Vice falu „nótafája”. Szőllősi Teréz néni

2018. január 11. - Beáta Ilona

Szőllősi Teréz néni a falu nótafája. A faluban ő ismeri szinte a legtöbb mezőségi, vicei népdalt. Teréz néni még 75 évesen is részt vesz a környékbeli rendezvényeken és fesztiválokon, népdalaival képviselve Vicét és a mezőségi hagyományokat.

Nem volt könnyű az élete.

- Kicsin elmaradtam édesapámtól, kétévesen. A magyar fronton halt meg a II. világháborúban. Mamám, mikor 40 éves volt, levágták a lábát. Bokájánál megszúrta s megfertőzte, s nem vette semmi számba. Még a papunk, Ábrahám Miklós vitte el Marosvásárhelyre, s ott vágták le a lábát. Nehéz életünk volt a leánytestvéremmel. 12 évesen elmentem a málomi Kendergyár udvarába. Ott volt egy asszony s annak egy leánykája, s én arra kellett, hogy ügyeljek. Mikor 15 éves voltam, én felkerekedtem Málomba, s ott volt egy református pap, ott szolgáltam három évig, abban a helyben. Ügyeltem négy gyermekre. Édesanyámra, leánytestvérem vigyázott. A nagyszülők már idősebbek voltak. Mámi volt otthon, a tatám, vagy, ahogy régen mondták, bapó, a juhokkal járt. A Gabiék melletti házban laktam, ahol a fiútestvérem lakott. Édesanyánk egy, de apáról kettő van. Édesanyámnak volt műlába, bottal járt, és nem is látszódott. Szegények voltunk nagyon. Ő elment egy emberhez, aki egyedül volt, onnan volt a fiútestvérem. Mikor édesanyámnak levágták a lábát, akkor eljöttem haza, s ültem egy kicsit itthon. Akkor az Ábrahám pap elvitt Szamosújvárra, ahol neki volt két nénje, az egyiket hívták Erzsikének, a másikat Mariskának. Azokkal szemben volt egy zsidó család. Ahogy megkerültek, hazakerekedtek a lágerből, és reá 20 évre született egy leánykájuk. Nos, akkor elkerekedtem oda is, s mind úgy hajigálódtam erre, s arra is. Hogy elkerekedtem oda, elértem a 20 évet, s került egy legény, és férjhez mentem, 20 éves koromba. Azt mondtam: - „Én megyek férjhez, ha cigány kap, elkák idén, én nem leszek szolgálója senkinek sem. Hun eztet, hun aztat csináljam. Meguntam azt a komisz életet, mint a katonaságban!”

A férjem kinn lakott a határban, azt úgy hívják: Kincsesbábos. De, amikor a második leánykám kellett járjon első osztályba, akkor leköltöztem. Akkor kaptunk egy házikót. Úgy hívják Gyulai dombja, itt alatta megvettük én s az emberem. A férjem beteg volt, nem sokat, vaj 5 évet élt itt, s meghalt, baj volt a tüdejével. Már 25 éve özvegy vagyok.

Kincsesbábos, azért Kincsesbásos, mert azt mondják, itt óriások laktak valamikor. Volt itt egy Gyula tanító, Patrikban lakott. S járt ki a gyerekekkel Bábosan. S régen, hogy szántották a kollektívbe a földet a traktorok, s nagyon sok mindent bökett ki az eke a földbül. Akkor gyütegették a cserepeket, s mindenfélét, ami ott tönkre volt menve. Gyütek, s tették be a múzeumba. S azért maradott el Kincsesbábosnak. Ott találták a kincseket, s találtunk is, mert a harang, amit kaptak a Büdös tónál, az Besztercére volt adva a templomba. S amikor a templom meggyúlt, nem tudom mikor volt a templomban a tűz, de úgy tudom, annyi lett a harangnak is. Megolvadott, és akkor elrongálódott a harang is. Azt a harangot úgy kapták, meg, Büdös tónál, az ott van Bábosnál, az erdőnél. Úgy, egy ló ment vizet inni, s keresztülvette az útját. Ment keresztül a tón, s ahogy a patája van a lábával, úgy beléje akadott, s csapott. Azt mondják, mikor az óriások kötöztek el, mindent dugdostak szegények el. Gondolták, hátha még hazakerülnek. Azt mondják, templom, mindenféle volt ottan.

Nálunk nagyon sok fonó volt, úgy tanultam meg énekelni. Régebben a leányok a fonót olyan helyre csinálták, ahol nem volt ember. Ahol ember volt, nem szerették a férfiak, hogy csevegjenek mindent, hogy mik mennek, s üljenek ott egyhelyt. S édesanyámat megkérték, s elment, s eljöttek oda a leányok. Volt, vaj, két ház is, fonós ház ottan. Milyen érdekesek voltak a leányok? Ha nem mentek a fiúk, vettek ki a kemencéből szenet. Én mindent lefigyeltem ottan, jó nagy leányka voltam már akkor. Tették a fejszének arra a vásznára, fájára, amivel vágták a fát. És tették s fel a gerendához és állottak fel székre, a kalapáccsal ütögették a fejszét, hogy szikrázik a szén. Igen, így várták, hogy gyűjjnek a fiúk. Szegények nem mehettek mindenhova, mert kellet máshova is, hogy menjenek. Aztán akinek volt barátja, az ült leány mellé. Régen nem olyan székek voltak, mint ma, hanem hosszabbak, úgy mondták a bakszék, hogy fértek rá ketten is. A leánynak kellett csináljon helyt a fiúnak, hogy üljön le mellé. Aztán fonták a csepüt, kenderszöszt. Kinek mi volt. Aztán köpték ki a rosszát a csepünek, úgy mondták: pizdirika. A fiúk gyútatták meg a ház közepén. Mi a csepü? A kendert vetik, aztat eláztassák, eltilolják, meghehelik, gerebelik, s abból van a csepü. A csepü, az a leggyengébb doga a kendernek. A szösz, a kender, az a java. Gyűttek a legények, aztán kellett menjenek ki a leányok. A becstelen fiúk maradtak benn, azt mit csináltak? Csak kezdték: - „Irma néni, van csípős paprikája?” Azt mondja édesanyám: - „Van hát, hát minek kell?” – „Adjon csak egy kicsit nekünk!” - Csípős paprikázták be ott alul a guzsalynak, ahogy van. Csípős paprikát, a guzsalyba, aztán mikor a leányok kellet, hogy fonjanak, csak úgy köpdösődtek, mert csípte a paprika a szájukat. Eféléket csináltak régebben a fiúk. Volt aki, gyútatta meg a guzsalyt, ahogy font a leányt. Aztán mindjárt ótották is le. Ezekért a fiúk meg voltak bűntetve, lökdösték ki őket a másik szobába, nem hagyták, hogy benn üljenek. De azért csak jöttek vissza.

Nálunk sokat volt fonó, aztán én ott tanultam meg énekelni. Tudtam egy éneket, hogy: „Teríti a vásznat a leány…” Aztán kaptam 1 leit, ha állottam ki a ház közepire, s úgy énekeltem. Kellett mutassam a kezemmel. Még a mai nap is tudom. Kaptam egy leit, aztán hogy, jajaj, hogy örvendtem, amikor mondták, hogy: - „Na, Teréz, még nem énekled, hogy Teríti a lány a vásznat…” - Azt az iskolában tanultam meg. Nálunk sokféle van. Annyiképpen voltunk, hogy jajaj, Isten őrizzen meg! Aztán lesz a vérgil (ejtsd: vérdzsil), amit mük, most is kell csináljunk, hogy lesz a káldonbüt. Volt a vérdzsil, hogy főztek tötett káposztát, a leányok kellett hozzanak. Régebb málékásával csinálták. Én a mai napig így csinálom. Aztán kellett hozzanak húst a leányok. Melyik hozott disznólábat, melyik egy lapockát, vaj, egy orja csontot. Ki mit tudott. S hozták a málékását, mindent. Ott főzték meg édesanyámnál, otthon nálunk. A leányok kellett hozzák, rendezzék a káposztát. Kellett hozzanak tésztát. Volt édesanyámnak egy kanapéja, odabent a hátsó szobában, oda voltak bézárva a tányérok a tésztával, mert nem állották volna a fiúk, mind elhordták volna, amit éjfélig kellett volna enni.

A fonó, mint most, ni, ha áll be a böjt, akkor aztán gátá, többet nem. Itt későre kezdődik a fonó, de édesanyámnál kezdték mindjárt karácsony után. Ültek úgy jó későig, öste. Ültek már ott szürkületben, úgy este 7 órakor. Melyik, hogy tudott menni, és tartott 12-ig, addig ott ültek. Amikor vége volt, a fiúk kísérték haza a lányokat. Aztán mi volt a helyzet? Kellett hozzanak fát is a fiúk. Édesanyám úgy csinálta velük a vásárt, hogy a leányok adjanak egy liter málét. A fiúk szerezzenek fát. És, hogy volt a helyzet? Mikor hoztak a tekergő fiúk fát, mikor nem. Ott volt egy ház, ahol, ott lakik most az én testvérem. Vince Albertnek hívták, annak sövénykertje volt, mind fábul. A tekergő fiúk törték ki mind a karókat. Reggel Albert bátya káromkodott mind édesanyának. Hogy felvitte édesanyámat is, hogy a fiúk mind törik össze a kertjét. Azért, akkor sok mindent csináltak a fiúk. És amikor mentek el a leányok, a fiúk mit csináltak, mit nem? Vették el az orsókat a fonalval, ahogy volt a guzsalyon, mentek és szépen fűzték fel a kerítésekre, a karókra. Az így tönkrement. Efféléket csináltak akkor. Régebb szép dolgok voltak azért, szerettem.

Minden áldott vasárnap volt bál. Kezdődött meg, ahogy kijöttünk a miséről, a nagymiséséről. Úgy 1 órakor már kezdődött a bál, és 3 órakor kellett menjünk be a vecsernyére. Akkor félbe hattunk, amint kijöttünk a vecsernyéről, vissza a Kultúrba. Úgy este, éjfélig. Este Úrangyala szóig ott voltunk, mulattunk. Akkor mindenki hazament vacsorálni, és akkor megint vissza. S aztán egészen 12 óráig ment a bál. 12 órakor ki volt szabva, fel volt osztva a leányoknak, hogy ki, mikor vigyen vacsorát a muzsikásoknak. Azt kellett tudni, hogy ki, mikor vigye az ennivalót a muzsikásoknak, mert azok nem mentek onnan el sehova. Jól bírták! De, szép dolog volt biz ’a!

Jártunk Borzásról az fát dolgozni. Aratni, szénát gyűtni vittek, hogy aztán ne kelljen fizetni a bálba. Aj, de boldogok voltunk, büszkék voltunk, hogy minket olyan jól eresztett be a kapus az ajtón, csak lökett be! Annak volt adva egy papír, hogy kit eresszen bé, s kit nem, itt a Kultúrban. Olyan boldogok voltunk, hogy nem kellett fizetni. Ez már rég volt. 1941-ben születtem és 20 éves koromba mentem férjhez. Előtte mentem bálba, körülbelül az 1950-es években. Az én uram nem volt mulatságos, nagyon rosszul találtam csak el én férjnek. Azért mulatok most. Nem volt rossz ember, de ő nem szerette ezt a mulatságokat. Egyedül nem illet menni. Vaj, az urammal, vaj, sehogy! Akkor otthon kellett ülni a gyerekekkel. Igen, ez így volt. Vaj, egyszer lejöttünk, vaj egy karácsonyba. Így karácsony östén lejöttünk a templomba, s akkor itt maradtunk egy kicsit, de az én uram nem volt mulatságos. Amikor férjhez mentem, kinn a határban voltunk. Akkor ott nem nagyon volt karácsony. Ott kinn úgy voltunk, mint a vadak.

Vicébe jártam iskolába, jártam ide a papi lakra is, amikor itt volt az iskola. Nekem csak 5 osztályom van, én nem akartam járni. Nem szerettem iskolába járni, remélem, hamar végeztem. Bánom! Ezért kellett elmennem, dolgozni korán. Lett volna eszem, hogy tanuljak, csak nem akartam. Azt mondták édesanyámnak is a tanítók: - ”Teréznek lenne esze tanulni, csak nem akar!” - Hiába, na, jól vagyok én is a földműves munkából, mert szeretem! Ebből éltem egész életemben.

Most már leköltöztem, ide, ahun lakom. Aztán meghalt az uram, és úgy maradt a ház készítetlen, úgy is vettük meg. Há, nekem úgy jól van. Csak kívül nincsen rendbe téve, elöl a fal.

Aztán, mit akarok mondani, a reguták is, hogy jártak a faluban. Megvolt a behívójuk, tűzték fel a kalapba és úgy jártak a faluba énekelve, összeölelkezve, muzsikásokkal. Összejárták az egész falut, búcsúztak. S így voltak, hogy olyan szépen muzsikáltak, s jöttek végig a falun és pusziltak minket, akik a kapukban álltunk és búcsúztunk el egymástól. Sokan mentek. Nem úgy van, mint most van. Nagyon szép volt régen a regutáknak. Sírtak a nézők is, sírtak, a reguták is, mindenki. Egészen Bethlenig mentek az állomásig. Azután, énekelték, mikor megérkeztek, hogy: „A bethleni, a bethleni sorozó szobában…” Szép volt.

Há, régebben olyan csúnyákat rikoltoztak, amikor voltak a lakodalmak. Állottak ki az utcára, s ki tudja, milyen csúnyákat rikoltoztak egymásnak. Jajjajaj, de csúnyákat! Olyan csúnyákat rikoltoztak egymásnak, hogy Istenem őrizz meg! Régen figuraságok voltak nagyon! Mondjuk, ön haragszik reám, s én rikoltozok, ön visszakiáltja, hogy „nem jól mondtad, s nem találtad,” s mondja, hogy „apád mit csinálna a száddal”, s nem tudom én még mi…

- Dávid bácsi is rikoltozott nekünk, vakaróst, nyuszit, meg mindenfélét.

- Ej, bolond Dávidja! Akkor mindenféle csúnyaságokat rikoltoztak egymásnak a haragosok. Kikiabáltak magukat, és akkor vége volt, minden rendben volt utána. Csúnyám mentek akkor a dolgok. „Nem találtam kedvedre, s boruljál a…” nem ’tom mimre, s mind így rikoltoztak egyik a másiknak. Kacagta az egész falu. Tiszta kacagások voltunk. Aztán már nem voltak haragosok.

S aztán mikor voltak az összeadások, adták össze a juhokat. S jöttek le a juhászok, bérrel fejni, s hajtották ki a juhokat oda le a legelőre. A leányok egy veder vízzel fürösztötték meg a fiúkat, hogy jobb se kellet, olyan vizesek voltak szegények, hogy. Tényleg, szép volt minden régen. Olyan jól emlékszek.

S felfogadták a pásztorokat a juhokhoz és a tehenekhez is. A juhokhoz voltak itten emberek, inkább a tehénpásztort kellett felfogadni. Került innen a juhokhoz. Az én bapóm (nagypapa), régebb úgy mondták, nagyon sokat járt a juhokkal itt a falun. A szolgálata tavasztól őszig tartott, amíg lehullt a hó. Akkor kiválasztotta mindenki a juhokat, s vitte haza télre. A juhász kapott fizetést. Télen mindenkinek otthon voltak a juhai, és tavasszal, akkor csapták megint a juhokat a legelőre. Mert örökké május elsején szokták összeadni a juhokat, addig kerestek valakit, aki ment addig a juhokkal. Akkor fogadtak, pakulárt, ahogy mondták, és az volt utána a juhokkal. Az összeadás azt jelentette, hogy mindenki akkor vitte oda a juhait a kinti legeltetésre. De azt nem tudom, hogy honnan tudták, hogy kié melyik juh, és a juhok is honnan tudják ősszel, hogy melyik ólba kell bemenniük, melyik a haza?

De a többi állat is tudja. Amikor én még gyerek voltam, volt disznópásztor is, és még pipe is. Az a libapásztor, amikor kicsi a liba, úgy mondják: pipe. A disznókat reggel kihajtották és este mentek haza. A libákat kivittük, és amikor jóllaktak, tereltük haza őket. Azután délután még egyszer kivittük. Isten őrizz, mennyi liba volt itt a faluban a templom előtt! Nem járhattak az autók, annyi volt. Már ki lettek tiltva a libák is! Meg lett mondva: - „Csak az tartson libát, aki benn tartsa az udvarán!” - Az autók nem kerülik, elütik a libákat. Régen nem volt ennyi autó.

Nekem volt olyan könyvem, ahol szolgáltam, a szomszédomba voltak zsidók, és ott volt egy olyan könyvem, amiben szövegek és még képek is voltak. De, a gyerekeknél elkallódott. Ez a könyv, arról Moldova felől kellett, hogy származzon. A nők, a férfiak, olyan katrincásak voltak benne. Csángó balladák kellett, hogy legyenek abba a könyvben. Moldovai öltözetben voltak a férfiak és a nők. Minden lapon volt fényképje. Én vagyok már 74. évbe, 1941-ben születtem, és még mikor volt az, leánykoromban volt az a könyv, már híre-s pora sem lehet annak a könyvnek.

Vannak régtül már itt csángó emberek. Nekem igazán nincs közöm vélek. Ők is emberek éppeg, mint én. Vannak régebb, és most is jönnek be. S mit csináljanak? Na, valahol ők is kell lakjanak, ha egyszer így történt!

Balladáim is vannak, csak négyet-ötöt tudok. Énekes könyveim régiek.

Balladák:

„Tábor tüze fénye világít az éjbe, halványszínű rózsa tábori levélre...” ezt Szőllősi Annussal énekeltük Széken. Na, lássuk csak!

Tábor tüze fénye világít az éjbe,

Halványszínű rózsa tábori levélre,

Megremeg a karom, míg e lapom írom,

Kedves feleségem írjál, ha megkapod.

Mi újság van otthon, vártok-e már haza?

Szerelmes könnyeim most e lapom issza.

Most egy gránát robban, majdnem ide vágott,

Vajon érzi szíved, hogy veszélyben van párod?

Hát a kicsi fiam, megnőtt-e már szépen?

Tud-e már beszélni, írd meg a levélbe.

Tudja-e mondani: drága jó apukám,

Ugye a harctéren vigyázol most reám!

Tedd össze két kezét, ha eljön az este,

Tanítsd meg imára, s hazaszeretetre.

Csókold meg helyettem, ha eljön az álma,

Hisz a mi szerelmünk kinyílott virágja.

Írom a levelem, riadó van éppen,

Hogy mi lesz velünk, tudja a Jóisten.

/:Csókollak tégedet, kisfiamat százszor

Tábori lapomat én ezzel bezárom.:/

„Barna Jancsit, arra kérte babája, hogy az anyját vigye a túlvilágra…”

Barna Jancsit, arra kérte babája,

Hogy az anyját vigye a túlvilágra,

Kivitte a zölderdő közepébe,

Éles kését szúrta be a szívébe.

Véres lett a Barna Jancsi gyolcs inge,

Nincsen anyja, aki mossa fehérre.

Mosd ki babám gyolcsingemet fehérre,

Holnap visznek, csendbiztos úr elébe.

Csendbiztos úr, adjon Isten jó napot!

Adjon Isten! Barna Jancsi, mi bajod?

Csendbiztos úr szívem nyomja a bánat

Egy kislányért megöltem az anyámat.

Barna Jancsi, hogy is nem fájt a szíved,

Az anyádat egy kislányért megöljed?

Akkor nem fájt, de most mindjárt meghasad,

Viselem a nyolcvankét kilós vasat.

Azt öltem meg, ki az én ellenségem,

Kit szerettem nem lehet feleségem.

„A vicei temetőbe, három árva sétál benne,

Azért sétálnak azok ott, mert édesanyjuk nyugszik ott…”

A vicei temetőbe, három árva sétál benne,

Azért sétálnak azok ott,

Mert édesanyjuk nyugszik ott.

Kelj föl anyám, én jó anyám,

Elszakadt már a gyászruhánk.

Fölkelnék, jaj, de nem tudok,

Mert nagyon mélyre ástatok.

Adok néktek három vesszőt.

Üssétek meg a temetőt.

Üssük, üssük, de nem hallja,

Mert befogta a föld moha.

Lesz majd néktek mostohátok,

Ki szép tisztát ad reátok.

Ki fésüli hajatokat.

Véresre veri arcotok.

Megfőzi a jó vacsorát.

Kiküldi a három árvát.

Behívja az ő két fiát.

Gyertek, menjünk a konyhára

Boruljunk egymás vállára.

/:Sirassuk a jó anyánkat,

A fölnevelő dajkánkat.:/

„Szabó Gyula Horváth Jolánt szereti, de a Jolán szülei nem engedik…”

Szabó Gyula Horváth Jolánt szereti,

De a Jolán szülei nem engedik

Hadd el Jolán, ha nem szabad szeretni,

Majd meglátják, mit fogunk cselekedni.

Szabó Gyula egy vasárnap délután

Találkozott Jolánkával az utcán.

Kicsalta zölderdőbe sétálni,

Hogy ők ketten virágot fognak szedni.

Kiértek a zölderdő közepébe,

Gyere Jolán, ülj ide az ölembe,

Azt akarom, hogy ne legyél a másé,

Sem az enyém, sem az édesanyádé.

Szabó Gyula revorvere de fényes,

Jolánkának két golyó elégséges.

Egyet ütött a Jolánka szívébe,

Másodikat bele a holt testébe.

Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy,

Szabó Gyula ilyen későn hová mész?

/:Megyek ki a nagy gyászos temetőbe.

Rózsát viszek Jolánka holttestére.:/

- Balladáknak volt alapja?

Én ezeket, ebből a könyvből tanultam meg, s úgy bánom azt a könyvet. Elvittem az iskolába, hogy a tanárok keressék meg a hangját, mert én másképp nem tudtam volna, így tanultam meg a dallamát. De, ezeket én nem erőst hallottam, hogy énekelték itt. Hál Istennek, meg van maradva, még nem ment el a hangom.

Télről: „Esik eső nagy pelyhekben hull a hó, az lesz majd a síromon a takaró…”

„Esik eső nagy pelyhekben hull a hó,

Az lesz majd a síromon a takaró,

A síromra ne boruljon senkise

Hisz odalent nem fog fájni semmi se.

Árva vagyok, árok partján születtem,

Nem ragyogott egy csillag sem felettem.

Rongy a ruhám, sátor az én palotám.

Kisír szemű öregasszony az anyám.

Ezek kurták.

Katonadal: „Ez a vonat most van indulóban, a belseje ki van virágozva…”

Ez a vonat most van indulóban, a belseje ki van virágozva,

/:A belseje sárgára, öreg leszerelő bakák számára,

Jönnek haza végleges szabadságra.:/

Esküvőkön énekelték: „Liba, liba, liba, liba, de szép sereg liba, gyere babám, menjünk a lagziba…”

Liba, liba, liba, liba, de szép sereg liba,

Gyere babám, menjünk a lagziba!

/:Mit ér nékem egy olyan lagzi lakodalom,

Amelyikben kis angyalom, te vagy a mennyasszony.:/

Kihullott a cigarettapapír a zsebemből,

Kitagadott babám a szívéből.

Kitagadott, sej-haj, mégsem vagyok árva,

Találok én szeretőre ma este a bálba.

Kitagadott, sej-haj, mégsem vagyok árva,

Találok én szeretőre Vice falujába.

Nagyon szép hangja van Teréz néninek. - Hál Istennek meg van maradva! A fonóban énekelték: „Nem eresztelek bé kilenc óra után, eridj, ahol kilenc előtt voltál, csárdás kisangyalom…”, mert egy kicsit későb gyüttek be. Lássuk, hogy van!

Nem eresztelek bé kilenc óra után,

Eridj, ahol kilenc előtt voltál, csárdás kisangyalom!

Aki a babáját igazán szereti,

Akár milyen havas eső esik, mégis fölkeresi.

Lám én az enyémet, igazán szeretem

Akát milyen havas eső esik, mégis fölkeresem.

Részegesek énekelték: „Részeg vagyok rózsám, mint a csap…”

Részeg vagyok rózsám, mint a csap,

Nem aludtam három éjjel, három nap.

/:Hazamennék, hej, de nem tudok,

Reggelig rózsám nálad maradok! :/

Mit tudom én, mi van még benne, de már nem emlékszem.

Volt, amikor énekeltek a hídakrúl. Eztet énekelték: „Viszi a víz a vicei hidat, rajta viszi az én galambomat…”

Viszi a víz a vicei hidat, rajta viszi az én galambomat,

/:Megyek anyám belököm, hej de beléje,

Hat holnapig voltam a szeretője.:/ (várt reá- mondja Teréz néni)

Szánom-bánom, amit cselekedtem,

Hogy én véled szerelembe estem.

/:Szerelembe nem estem, csak szóba,

Sajnálom, de nem tehetek róla.:/

Szánom-bánom, hogy megházasodtam,

Legénységem gyászba borítottam.

Már én nékem nem szabad leány szeretni.

Nem szabad a magyar lányok után járni.

Már én nékem nem szabad leányt szeretni,

Nem szabad a szép lányok után járni.

Volt egy ének az anyósokrul. Aztat énekelték, hogy: „Anyósomnak olyan nagy a feje, futbaloznak vele Budapesten…”

Anyósomnak olyan nagy a feje,

Futbaloznak vele Budapesten.

Rádiószerelő, de, gyere be,

Szereljük a rádiót a sötétbe.

Jaj Istenem! – nevet Teréz néni.

Énekeltünk a kicsi bubáknak (babáknak) is, miko altattuk el. Na, hogy is van: „Belé buba a párnára,…”

Belé buba a párnára,

Kicsi kutya a szalmára.

Belé buba beli-beli,

Kutyasággal vagy te teli.

Belé buba, nincsen pukka,

Elment tatá a malomba.

Ez volt énekelve a kicsiknek. Altattuk őket, rengettük a bölcsőbe. Faragott fabölcsőt csináltak az emberek. Aztán, volt olyan lyukas szék, abba tettük belije. Abba, ott kellett álljon lábon. Jó széles lyuk volt, nem eshetett le onnét. Ki volt csinálva oda egy olyan lyuk, amibe a gyermek oda befért. A lyukas székbe volt, egy kicsi tányérnak a helye kifaragva. Oda tettük nekije a tányért, a kicsi ennivalót, és a kicsi ujjaival ette onnét. Így volt régebben, igen biz ’a.

Temetésre is voltak gyászénekek, mindenféle siratok. Siratták régen a halottak. Aztán a temetésre is, énekelnek a temetőn mindenfelé. Van nekem leírva, amikor fiatal leányok vagy legények haltak meg, milyen szép az a halottas ének, hogy „Én szép vőlegény (menyasszony) vagyok, már indulni akarok, most jöjjön a násznépem szomorú menyegzőre. Jó szüleim kertjében rózsa voltam éltemben, de már többet nem nyílok, a halál leszakított…” Eztet énekelték. Megvan a hangja. de nincsen itten a füzetem, nem tudom kivülről. Én valakitül leírtam eztet és evvel jártam a fiatalokkal temetni. Ezt jó lenne levenni. Maguknak is megmaradna, hogy hogy volt itten Vicében, mikor fiatalt temettek. Megmaradna. Itt, ni, fenn, a csángó Irénnek, amikor meghalt a fia, nem volt még 20 éves, akkor mentünk a fiatalokkal és énekeltük eztet az éneket. Mindenki siratta maga a hozzátartozóit, itt nem voltak fogadva külön siratók. S mikor mi mentünk oda, hallgattuk, hogy az illető hogyan siratja a hozzátartozóját, amikor mentünk a halotthoz. De most nem divat, nem siratoznak. Ma már csendben van mindenki a koporsó mellett. Nem siratoznak. Csendben vannak.

Keresztelőnél rendesen énekeltek a mulattságba, vagy a keresztelőnél a templomban a gyerek mellett.

Aratásra külön nincs, de a szőlőnél énekelték, hogy: „Sej, de leszedik a szőlőt nemsokára, árván marad annak minden ága…” vagy a „Nincs édesebb a fekete szőlőnél, nincs édesebb az első szeretőmnél…” Ezt inkább a fiúk énekelték, amikor mentek el katonának.

Sej, de leszedik a szőlőt nemsokára,

Árván marad annak minden ága.

Árván maradsz te is régi galambom,

Hej, itt az idő, el kell masírozni!

Sej, kiállok a kaszárnya kapujába.

Onnan nézek végig a postára.

/:Postáskislány hoztál nekem egy levelet,

Sej, régi babám, megcsaltad a szívemet!:/

Másik hogy is van? Na…

Nincs édesebb a fekete szőlőnél,

Nincs édesebb az első szeretőmnél.

/:Mert az első igazán tud, hej, de szeretni!

A második hamar el tud felejtni!:/

Szervusz, babám, add ide a jobb kezed!

Mert én téged igazán szerettelek.

/:Jártam hozzád babám sok esőbe, sok sárba.

Szerettelek tiszta szívből hiába.:/

Ezt a fiúk énekelték, amikor mentek el katonának. Mert arról szól, hogy „add ide a jobb kezed…”.

Sorozásnál énekeltek: „A betlehemi, a betlehemi sorozó szobában…”

A betlehemi, a betlehemi sorozó szobában,

Lehullott az akácfa virágja,

/:Fölszedné azt, de sok édesanya,

Hogy a fia három évig ne legyen katona.:/

„Indulóra, indulóra…” - ez is katonaének. Erre masíroztak a katonák: „Indulóra, indulóra fütyül a masina…”

Indulóra, indulóra fütyül a masina,

Magyar fiúk masíroznak abba.

Masíroznak messze idegeny országba,

Oroszország hegyes völgyes, széles kaszárnyába.

Masíroznak messze idegeny országba,

Oroszország hegyes völgyes, völgyes széles határába.

A gőzősnek a kereke sárgára van festve.

Avval visznek engem idegenybe.

Ott vannak a göndör hajú magyar lányok.

Felöltözök betyárosan úgy járok hozzájok.

Az a vonat, ha megindul, meg sem akar állni.

Kolozsváron ki akarok szállni.

/:Gépész legény állj meg, állj meg a gőzössel.

Hogy még egyszer beszéljek a régi szeretőmmel!:/

Aratásról is tudok egy nótát, hogy „Már minálunk, babám, csépelik az ősz búzát, hátrafelé fújja a szél a polyvát…”, de, Vicében nem hallottam soha, hogy énekelnék ezt. Énekeltem ezt, tavalyelőtt a fonóba, há itt nem tudták. Nekem kellett, hogy nyeszeregjek. Nem tudom, merrül szedtem össze ennyi éneket. Fel van írva otthon annyi, hogy egy kazettát meg tudnék tötni. De, mikor jut szembe, éjjel. S tudja, mit csinálok akkor, s ez nem hazugság, nem hazudok. Mikor jut eszembe éjjel vagy egy ének, kelek fel, gyútom meg az elemlámpámat, veszek egy pixet, s egy papírt és irkálom reája. S reggel, ha megvirrad, írom át a másik lapra, ahol vannak a többik. Komolyan mondom. S tudják, ki tanított meg? Az óvó néni, Rózsi óvó néni! Ő tett bé ide leghamarább, amikor volt a falutalálkozó, a fesztiválok, ő vet ide bé.

Én azótától nem maradtam ki, mindenütt ott fityegek. El is megyek, nem is maradok, csak vigyenek akármerre, csak akasztani ne vigyenek!

Na, akkor énekeljem még el aztat a búzáról. Találjam is ki, nehogy elvigyem a hangját! Na, hogy is van? Most volt az eszembe, hogy a nyavalyába!

Már minálunk, babám, csépelik az ősz búzát.

Hátrafelé fújja a szél a polyvát.

Hátrafelé fújja a szél,

Az én kis angyalom mással beszélt az este.

Rég megmondtam babám, ne játszódj a szívemmel.

Mert a tied nem talál az enyémmel.

/:Mert a tied nagyon sokat szeret,

Verje meg az Isten a te csalfa, szívedet!:/

A mezőn, ahol dolgoztunk, ott is énekeltünk mindenféle éneket. Sok féle ének, ami eszünkbe jutott, azt énekeltük.

Amit éjszaka írok, az csak lapokon van. lehozom magának, mert ha meghalok, úgyis elkallódik az ott. Nem veszi senki semmi számba. - Hát, de még nem siet! – Nem sietek! Nem is karok menni! Mert aztán nem tudom, mit csinálnak ott vélem, ha meghalok! Nem menyek!!!

Na, van még nekem még egy, olyan mifélének is mondtam az előbb, ballada.

„Jó estét, jó estét, csaplárosné asszonyság,

Hol van az a Bözsi lány, talán le is feküdt már…”

Jó estét, jó estét, csaplárosné asszonyság,

Hol van az a Bözsi lány, talán le is feküdt már.

Lefeküdt, lefeküdt, szép palanyos ágyába,

Hagy aludja ki magát, szíve nyugodalmára.

Menjen be, költse fel, készítse el a bálba.

Magas szárú cipőjét húzza fel a lábára.

Fel is kelt, fel is kelt el is ment ő a bálba.

Magas szárú cipőjét felhúzta a lábára.

Mikor a Bözsi lány belépett a csárdába.

A két betyár szerető ránézett a cigányra.

Húzzátok cigányok estétől szép reggelig,

Míg a Bözsi cipője piros vérrel megtelik!

Harangoznak délre, de nem tizenkettőre,

Hanem azt a Bözsi lányt viszik a temetőbe.

Tíz leány, tíz legény teszi be a sírjába.

Apja, édesanyja zokogva siratja.

Halljátok leányok, rólam példát vegyetek!

Két szép betyár szeretőt soha ne szeressetek!

Bözsit úgy eltáncoltatták, hogy beléhalt. Bözsi elkapta az övét! – mondja Teréz néni. Két legény szerette, úgy eltáncoltatták, hogy belehalt a Bözsi lány.

Szőllősi Teréz néni Dávid bácsival a Hagyaték Népzenei és Néptánctalálkozón Magyardécsén 2015-ben

Itt, ha vissza lennének jőve az a sok nép, aki ki van menve Vicéből, ez a falu teli lenne. Mindenki elment dolgára. A földet a juhok fogják művelni. Lássa, most mindenfelől vannak juhászok, ők fognak legeltetni. Volt biz’a itt régebb gyümölcsös, de már mind tönkre vannak téve. Nem permetezi senki a fákat, mennek tönkre. Mindenkinek ki volt adva 30-40 fa, hogy aztat kellett gondozzuk, ássuk a tövit, kellett permetezni. Kaszálni alatta füvet. Metszeni nem mük metszettük, mert voltak fogadva emberek. De, kellett ősszel szedni az almát és beadni. Mind, ahogy mondták: „A kollektív aranybánya, aki nem lop, az megbánja.” De, ez igaz is! A biztos, hogy a kollektívbe volt lopás annyi, hogy ments Isten, őrizz! De, sokan onnét meggazdagodtak, annyit loptak, a sok gabonát! Hát most menjünk el valahova valakihez lopni, leütnek a lábunkról, megsántítnak!

Ja, Istenem, Istenem! Jól van akkor!

Nagyon szépen köszönjük Teréz néni!

Teréz néni mezőségi népviseletben a fesztiválokon

Szőllősi Teréz nénitől kölcsön kaptam egy kézírásos füzet, melyet a mellékletben közreadok.

Teréz néni egyik rokona, Andacs László, osztálytársa és jó barátja volt az urának, Zsigának. Amikor Zsiga Besztercén kórházban volt, akkor kapta meg a verseket barátjától, amikben leírja a régi időket. László versben meséli el a gyermek korát. Bemutatja, hogy az 1940-50-es években Vicében hogyan élt a család, hogyan tanulta meg a gyermek a teendőket. Például a kaszálás, kendernyűvés, aratás hogyan történt, mit mondott az apja, anyja. Hogyan zavarta az édesanyja, kender nyűni, de nem tudott.

Ezek az írások, mint egy korrajz bemutatják Andacs László gyermekkorának szokásait, hagyományait, egy mezőségi család életén keresztül.

Vissza Teréz nénihez

Teréz néninek nem volt könnyű élete. Még 75 évesen is megőrizte fiatalos lendületét, temperamentumát, mint ahogy a hangja is megmaradt szépen, tisztán csengőnek, nem kopott meg az idők folyamán.

Elvarázsolt kis meseházában lakik, fenn, a vicei dombok tetején. Úgy mondják, kinn a határban. Ha, „nagy idők járnak”, kemény tél ereszkedik a falura, vagy nagy esőzések áztatják a földeket, Teréz néni fenn marad a házában, a határ útjain olyankor nem tud lejönni a faluba. Előfordul, hogy egész télen fenn ragad, és csak tavasszal jön le.

Teréz nénit ősszel, Magyardécsén, a Hagyaték fesztiválon ismertem meg. Dávid bácsival jöttek fellépni a bennlakás csángó gyerekei, népdalokkal és néptáncokkal. Teréz néni Vicét képviselte mezőségi népdalokkal és rikoltozásokkal. Itt hallottam először: „…Szoknya alatt kicsi nyúl, még a pap is oda nyúl!” Ekkor még nem tudtam, hogy Vice egy csoda falu. Ami az életben megtörténhet, az Vicében biztosan megtörtént, vagy megtörténik. Nyuszi ide, nyuszi oda, ekkor még azt sem értettem, hogy a magyarországi, általam ismert katolikus papokhoz képest, mitől olyan lazábbak, ember közelibbek, természetesebbek az erdélyi papok, lelkipásztorok. Itthon távolságtartóbbak az egyházfiak. Aztán megtudtam, hogy egyes helyeken az a szemlélet járja, hogy: - „Én csak addig vagyok pap, amíg a templomban vagyok és reverendában misézek. Amikor már kijövök a templomból, én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más.”

Teréz néni megtisztelt azzal, hogy meghívott a 75. születésnapjára, menjek fel hozzá, nézzem meg, hol lakik. Ebédeljek vele együtt, mert ő minden évben ezen a napon, még ha egyedül is van, ünnepi ebédet főz, tortát süt magának. Megadva a módját, ünnepélyes keretek között megünnepli a születésnapját. Le a kalappal előtte, hogy így tartja azt a szép szokást, és ennyire becsüli, tiszteli és szereti saját magát! Lehet, hogy ezért, ilyen vidám és fiatalos.

Felmentem Teréz nénihez. Négyfogásos ebéddel várt. Előételnek, böff saláta, utána húsleves, sült csirke, torta. Sör, bor, pálinka, ami éppen jólesett. Közben keresztelő esett. Beszélgetünk mindenféléről és én Annuska néninek szólítottam. – „Keresztelő lesz.” – mondja Teréz néni és beszélgetünk tovább. Megint Annuska néninek szólítottam. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam, mi. – „Keresztelő lesz, és ahhoz egy bárány is jár.” – mondja Teréz néni. Gondoltam, egy kicsit össze-vissza beszél. Nem értettem, hogy 75 évesen, hogy lesz nála keresztelő, de, hát itt bármi megtörténhet. Majd csak elmondja. A következő félig kimondott Annus néninél elnézést kértem, és végre a nevén szólítottam. Ekkor megtudtam, hogy ha valakit keresztelnek, vagy elkeresztelnek, a keresztszülő (én) visz a házhoz egy bárányt.

Tavasz volt. Deme Marikának elmeséltem, hogy hogyan jártam „Annuska”- Teréz nénivel. Milyen kellemetlen volt, hogy észre sem vettem és nem a nevén szólítottam. Tudom, azért, mert a két Annuska nénivel, szinte mindennap beszéltem, és annyira bennem maradt az Annuska néni megszólítás. Marikával bármit meg lehetett beszélni, és ha szükség volt valamire ő biztosa előkerítette, valami megoldást talált. Elérkezett a hazautazásom ideje, és tudtam, hogy akkor felmegyek még egyszer, elköszönni Teréz nénitől. Május volt, az idei kisbárányokat ekkortájt választották el az anyuktól. Ezt is csak azért tudom, mert juhsajtot akartam hazahozni, és ahhoz juhtej kell, hogy megcsinálják. Kerestük Marikával, hogy ki tudna nekem ilyenkor sajtot készíteni. Így jutottunk el a bárányokhoz, és rájöttem, adós vagyok eggyel Teréz néninek. Úgyhogy Marika szerzett nekem testvérétől, Évitől egy 5 kilós, nagyon helyes kis bárányt. Évi a férjével motoron hozta egy nagy zsákban a kicsit, aki ijedtében csak úgy bégetett. A kisbárányt a zsákban felvittük Teréz nénihez, és megtartottuk a keresztelőt. Elköszöntem Teréz nénitől, és a „gyereket” gondjaira bíztam. Azt mondta, felneveli, vigyázz rá.

Akkor ott, úgy köszönt el tőlem, hogy – „Valószínűleg ebben az életben mi már többet nem találkozunk!”

Bízom benne, hogy nem lesz igaza! Nagyon remélem, hogy amikor kiviszem Vicébe az elkészült könyvet és a mellékletét, módomban lesz még Teréz nénivel találkozni, akár fenn a vicei dombok tetején lévő meseházában.