„Befordultam a konyhára….” húzza Bálint Árpi Dávid bácsinál, mögötte varrottas párna

Egy vasárnap délelőtt a mise után „befordultam a konyhára” Dávid bácsinál, hogy beszéljek vele. Igencsak csöndben fordultam be, mert muzsikaszó hallatszott ki. Ahogy csendben benyitok, látom, hogy Árpi hegedüli éppen a Petőfi „nótáját”. Mint később kiderült, Dávid bácsi a bennlakásos gyerekkel készül majd egy műsorral és ahhoz kell neki ez a muzsika. Megkérte Árpit, hogy játssza el neki, és ő felveszi magnóra. Éppen a felvétel készült, mikor betoppantam.

Bakó Lajos is megkérte egyszer Árpit, hogy az ő (székely- jobbágytelki) kedvéért tanuljon be egy pár maroszszéki, - nyárádmenti, - jobbágytelki táncot. Leválogatta, megmutatta Árpinak a zenéket, és Árpi megtanulta Lajos kedvéért.

Mint már korábban említettem a szülőktől vagy az idősebb –Vicén úgy mondják, nagyobb – emberektől tanulják a fiatalabban a muzsikálást. Nem zeneiskolákban folyik a képzés. A hagyomány szeretete, a neveltetés, az érdeklődés és a szorgalom útján terjed a népzene, vagy ha úgy tetszik, marad fenn a fiatalabb generációk számára élő hagyományként.

Ennek nagyon szép példája a Vicei Hagyományőrző Zenészek „bandája”, akik a mama hívószavára mindig összeállnak és jönnek muzsikálni. Sőt családon belül a gyerekeik is tőlük tanulnak meg zenélni.

Vicei Hagyományőrző Zenészek Annus nénik hívószavára mindig jönnek muzsikálni

Nagyon sok szép magyar nótát hallhattam a felvételek során. Megfigyelhettem, hogy a népi emlékezet sokszínűségére jellemzően sokszor ugyan arra a dallamra egészen más szövegeket énekelnek. Egy dallamra több különböző nóta szövege létezik, vagy épp az ellenkezője, hogy ugyanazon szöveget más dallamra ismeri Annus néni is, más dallamra David bácsi és megint más dallamra Teréz néni.

Az is érdekes felfedezés volt számomra, hogy jó pár dalt, magyar nótát, mi itthon egészen másképp, más szöveggel, vagy dallamvilággal éneklünk. És természetesen ezek a változatok, variációk még csak fokozódtak, amikor a csángó Teréz néni énekeit hallgattam.

De egy biztos: csodálatosan szép és színes a magyar népdal kultúra mind szöveg, mind dallam világa.

2017. június elején Szőllősi Teréz nénivel telefonon beszélgetek, ő éppen ordas palacsintát süt.

- Milyen az az ordas palacsinta?- kérdezem. Túróst rögtön értettem volna, de ez a túró nem az a túró. Mármint a nálunk használatos tehéntúró, hát ez nem az.

- Hát, tudja, megfejik a juhokat, a csobán, és a tejbül kifőzik a savót és az feldobja az ordát. Na, abbul készül az ordas palacsinta.

- Az orda, az az édes juhtúró, vagyis hasonló, mint a mi túrós palacsintánk, csak a miénk tehéntúróval készül.

- Igen, mink az ordast szoktuk kaporral is csinálni. Nagyon ízletes, na, finom!

Azt elhiszem. Lágy, selymes az orda, mintha túrókrém volna, egészen különleges az íze. Megbolondítja a palacsintát.

- Teréz néni, hogyan telik el egy napja? – kérdem.

- Hát, én korán reggel felkelek, kieresztem a tyúkjaimat, ellátom a kutyákat. Utána odateszem a reggelimet, tej, tojás, ami éppen van. Azután kimegyek a kertbe kapálni, gyomlálni. Most éppen a káposztát ültetjük, annak van az ideje. Annyi a burján (gyom), hogy jaj, Istenem! Azt kell kapálni. Ahol van tehén, ott a férfiak kimennek a rétre kaszálni, gyütni a szénát télire a tehénnek, az állatoknak. Krumplit kapálnak, jaj, tiszta burján!

Tavasz vége, nyár eleje van. Kérdem Teréz nénit, milyen most a kertje? Tudom, telis-tele lehet szebbnél szebb nyíló virágokkal.

- Jaj, Istenem! Drága virágaim mind nyílnak most, egyszerre. Mind nyílik. A fehér rózsa, a liliomok, a fehérfa. Drága virágaim, olyan, mint a Mennyországba! Bár ne halnék meg soha! De, meg fogok, sajnos!

Az asszonyok zöme ma is otthon van a gyerekekkel. A ház körüli munkákat is ők végzik. Hasonló a napjuk, mint Teréz néninek. Korán kelnek, ellátják a ház körüli jószágokat. Sok helyen tartanak tehenet is. Általában az asszony dolga megfejni mindennap kétszer az állatot. Több helyen is van a faluban hűtővel ellátott tej gyűjtőhely. Általában kora reggel viszik oda leadni a tejet. A hűtőházas gyűjtőhelyekről hatalmas tartálykocsikban viszik el az összegyűjtött tejet. Mire az asszonyok reggel az állatokat ellátták, akkor kelnek fel a gyerekek. Ők következnek, közös reggeli, csomagolás és irány az iskola vagy az óvoda. Reggel útba esik az üzlet, mert ott van az iskola, óvoda mellett a főtéren. Bevásárlás után irány haza, főzni és a kerti munkákat ellátni: ültetni, palántázni, kapálni, gyomlálni, amit éppen kell. Ha már beérett a zöldség, gyümölcs, akkor leszedik, és délután, amikor jut rá idejük, elteszik, befőzik. Abban már a gyerekek is tudnak segíteni. Délben a kisebbekért elmennek az óvodába, de két óráig a nagyobbak is hazaérnek az iskolából. Az asszony megebédelteti a gyerekeket, és általában a kertben folytatja a munkát, pityóka, málé kapálással, amit kíván a kert. A gyerekek, ha tudnak, segítenek, ha nem, tanulás után irány a falu, a barátokkal focizni az iskola mögötti réten vagy bicikliznek, játszanak valahol. A szokásos napi teendők után - mosás, főzés, takarítás, kert- és az állatok ellátása -, az asszonyok este a gyerekeket terelik össze, a munkából hazaérkező férjjel együtt vacsoráznak, újra az állatok következnek. Az udvaron vagy a kertben szabadon kapirgáló tyúkokat beterelik, a hazatérő tehénkét szintén az istállóba, és ha mindent elvégeztek este 9-10 óra körül véget is ér a napjuk.

A férfiak nagy része eljár a közeli gyárakba, üzemekbe dolgozni. Reggel 6 óra előtt mennek a helyi kisbusszal és délután 2 vagy 4 óra után érkeznek haza. Férjtől függ, hogy kora hajnalban még az indulás előtt ő látja-e el az állatokat, vagy az asszonyának kell ellátni, illetve este mikor hazaér mennyire segít be a ház körüli munkákba, mint például kapálás, állatok ellátása. Van, ahol az esti munka a férj dolga. De, a metszést, permetezést, a határban lévő földek megművelését: szántást, vetést a férfiak végzik. Ugyanígy az erdőről a télire való tüzelőfa kivágását és behordását is. A gyerekek, amiben tudnak, segítenek, például a tüzelőfánál, a gallyazás, rakodás, hasogatás már a nagyobbak feladata.

Vice elöregedő falu. Alig 5-6 fiatal farmer, ahogy ők mondják, vagyis mezőgazdaságból, állattenyésztésből élő család van a faluban. Ők tavasztól őszig a mezei munkákat végzik a földeken, zömében gépesítve, vagy akinek nincs még, akkor besegítenek egymásnak. Szántanak, vetnek, aratnak, betakarítanak, főleg málé, krumpli, és gabonaféléket. Természetesen a termények egy része téli takarmányul szolgál az állatoknak. Teheneket is tartanak, 10-60 darabig terjed az állatállomány. Őket ugyanúgy fejni kell, leadni a tejet, stb. Általában saját legelőn legeltetik és van saját pásztoruk is, aki egész évben ellátja az állatok gondozását. Akinek csak 1-2 tehene van, azok a családok összefognak és tavasztól őszig pásztort bérelnek, aki reggelente összeszedi a csordát, kihajtja a legelőre és estére visszatérnek a házakhoz az állatok. Közösen fizetik a csobánt vagy a pásztort. Terményben és leiben is fizetnek a csobánoknak. El van osztva a fejadag családonként, hogy kire mikor kerül a sor. Melyik családra mikor mennyi kenyér, szalonna, pityóka, laska, esetleg pálinka jut fizetségképpen, természetesen az állatok számától függően.

Dávid bácsit is kerestem telefonon, de csak délután értem utol, mert a sógorával kinn volt a mezőn, megszemlélni a földeket, és megbeszélni a további teendőket.

Mivel zömében idősebbek lakják a falut, ők már csak a ház körüli teendőket és a ház körüli földeket látják el. Az is épp elég hetven év felett. A határban lévő földeket vagy kiadják bérbe, vagy műveltetik másokkal.

Ahogy Dávid bácsi mondja, tavasszal mezei munkákat végez a kertben. „Még nem vagyok annyira tehetetlen, hogy ne tudjak kukoricát, krumplit kapálni, gyomlálni. De, ha kell, délutánonként jönnek a gyerekek, az „unokák” és besegítenek.” Nyuszit és tyúkokat tart, és a fogadott unokák mennek hozzá délutánonként játszani, nyulászni, segíteni, epret szedni, persze zömében maguknak. Dávid bácsi hagyja, hogy a kertjében szedjék és egyék kedvükre. Vasárnap délelőtt az egész falu a templomba megy. Ki a katolikus, ki a református istentiszteletre. A városokban élő gyerekeik általában 2-3 hetente jönnek haza, és segítenek, amiben kell. Ha idénymunka van, akkor minden hétvégét itthon töltenek.

Aki nem nyugdíjas vagy munkaképes fiatalember, azok bejárnak valahova dolgozni. A 70 év körüli korosztály maradt zömében a faluban. Aki vagy nyugdíjas, vagy beteg, állatot már nem nagyon tart, inkább csak baromfit.

Dávid bácsi idézi az öreg székelyt: „Meglőhetősen, inkább csak az asszony, meglőhetősen. Meglőném én is, de már nem nagyon megy.” (Hát, majd legközelebb!)

Külföldről vagy a közeli városokból a gyerekek és az unokák már csak látogatóba járnak haza. Sok fiatal dolgozik német nyelvterületen: Németország, Hollandia, Norvégia, Ausztria csábította el őket. Az idénymunkáknak kedvelt hely még Olaszország. Aki belekóstol a „nyugati” jólétbe, az már nem nagyon jön vissza. A ’90-es évek elején Magyarország is közkedvelt volt, de ma már inkább nyugatabbra mennek. A fiatalok elvándorlásán nem segít a csángó családok betelepítése sem. Gyökeret eresztenek, felnőnek a gyermekek a faluban, és ugyanúgy, mint a többi fiatal, a középiskola elvégzése után vagy országon belül a nagyobb városokban, vagy külföldön keresik a boldogulást a jobb megélhetés reményében. Aki jó szakmunkás és már bedolgozta magát például Németországban, annyit keres huszonéves fiatalként egy hónap alatt, mint a szüleinek közel egy évi bére. A falusi gazdálkodó lét ekkora jövedelemmel nem tud versenyezni. A földet, a mezei munkát és az állattartást szeretni kell. Sok vesződséggel jár.

Vicei domboknak varázserejük van! Így az „elvándoroltak”, ha kis időre is, de mindig hazatérnek a szülői házhoz. Nyárra hazajönnek a kollégiumokban, a liceumokban tanuló diákok is. A felnőtt gyermekek sokan hazahozzák az unokákat a mámikhoz, bapókhoz. Aki teheti, visszajön és nyári szabadságát itt tölti idős szüleinél. Ilyenkor a világ természetesebb dolga, hogy a fiatalabbak besegítenek a gazdaságba, akár mezőgazdasági munkáról, akár az állatok gondozásáról legyen szó.

Vicében még az a szokás járja, hogy az első gyermekek szüleik névét kapják. A fiúgyermek az édesapjáét, a lánygyermek az édesanyjáét. Így családon belül több generáción át viszik ugyanazt a nevet. Nagyon dicséretes, hogy itt még megőrizték a szép magyar neveket. Nem tört még be a kimondhatatlan nevek divat őrülete. A szülőket sem „anya, apa, fater, muter”-nek nevezik. Tisztelettel „édesapa, édesanya” a megszólítás.

Az idősebb korosztály még mindig aktív. Ha alkalom adódik – fiatalságukat felidézve és újra élve – mindenben részt vesznek. Hagyományaikat megőrizve népviseletben járják a fesztiválokat. Ha felcsendül a muzsika, fáradt lábuk, nem fáradt!!! Fiatalokat megszégyenítő energiával ropják a táncot, pörögnek, forognak. Közben fáradhatatlanul éneklik a szép magyar nótákat.

Örömmel hallom Dávid bácsitól és Teréz nénitől, hogy 2017. május elején, Vicéről több mint huszan részt vettek a Naszódon megrendezett Népviseleti Fesztiválon. És! Még világrekordot is döntöttek.

A naszódi polgármester kezdeményezésére és hívására az ország minden tájáról népviseltbe öltözött férfiak és asszonyok gyűltek össze és táncoltak a fesztiválon. 8000 ezer főn felül kellett lenni ahhoz, hogy világrekordot döntsenek és bekerüljenek a Rekordok Könyvébe.

Hát ez sikerült is. Dávid bácsi szerint: - „9506 népviseletbe öltözött férfi és nő táncolt a sportpályán. Május elején, valamelyik vasárnap, a naszódi polgármester felhívására, meg volt határozva, hogy minden polgármester hány fővel jöjjön. Minket a bődi primár vitt el. Volt Annuska is, Teréz is, Konyica Róza, Emma is, én is. Több mint huszan voltunk innen Vicéről. Mindenki szépen felöltözve népviseletbe. Kivasalva rendesen, minden, mentünk a Népviseleti Fesztiválra, Naszódra. Ennyi nép még nem volt, aki összegyűlt volna népviseletbe, persze főleg román népviselet, de ott voltunk mink is magyarban. Bukarestből is jöttek a nagyfőnökök. Filmeztek repülőről, benne voltunk a tévében, az, újságokban. Az egész országból voltak, minden honnan. Azért nem Bukarest, vagy Brassó volt a helyszín, hanem Naszód, mert itt a környéken van a legtöbb, aki megőrizte a népviseletét. Persze románok is. De mi magyarok is mentünk népviseltbe öltözve Décs, Zselye, Bőd, Vice, mind ott voltunk.”

Kedves Olvasó!

Most már láthatja mindenki, hogy élhetnek a magyarok szórványban, fogyó, elöregedő kis közösségekben, de a magyar virtus ott van bennük. Nem számít a kor, az idő múlása, ha valahol felcsendül a magyar népzene, idős és fiatal egyaránt táncra perdül. A fiatalabbak még szívükben, lelkükben - lábukban -, őrzik a népzene, a néptánc, a népdal szeretetét, és ha alkalom adódik rá, szívesen részt vesznek a „mulatságon”, akár mámijaik, bapóik népviseletébe öltözve.

Amíg ez így marad, határainkon túl sem vész el a szórvány magyar közösség, és a magyar kultúra.