Péter. Tímár Péter. Petrust mindenki ismeri. Vele kell kezdjem az elbeszélést, mert nélküle nem jöhetett volna létre ez az egész. Ha jól belegondolok, az én „bákói, csángó legényem” volt az, akivel Vicén a legtöbb időt töltöttem. Petrus, a „kísérőm”, vagyis Péter, a tanár úr.

Péter, talán túlságosan is komoly, de végtelen szorgalmas, megbízható, kötelességtudó fiatalember. Tiszteli az idősebbeket, segítőkész, szándékosan meg nem bántana senkit. Nagyon nagy türelme van, de evvel vigyázni kell, mert a jámbornak tűnő felszín alatt, hatalmas indulatok rejlenek. Péterre nagyon kell vigyázni, mert hatalmas tartás, ha kell távolságtartás is van benne.

Péter szeretni való, békés fiatalember. Mindenre meg lehet kérni. Megfontolt, átgondolja mit hogyan, és legjobb tudása szerint törekszik a megoldásra. Péter, az az ember, akinek „fát lehet vágni a hátán” és ezt sokan ki is használják – felnőttek, gyerekek egyaránt. Ennek csak Péter türelme szab majd határt.

Péter volt az, akivel – az én „csábításomra”-, nap végeztével az esti órákban leültünk filmet nézni, teázni, pálinkázni. A pálinkára mindig úgy kellett rábeszélni Pétert, nehogy már egyedül igyak meg este 10-kor, egy kupicával, főleg, ha jól is esne. Szóval filmeket néztünk kikapcsolódás képpen, vagy jókat beszélgettünk, sokszor hajnalig.

Nagyon szerettem, amikor mesélt. Alapvetően Péter egy hallgatag ember, fölöslegesen nem beszél. Szerettem, ha végre kicsit megnyílt - akár egy film kapcsán, vagy csak úgy -, mesélt a családjáról, szüleiről, testvéreiről, nagyszüleiről, mindarról, amit jelenleg maga mögött hagyott, hiszen évente egyszer-kétszer látogatott csak haza, akkor is rövid időre.

Péter kósteleki.  Kóstelek (románul: Coșnea), az egyik legeldugottabb, legelzártabb gyimesi csángótelepülés Bákó megyében. A Csíki-havasok völgyében megbúvó falut, szorgalmas, mélyen vallásos, magyarok lakják, akik hagyományaikat máig hűen megőrizték. Az emberek itt fakitermelésből, és önellátó mezőgazdaságból élnek. Ahogy Péter mesélte, szorgalmas, mélyen vallásos, szigorúan erkölcsös a falu népe, a közösség kiveti magából az iszákos, tekergő, munkakerülőket. Nem kell különösebben semmit sem tenniük, mert aki idekerül és nem a falu lakói erkölcsi normái szerint él, annak itt úgysincs maradása és tovább áll. Így hát naplopókkal nem hígul fel ez a kis közösség. Na, így lett Péterből az én „bákói, csángó, legényem”. Péter úgy tudott mesélni a hazaútjáról, az erdőn át vezető 20 kilométeres „sétáról”, míg haza ér szeretett falujába, hogy az ember maga előtt látta, mint egy valóságot, az égig érő sötétzöld hatalmas fenyvesekkel segélyezett földutat. Felidézte a gyerekkorát, amikor a nagypapával kijártak az erdőre fát vágni. Télen a nagy hóban kinn a fenyvesekben hallgatta a szél susogását, a fenyvesek zúgását. A Csíki- havasokhoz szokott embernek a Mezőség lankái között bizonyára hiányoztak-hiányoznak az fenyvesekkel borított égig érő hegyek. A különös napfelkelték és naplementék, az a fajta madárdal, amit csak ott lehet hallani. A hold világa, ahogy két fenyőfa csúcsa között átsüt, kiviláglig az éjszakában. Szerettem hallgatni Péter történeteit, és látni azt a szeretetet, amit otthona, és a családja iránt érez.

Mint említettem már, Péter volt a technikus, aki telefonjával lehetővé tette, hogy amerre jártunk hang- és videofelvételek készülhettek. A képek többségét is ő fotózta le, és töltötte fel az anyagokat a számítógépemre. Sok mindenre és mindenkire felhívta a figyelmemet, és fáradságot nem kímélve jött velem a téli estéken. Általában visszahúzódva csendesen ült és figyelt. De, mint látni fogják, a nénik, bácsik megszólítják, - nem lehet kimaradni semmiből.

Itt szeretném még egyszer megköszönni Péternek a türelmét, segítségét, barátságát! Ha a nagyszámmal, szabadszámmal valamikor is megbántottam – biztosan sikerült egy párszor-, tudnia kell, és remélem, tudja is, hogy nem szándékosan tettem.

Ahogy Annuska nénik mondták: „Tanár úr, igen büszke! Amióta itt van Vicében igen büszke! Hegyes!”

Petrus

Remélem, kósteleki aranyszívét sokáig megőrzi magában!