Egy téli délutánon elmentünk Péterrel Dávid bácsihoz. Kértük, hogy meséljen nekünk az életéről. Mesélje el, hogy „régebb” milyen volt az élet itt, Vicén. Dávid bácsi idén 72 éves. (2016). Amikor „édesapámról, tatámról, mámiról, netán még bapóról” mesél, az maga a csoda, mert ezeknek az embereknek az élettörténetei az 1800-as évek végére, az 1900-as évek elejére nyúlnak vissza. Dávid bácsi 1944-ben született, így hát a „mese”, a családi visszaemlékezések ideje a mai napig, majd 150 évet ölel át. Nagyon érdekes, mulatságos és tanulságos volt, amiket megosztott velünk. Természetesen a visináta és a jóféle szilvapálinka elmaradhatatlan társ az ilyen beszélgetéseknél, és ami nagyon lényeges, Dávid bácsi kedves, intelligens humora, amivel végig nevettük az emlékeket. Azt „ugyi” mondanom sem kell, hogy ahol népdalokat említ Dávid bácsi, természetesen rögtön énekli őket. Ismét egy kellemes nap Vicén. „Na, lássuk csak!”

- Régebb, amikor iskolába jártam, voltak színjátszó örök, meg lehetett táncolni. A tanítók betanították, nemcsak a népi táncot, hanem társas táncokat is. Ma navétáznak, (bejárnak, mint óraadó tanárok), akkortájt itt voltak délután is, és foglalkoztak a gyerekekkel. Abban az időben volt 300 gyerek körül a faluban. A mi osztályunkban 27-en voltunk. Anyatársamék (sógornő) 32-en voltak egy osztályban. Most az egész iskolában viceiek nincsen harminc. Akkor nagyon sok gyerek volt. Volt, akinek volt 11 gyereke. Most az 1950-es évekről beszélünk.

A vicei tatám kisbíró volt a faluban. Az apukám is „idejárt” iskolába. Nekem soha nem mondta se apám, se anyám: fiam, menj tanulni, leírtad, a házi feladatot, menj játszódni. Soha nem mondták, nem foglalkoztak ilyesmivel. Mezőre ki, este a munkából haza, az volt nekijek. A gyerek, ha felkelt, felöltözött s elment az iskolába, ha hazajött, akart tanulni, tanult, s ha nem, nem. S úgy voltak, de nem csak nálam, mindenkinél. Nem úgy, mint ma, hogy hazajön, és addig nyagassa, hogy így meg úgy.

Édesapám 1911-be született, s járt iskolába a ’20-as évekbe. S még egy másik barátjával járt iskolába, de nem szerettek. Akármit csináltak, csak ne menjenek iskolába. A szomszédba volt egy üres udvar, s abban nagy hordók, s kád, amit a szüretre készítettek vagy a szilvának. Nagy-nagy kád, amit évekig nem használtak. S mit találtak ki édesapámék? Ahogy mentek az iskolába, a barátjával, elmentek s bebújtak abba a nagy kádba, s játszódtak. S nézték, amikor a többiek jönnek ki az iskolából a tarisznyával, mert tarisznya volt s egy palatábla, annyi volt az egész. Nem volt füzet. Palatábla s palavessző, berakták a tarisznyába, vették, s haza.

Egyszer csak kérdi a tanító Peti bácsi nagytatámtól: 

- Miért nem küldi Zsigát az iskolába?

– Hát hogyne, minden nap megyen!

- Hát hogyne, máma se nem volt, tegnap se!

– Na, hallja csak meg, meglátom én!

Na, akkor másnap megint elmentek iskolába, és valamivel el volt foglalva nagytatám, nem nézte meg, hogy ni, a fiú mit csinál, elment-e az iskolába. Csak amikor hazajöttek, akkor.

- Na, Zsiga, voltál iskolában?

- Voltam, voltam.

Közben szalmás volt hátul, mert ők raktak be szalmát a kádba, hogy tudjanak feküdni. A szalma fel volt rakodva a hátára.

- Miért vagy olyan szalmás? Miért vagy olyan szalmás?

De, akkor már, muszáj volt megmondja. A tanító is mondta, hogy aztán, máma se volt iskolába. Na, akkor kapott mustrát a fenekire.

Édesapám mindig mondta, hogy: „Nekem két osztályom van, annyi, mint a vonatnak. Azt is a kádban jártam ki.”

Ennyit járt, két osztályt, de valahogy kibírta a hordóban.

Akkor az én időmben a lányok 4. osztályt jártak, aztán mentek Kolozsvárra, gyerekre vigyázni. Úgy mondták, szolgálni. Hét osztály volt akkor, de a lányok nem nagyon járták ki, mert kellett a pénz. 10 évesen elmentek szolgálni. Volt, aki addig, amíg férjhez ment, volt, aki előbb hazajött.

- Vice híres a papjairól is. Itt sok minden megtörtént már. Hogy is volt, amiket mesélnek?

- Volt egy pap, Bercinek hívták. Fiatal pap volt itten. De az, valahogy összebarátkozott egy nővel, mielőtt idejött Vicére. Aztán mikor idejött Vicébe, nem tudom milyen Bertalan, de Bercinek mondták. S aztán mindjárt, mindjárt, az a nő, vagy lány, járt ide hozzája. S az ivott, s rászoktatta a papot is. S aztán vettek sört, s ezt-azt, s hogy ittak. Többször berúgott a pap, s jött úgy misét csinálni, ninini. S egyszer már olyan részeg volt, de amikor az oltárnál elkezdett misézni, s ment mind jobban a fejébe, már nem tudta, hogy mit csinál. Felült az oltár szélére, ide, ni, s kezébe vette a könyvet, olvasott s mindig tántorodott le, olvasott, s tántorodott le, ki tudta, miket mesélt. A tanácsosok a padból akkor felkeltek, megfogták a papot, nem mondtak semmit, és kivitték a sekrestyébe, aztán a papi lakra. Aztán baj volt a gondnokkal, mind szidták, miért engedte, ha látta, hogy baj van. Mondja, hogy beteg a pap, mondjuk el az olvasót, aztán menjünk haza. Elengedte, hogy menjen oda misézni, és persze akkor nagyon-nagy csúfság volt, mert mindenfelé elment a híre.

- Ki volt az a pap, aki sírva ment el innen?

- Talán Ábrahám pap, kétszer volt elzárva a kommunista időkben, amikor én első áldozó voltam. Valaki mondta, hogy a pap mit mondott, és már vitték is, elzárták. Állítólag ő mondta: „Ha még egyszer átléphetné a vicei templom küszöbét, leborulna és megcsókolná a földet.”

Nézegetjük a fotókat.

A nagybátyám fia is a pap, jelenleg Aradon van. Komám fiának én vagyok a bérma-keresztapja, és ez az ünnepség, amikor bérmált a pap.

Sokat jártam kirándulni, a fürdőre, Herkulesre, Május 1-re. Legelőbb úgy voltam Magyarországon. Ott a fürdőn felíródtam kirándulni, felültem a buszra és Debrecenig mentünk. Ott a kéttornyú református templom, mellette, háta mögött volt a piac. Váltottunk pénz és mentünk vásárolni. Többször jártam Debrecenben.

2015-ben a Bástyás bennlakásos gyerekeknek megtanítottam a kolindálást, vagyis kántálást, amit 65 évvel ezelőtt adták elő először ezzel a szöveggel.

Amikor Bakó Zsuzsa volt a bennlakás vezetője, csináltatott a lányoknak népviseletet és az mindig marad a többieknek, a következő lányoknak. Volt, amelyik leány olyan pici volt, hogy leért a földre a szoknyája, fel kellett kötni. Pusztináról volt a Marika, ő csángó és nagyon szépen énekelt még. Ő itt maradt Vicében, Emese testvéréhez ment hozzá. Vannak, akik 10-12 évig itt élnek a Bástyában, aztán haza mennek. Elkerülnek román liceumba. Ha nem magyar iskolában tanul tovább, akkor nem kap támogatást. Volt egy leány, annak, lehet, hogy a szülei mondták, vagy ő gondolta így, már akkor volt komoly barátja otthon, amikor még 7-8. osztályba járt ide. Visszament és román iskolában tanul tovább. Van, aki Köbölkútról jár ide. Olyan is akad, akinek 4-5-6 testvére jár ide. Anyukájuk elment, otthagyta őket, apukájuk olyan amilyen, és a gyerekek idekerültek.

Na, lássuk!!! A vicei pálinka elmondja a Miatyánkot, persze nem olyan lassan, ahogy mondja a pap, de elmondja. Én is megrázom, és tartja a sorát. Nálunk még azt is szokták mondani, hogy: „amíg elmegy a kútra vízért és hoz egy veder vizet, addig a pálinka tartsa a sorát.” Az is olyan mondás. Voltak sok olyan mondások. Az a szomszéd bácsi, akit mondtam, hogy volt fogságban, azt szokta mondani:

- Nem olyankor kell felkelni, amikor hasadra, süt a nap, hanem amikor pitymallik.

- Hát, Miklós bácsi, mikor van az, amikor pitymallik? - kérdeztem tőle.

- Amikor harangoznak hajnalban, akkor pitymallik.

A másik, azt mondta, amikor kapáltuk a málét, tudja, a kukorica, amikor még olyan kicsi a málé, kapáltuk,: - „Na, ebből még lesz valami. Ebből még lehet, tudod mér, mert aratáskor, ha megyünk bé szekérrel a máléföldre, és éri a tengelyt. A máléfiú, ha annyira fel van nőve aratáskor, hogy éri a szekér tengelyét, akkor abból még lehet várni málét. Ha nem éri a tengelyt, abból az idén már nem lesz málé” – azt mondta.

Ezt is mondta, de már én is mondom: - „Na, Dávid, már csak három ember van a faluban, akit magázok.” - Mert a többiek már mind meghaltak. Azt jelenti, hogy már ő is olyan öreg, hogy csak kevesen vannak, akik öregebbek, mind csak három.

Most én is azt mondom, csak egy ember van a faluban, akit magázok. Akkor én is öregember vagyok már, nem?                         

Asszonyok vannak többen idősebbek. Ott van Bálint Annuskának az édesanyja, Erzsi néni, 103 éves. Az asszonyok sokan vannak idősebbek. A Szőllősi Annuska udvarán, aki lakik, a Zsuzsi néni is 90 éves. Nagyon sokan vannak, akik 80-90 év körül vannak.

Sok idős él Vicén. Most már nem tartom fejben, de a múlt években összeszámoltam, hogy volt 50 vagy 60 özvegyasszony a faluban, és 5 özvegyember. Átlag úgy van, hogy itt az asszonyok jobban bírják. Inkább túlélik, mint a férfiak a betegségeket, vagy az öregkort.

A régi öregek nagyon sokat tudtak, mi már nem tudunk olyanokat, hogy például, az időjárást megjósolták: - „Felhőben ment le a nap, holnap eső lesz.” Vagy: - „A disznó rendezte a gazot, holnap hideg lesz.” - Ezt is édesapám magyarázta, hogy ezek a csillagvizsgálók jártak falun, nézték, hogy az időjárást lássák, hogy s mint lesz, s akkor volt, hogy kértek szállást az egyik háznál, engedjék meg, hogy ott aludjanak, mert mennek ki vizsgálni a csillagokat. Meg is engedték, vizsgálták a csillagokat, nem tudom ők, hogy s mint állapították meg, milyen idő lesz. S mielőtt feküsznek le, megyen bé az ember és mondja az asszonynak: „Te, bezártad ott, megcsináltad ott, becsináltad ott? – Miért? - Kérdi az asszony. – Hideg lesz éjjel, fagy lesz, mert látom, a disznó veti az ágyat.”

Vette a szájába a disznó a szalmát és úgy rendre vetette az ágyat. Ezek néztek egymásra, és kacagtak a csillagvizsgálók. Mikor felköltek, hó volt, fagy, minden, vették a sátorfájukat és mondják: - Menjünk innét. Többet tudnak a disznók, mint mi!” – aszondja.

A nagyszülők közül csak a borzási tatámat ismertem, de vele ritkán találkoztunk. Mi Vicében lakunk és édesanyám, amikor ment hozzájuk látogatni, akkor vitt engem is, olyankor szoktunk találkozni. De, a vicei nagymamám, ő varrónő volt, öt gyereke volt. Mindegyiknél lakott. Úgy ment sorba. Ő úgy akarta, ment, s aztán megint jött vissza. Ide hozzánk, mert itt volt az eredeti háza, ahová ő férjhez ment. Egy régi szalmás ház volt a mostani helyében. Varrónő volt, az egész faluból jártak ide varrni fiúk, lányok. Az unokatestvéremmel mi mind mentünk és vettük el azokat a rongydarabokat, amiket vágott le. Szabott, s varrt, s mi gyerekek játszódtunk ottan, s szedtük össze.  Azokból a rongyokból a lányok csináltak bubát, úgy mondták, babákat. Mi mentünk, s vettük el az ollóját, s ő keresi hol az ollója? - „Na, hun van má az ollóm. Melyik jártottak oda véle? Na, adsza ide az ollómat! Hogy bűnhödnék meg a dógot!” - A régi beszéd stílus. Na, még most is így beszélünk Vicében, de már lecsiszoltak belőle, kicsit másképp van valamennyire.

- Kitől tanulta azt a sok népdal?

- Iskolás koromban az évek során. Én nem dicsekvésből mondom, de mindig valamilyen főnök voltam, már megkezdtem az óvodába. Már ott is adtak nekem felelősséget, én voltam a WC felelős. Kicsit nagyobbacska voltam, s voltak nálam kisebbek, s akkor kellett, hogy segítsem, nehogy a WC-be beessen. S régebben ott úgy volt: az iskolánál is volt egy lyuk, egy gödör, és le volt padolva, de csak úgy, hogy nehogy beessen a gyerek a deszkával. Már az óvodában megtettek főnöknek, hogy voltam WC felelős, aztán később osztályfelelős az iskolában, aztán pionír, osztagfelelős, csoportvezető, meg mit tudom én mi. Aztán később az uténia, na hogy mondják, a pártnak a fiatalsága.

- Nálunk KISZ volt.

- Na, az, csak románul mondjuk. Ott is megtettek főnöknek, utána elmentem katonának, ott is megtettek főnöknek, „fruntásuta”, káplár voltam. Mikor hazajöttem, akkor itt a termelőszövetkezetben elküldtek iskolába. Megtettek brigádosnak, akkor vezettem egy csomó embert a permetelésnél, akkor megtettek itt az egész faluban, ilyen farmvezetőnek, az egész kollektív egybe. Mind csak így. Nekem nem volt, hogy ragaszkodjam, hogy akarjak. De akkor elküldtek iskolába, akkor kellet menni, ha akartad, ha nem. Ha nem mentél, akkor mehettél. Én mindig megcsináltam a munkámat rendesen, úgy, hogy tetszett nekijek, s akkor mehettem tovább. Úgyhogy én elértem a csúcsot, itt Vicében. Politikailag is, és gazdaságilag is, a legmagasabb szintet értem el. Úgyhogy nem akartam, csak erőltettek.

Népdalokat az iskolában kezdtem tanulni, mert ott már a tanító nénik tanították a táncokat is. Még ma is tudnám, hogy miről van szó: „Zöldre van, a zöldre van a rácsos kapu festve…,” – Na, várjunk csak, hogy is van? „Zöldre van,a zöldre van a rácsos kapu festve, oda járok minden szombat este, Tíz órától nem győztelek várni, be kellett a be kellett a rácsos kaput zárni.” Igen, és bokázni kellett. Ez volt az első táncunk. Minden évben tanítottak táncokat. De egymástól is tanultak. Mert itt a faluban minden hétvégén volt tánc. A vecsernye után az asszonyok bementek a Kultúrba, leültek a padra és nézték a fiatalokat, a lányokat, hogy hogyan táncolnak. Vasárnapként egész éjfélig. Amikor ünnep volt, akkor reggelig. Azt mondták, hogy tánc vagy bál. A zenészek is adták át egymásnak, nemcsak az idősebbek a fiatalabbaknak, hanem egymástól tanulták. Kisebbek a nagyobbaktól. Akik nálam nagyobbak voltak, azoktól tanultuk a legényest. Volt, vagy háromfajta legényest jártak itt Vicében. Akik előttem jártak, voltak régebbiek, (idősebbek, öregebbek) azok még tudták. De az én korosztályomból már senki nem tudta, és onnant lefelé már senki sem tudta. Ment ki a divatból. Nem volt, aki átadja, és akinek átadja. Azt nem tudtam táncolni.

De, voltak a párostáncok, úgy mondták cigánytánc, azt tudtam. Volt a csárdás, a valcer, a keringő, a szász tánc. Az egy olyan páros tánc, hogy azzal mentek haza az úton a bálból. Lép kettőt és kiforgassa a lányt, a zenészek kísérték. Nem az én időmben, korábban. Mentek a Kultúrtól haza, ha a hídnál lakott egy lány, az bément, s akkor az a pár kiesett, majd a másik ment haza, és bément, és ez mind rendre, amíg el nem fogytak.

Mi az iskolába, első osztályba, óvodás korunkba is összefogózva jártunk. Mindenkinek meg volt a párja, kivel fogózik, és mentünk, és úgy jöttünk haza hazáig. Jöttünk, az bement, és mentünk tovább. Most már nincs ilyen, se iskolánál, se sehol. Párosával összefogózva tettek össze leánykával is. Most, mikor volt a 60 éves osztálytalálkozó, akkor találkoztam vele. Azótától nem tudom, hogy vaj, ha még egyszer találkoztam vele, hogy leányka volt. Az volt nekem a szeretőm, annak udvaroltam, ő is szeretett engem. Nem tudtunk egymásról, csak úgy. Egyszer jöttünk haza az iskolából, s az egyik fiú odaszaladt a hídnál s megpuszilta. Na, akkor nekem volt olyan csudám, hogy szaladtunk be a híd alá a fiú után, megkergettem. Meg akartam verni, hogy miért puszilta meg. Úgyhogy ezek ilyen gyerek elképzelések. De visszaemlékszem arra.

Nekem nincs kedvenc népdalom vagy néptáncom. Édesapámnak az volt a dala mindig, ha ittas volt, ivott egy kicsit: „Kérges a tenyerem, a tenyerem, avval keresem a kenyerem, s avval keresem a télirevalót, az asszonynak selyemkendőre valót.”

S még az a másik: „A kolozsvári piactéren lakik egy menyecske, kacsingatok a szemébe minden szombat este, s kacsingatok a szemébe, a jó Isten tartsa, még az éjjel veled hálok ugye szívem Marcsa. Csak arra vigyázz, hogy az urad meg ne tudjon semmit, s vacsorát is olyat főzzél, ami néki tetszik. Küldd az urad a kocsmába, magad maradj ágyba, zöldre festett kis ablakod be ne legyen zárva!”

Hát aztán járhattak a szomszédba, mindig is jártak és járnak, azok, akiknek úgy volt járnivalója. Kinek hogy volt, alkalma és hogy volt a helyzet.

A válás nem volt divat. Nagyon betartották akkor, ahogy a templomba megesküdtek. Ha ver is a férjem, ha részeges is, nem válok el. Elszaladok a gyerekekkel, aztán megint vissza.

Volt, hogy az asszony volt kikapós, volt olyan is.

Aztán volt olyan is, hogy az egyik lány nem nagyon akart menni a fiú után, a szülei akarták, mert az gazdag, mennyi földje van, milyen ökrei vannak, milyen nagygazda, menj utána. Széplány volt, de jobban szerette ezt a fiút. „De menj utána!” Na, erővel utána adták. Lett egy gyereke, s utána összevesztek. Na, a férje nem elkergette, hazavitte. Azt mondja: - „Mari néne, tudja maga, azt mondják, ha valaki valakinek jó szívvel ad valamit, azt a Jóisten duplán fizeti vissza. – Tudom, na. Mér? – Mert maga a jó szívvel adta a lányát, s én duplán hoztam vissza a gyerekkel. Itt van, ni, vigyázzon reá.”

Ritkán voltak válások, nem úgy, mint ma.

- De voltak leányszöktetések is. Több is a faluban.

- Olyan is volt, hogy menyasszony volt. A Néptanácsnál eljegyzik magukat, aztán megesküsznek a templomba. A Néptanácsnál eljegyzik magukat, és akkor úgy mondják, jegyesek.  Volt egy vacsora, a lányos háznál, a Felszegen voltak jegyet váltni. Ott összegyűltek, rokonság, evés-ivás, mindenféle. Közben annak lánynak volt egy másik szeretője. De avval összeveszett, s csudájában akart menni ez után a fiú után, ez egy bányász volt. És na, ott volt a jegyváltás, és úgy volt, hogy megy ez után a fiú után. Aznap este, amikor volt a jegyváltás, a régi szeretője felment a haverokkal és mondta, hogy: - „Te menj bé, és mond Julcsának, hogy jöjjön kicsit ki. De csak úgy mond, hogy csak ő hallja.” - És bément, s mondta a menyasszonynak, hogy ni, hívott ki János, s az volt a régi szeretője. S ment is ki a menyasszony a WC-re pisilni, és úgy mondták: - „Szart visszajönni.”

Kiment a lány, azt mondta a fiú: - „Na, megharagudtál reám, ha akarsz, béküljünk ki. Most jöhetsz velem, utolsó esélyed van.” -  A lány:- „Gyere!” - A másik ott benn. Várják, hogy mikor jön vissza. Kimegy a nénéje, s kérdi, hogy: -„ Nem látták?" - „De. Itt, ni, most ment a Jánossal a kapunál.” - A vőlegény még ült benn egy darabig, azután hazament. Gondolom, a leány úgy volt, „Azért is megmutatom, hogy kapok én mást is, és férjhez megyek!” Úgy látszik, mégis ez volt az igazi szerelem, Jánossal. Azóta is együtt vannak, közel 50 éve, Szamosújváron laknak. Él még mind a kettő, az ember is, és a felesége is. Széplány volt a felesége, úgyhogy mindegyik legény járt utána. A komáék (Soós Márton) mellett a hídnál van egy kis ház, az az övék.

Ebben az időben még nem voltak csángók a faluban. A Pista pap bácsi hozta ide őket. Innen származik a Pista pap a szomszédból. Fogarasi Mihály püspök idejében még a régi-régi időkben a falu végén volt egy településrész, ahol adtak nekik földet, erdőrészt, ott fönn a hegyen, mind a temetőnél, az csángó telep volt. Bukovinából jöttek ide. Ide letelepítették őket, adtak nekik házat, földet, Egyforma házat építtettek nekik. Azokat a püspökség, papság rendezte. Azok most már mind elrontottak, kihaltak, alig vannak utódjaik a faluban.

A Bástya bennlakásba először 7-9 gyerek volt, mind csángó. Bakó Zsuzsa volt akkor a főnök. Nekem nincs unokám, elmentem oda és megkérdem:

- Dávid bácsi, amennyit akar. – válaszolta Zsuzsa.

Nagypatak, Magyarfalu, Pusztináról, Moldovából jöttek, Volt, amelyik nem is tudott magyarul. El vannak ott románosodva. Zsuzsa mondta: - „Még a kezdetén vannak, aki tudja, segítse őket.” - Adtunk ruhát, mindenfélét nekik innen a faluból. Akkor még nem kaptak támogatást.

A tsz iroda épületét kapták meg. Átalakították és abban vannak. Volt a felszentelés, itt volt Magyarországról Dalma asszony. (Mádl Ferenc köztársasági elnök felesége).

Pista papnak köttetése volt Magyarországra, és ott (Moldovában) kevesebben vannak magyarok, mind románosodnak el, és maradjunk meg magyarok. A Pista pap bácsi elment Moldovába és ott kérdezősködött, hogy ki jönne el vele ide. Először a szülők, a nagyobb testvéreket engedték, és amikor látták, hogy jó helyen van, ment haza a gyerek és mesélte, hogy jól érzi magát, akkor már engedték a kisebbeket is. Van olyan család, ahonnan 4-6 testvér itt van. Egyik a másikra vigyáztak itt.

Régebb kb. 15-16 román család élt itt a faluban. Régebb kevesebb tiszta román család volt, a többsége vegyes házasságból. A környéken, Borzáson vannak még magyarok! Mondtam, édesanyám is onnan származott. Ott kb. 2 része volt magyar, 1 része román, de most már több a román. Jobban elszaporodtak a románok és a magyarok is elrománosodtak. Volt, akik a gyerekeiket is úgy nevelik.

Marika is tudott magyarul Pusztinán.

Az a cél, hogy megmaradjon itt Mezőségben a szórványmagyarság.

Én nem tudom lenézni, azért mert cigány, vagy csángó, vagy román. Ha meglátom benne az embert, nekem mindegy. Én egyformán barátkozom vele. Amikor idejöttek a csángók, voltak, akik lecigányozták és azt mondták, hagyjatok békét nekijek.  Megkérdezték tőlem, hogy miért barátkozol velük. Olyan is volt, amikor azt mondták: „Ni, ott jön egy ember, várjuk, meg, lássuk, hogy ki az. Á, az egy cigány.”

Ha az én szememben rendes ember, akkor nekem egyforma.

Húsz év alatt sok gyerekkel találkoztam itt, minden oldalról. Volt Vicében 3 vagy 4 cigánycsalád, amikor én gyerek voltam. Lakatos János, a lánya Lakatos Rápilla, és Lakatos Borbála, osztálytársam volt. Az itt élő cigány családból az egyik kovács volt, vas dolgokkal foglalkozott. A másik orsót, kanalat, és ilyesmiket. Földet, csak kicsit használtak. Rendesen be voltak illeszkedve a faluba, magyarul is, románul is beszéltek. Nem loptak. Kihaltak az öregek, a gyerekek férjhez mentek és elmentek. Volt egy család, aki a falu végén lakott az utolsó házban, őket Vargának hívták. A kovácsék itt laktak a Felszegen, ahogy megyünk fel Teréz nénihez.

Ahol most a Bástya van, a Gergely Pista papé volt. A föld az övé volt. A kollektív idejében mi építettük rá a házat, tsz irodának. Mikor a rendszerváltás volt, ő jött, hogy meg akarja venni. Eladtuk, megvette, övé lett a kert is, és az épület is. Kicsit átalakították. Így lett a gyerekház.

- Úgy hallottam, nemcsak a férfiak szeretik a pálinkát Vicén.

- Az asszonyok is szerették a pálinkát. Van, aki beivott és hazafelé beesett a sáncba, mondjuk, amikor fiatalabb volt. Bár most se öreg, fiatal, mint én. Férfik is voltak így, de az nem olyan feltűnő.

- Márton bácsitól hallottan, hogy a vicei pálinka tartja a sorát és közben elmondja a Miatyánkot.

- De csak a közepes erősségű, vagyis az 52-53-54 fokos, ez a normális, ezek tartják a legtovább. Az 55-56 fokos pálinka nagy gyöngyökben van, nem tartja annyi ideig, hamarabb eltűnik. Az 50 fok körüli sem tartja annyi ideig, mert az már gyengébb. Itt nagyon fontos, hogy tartsa a sorát, ha el akar adni pálinkát, Ha nem tartja a sorát, nem adhassa el. Így, nini, vicei pálinka, amit itt főznek 55 fokos.

Visináta a meggyes. A meggyet leszedjük, teszünk rá cukrot és rátöltöm a pálinkát, mindjárt összerázom. Aztán megsziruposodik. Ha elfogy róla, akkor újra teszek rá cukrot és felöntöm pálinkával. Ez már másodszor lett rátőtve, azért vékonyabb, a pálinka erősebb, és nem olyan édes. Dodi is mikor jön haza, ezt szereti.

Magyarországon kétszer főzik a pálinkát, nem? Nálunk itt Vicében kétszer főzik. Amikor az anyagot berakja, a szilvát, és ahogy jön, az a csusza, ahogy mondják, az elején. Az első az majdnem olyan, mint a normális pálinka, az erős, 50 fok körüli. De, ahogy folyik ki, mind több, több, több, úgy legyengül, kevesebb a szesztartalom. De, mind ki kell folyjék, amíg ég. Odateszi a lángot és akkor ég. Aztán még egyszer beteszik, és ki kell főzzék. Az van olyan 65-70 fok körül a legelején. Mikor folyik, olyan, mint a szesz. A végén, ha kell, tesznek bele vizet is, vagy úgy hagyják, hogy csak a pálinka maga legyen.

- Hallottam a templomban énekelni a Dodit. Milyen szép hangja van!

- Amikor a Dodiék itthon vannak, a templomban a karzaton mindig segít a kántornak. Nagyon jó hangja van, anyukájának is, mamájának is jó hangja volt. Kolozsváron gondnok a templomban. Karácsonykor a menyem mindig gondoskodik róla, hogy a lakás fel legyen díszítve. Fenyőágakkal, karácsonyfával és mindenféle díszekkel. 2-3 hetente jönnek haza, akkor mindenfélét előkészít, süt, főz. Húsvétkor is feldíszíti a lakást, ahogy szeretné.

Mindig mondtam a fiamnak: - „Na, aztán tanulj, legyél jó tanuló, mert én jó tanuló voltam. Az első osztálytól egész végig, mind első tanuló voltam. Az osztály első tanulója. Nézd meg az ellenőrzőmet!” - Egyszer megmutattam neki az ellenőrzőmet. Csak négyesem és ötösöm volt. Azt mondja: - „Édesapám, hát hogy beszélsz nekem?” – Álljon meg, vándor, akkor az volt a legjobb! Akkor nehezebb volt egy 4-est kapni, mint a 10-es osztályzásnál. Itt kaphatsz 6-7-8-ast, akkor a 3-as már gyenge volt.” - Itt megint 1-10-ig osztályoznak.

- Na, lássuk a rikoltozásokat, hogy vannak!

- Rikoltozások, kurjantások. A füzet már 50 éves. Akkor volt az első leírva.

Mindenkinek van az írásában különbség, nem tudja elolvasni. Rikoltoztak csúnyán is, mindenhogy. Mindegyik végén van ez az: „ujujujujujú”.

Most már nem rikoltoznak, nincs hol. Ma már nem rikoltoznak, nem is énekelnek, nem szokás. Akkor lakodalomba, mulatságokon egymásnak rikoltoztak. Nekem a lakodalmam itt volt a háznál, nem a Kultúrotthonba. Az ajtó le volt véve, a két szoba egybe volt, egyikbe voltak a zenészek, s ott táncoltak. Régebben csak a közeli rokonok voltak meghíva. Nem voltak százával meghívva a népek. Régebb, amikor a fiam volt, akkor a Kultúrban volt, háznál volt. Ma már mennek a vendéglőbe.

Régen tánc közben, lakodalom közben rikoltoztak egymásnak.

Örömanyának rikoltozták, amikor vitték a menyasszonyt, hogy átadják neki:

„Örömanya, jöjjön ki!

Itt a menye vigye bé!

Hoztunk kendnek segítséget,

A fiának feleséget!

Lesz, ki kiseperje házát,

Lesz, ki megdöngesse hátát! Ijujujujujuju”

Régebb megmondtak sokat, ami lehet, van benne igaz is, meg van vicc is benne, megmondták, hogy volt. Amit nem tud elolvasni, azt majd legközelebb kiboncsuk. Nem tudom, milyen véleménnyel van, hogy efféléket mondtam. Én nem szoktam akárkinek elmondani, vagyis senkinek. Mindig vigyáztam, hogy ne kerüljön a gyerekek kezébe a füzet. Lássa, azt mondják, tudnak ők többet az internetről, amit nem is kell. De nem akarom, hogy tőlem tanuljanak.

Teréz néni kinn lakik, messze a határban. Lehet neki izenni, hogy jöjjön le. Ott nincs villany, csak lámpa, nem lehet redzsisztrálni. Emese, aki itten van szolgálatos a templomban, Emese (nagy)mamája, testvére Teréz néninek. Messze kinn lakik a határban.

Teréz néni tényleg a vicei dombok tetején lakik kinn a határban, csodaszép helyen, mesebeli kisházikóban, ahol villany sincs. De van madárfütty, csend, békesség, csak maga a természet. Az egész határ az „övé”. A kertjébe őzek járnak be, igaz, kártékonykodni, mert enni járnak be hozzá, megdézsmálni a veteményesét. Teréz néni még a „földi paradicsomban” lakik. A városiasodott ember számára elképzelhetetlen körülmények között, a modern kor vívmányai nélkül. Ágakból font kerítés vezet körbe a háznál a virágoskerten keresztül a bejáratig. Minden kézközelben van, a zöldséges kert, a gyümölcsök. Állatokat tart, kutyái vannak, és a kisházát a természet öleli körbe. Kinn a szabad ég alatt csikótűzhelyen főz. A tojásait mészben teszi el télire. A lesütött húsok, zsírban tartósítva, 10 literes befőttes üvegekben sorakoznak az asztalon. Teréz néninek mindene megvan, ami a boldogsághoz kell.

Üzentem Teréz néninek. Lejött télvíz idején a faluba, és Dávid bácsinál találkoztunk, hogy együtt énekeljenek és rikoltozókkal feleselgessenek egymásnak. Felejthetetlen élmény volt látni és hallgatni őket!

Dávid bácsival baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Karácsonykor nagyon nagy megtiszteltetés ért a részéről. Kaptam tőle egy régi, csodaszép, varrottas tarisznyát. Télire eltett, saját szőlőjéből készült finom mustot, gömbbe zárt havas tájat, mézet, csokit. De amikor, kibontottam a pálinkát és mellette megtaláltam az írását: „Sok szeretettel Bea asszonynak a Mikulástól! Must = idei termés, Méz = idei termés, Szilvapálinka = 35 éves, (még élt a feleségem ő szedte a szilvát 1980 ba), hát, elsírtam magam. Ma is meghatódva és nagy szeretettel gondolok rá, hogy ilyen nagy becsben tartott, és ekkora megtiszteltetésben volt részem. Dávid bácsi ilyen. Nagyon szeret adni, kedveskedni.  A bennlakásos gyerekeknek is például Húsvétra, százával festi a tojásokat, veszi a csokikat. Hozzá, nem tud úgy bejönni egy gyerek, vagy bárki, hogy meg ne kínálja, ne adjon neki valamit.

Dávid bácsi pálinkáját nagy becsben tartom. Itthon is csak ünnepi alkalmakkor iszunk egy kis kupicával belőle. Jól esett a lelkemnek, amikor azt mondta, hogy a Dodinak, a fiának is csak jeles alkalmakkor szokott egy kicsit adni belőle. Így lettem lélekben családtag Dávid bácsinál.