Albert atya 1966-ban került Vicére. Szolgálata öt éve alatt olyan mély szeretet és tisztelet váltott ki az itt élők szívében, hogy szobrot csináltattak Albert atya emlékére. A katolikus templom kertjében a viceiek kedves pap bácsija ma is vigyázza híveit, csendesen meghúzódva a nagy kőrisfa árnyékában.

Albert atya szobra a katolikus templom kertjében

Albert atyáról mindenki mosolyogva mesél. Sok pap megfordult már Vicében. Sok minden „emberi” dolog megtörtént itt is a papokkal, de Albert atya kivételes ember, és kivételes pap volt. Fiatalemberként, 39 évesen került Vicére, ez volt az első egyházi közössége, ahol szolgálatot teljesített. Tizenhárom éve már, hite szerint a „mennyekben teljesít szolgálatot”. De az biztos, hogy akiknek megadatott, hogy személyesen is ismerjék, és azok is, akik csak mások elbeszéléséből, mind mosolyogva, jó szívvel, szeretettel beszélnek a Jóisten e különleges pásztoráról.

Halála után egy évvel a Szent Ferenc Alapítvány támogatásával, a Szent István királyról elnevezett Ferences Rendtartomány kiadásában, FR. Böjte Csaba OFM, mint felelős kiadó, a dévai GRAPHOTIPEX Nyomdában elkészítettek és kiadtak egy könyvet, melyben Albert atyára emlékeznek. Ebből a könyvből idézek az alábbiakban.

Visszaemlékezéseket olvashatnak FR. Bertalis Jónos OFM szerkesztésében 2005-ben megjelent „Albert atya - Szent Ferenc székely kiadásban” (dr. Jakubinyi György érsek) című könyvéből.

A visszaemlékezéseket ugyancsak ebben a kiadványban megtalálható „Albert atya szentbeszéde Bálint Kapisztrán testvér primiciáján” című írásból idézve kezdem. Bemutatva Albert atya mély emberismeretét, a papi hivatásról alkotott hitvallását, és elhivatottságát:

„Arra a kérdésre, hogy ki a pap, az első felelt az, hogy a pap ember. Ő sincsen külön fából faragva, mint ti. Ő ti testvéretek, aki ezután is magán hordja az emberi sorsot, miután az Úr Isten jobbja megpihent a püspök keze által rajta. Az igaz, hogy az emberek rossz néven veszik, ha valaki az Isten követségében jár, és mégis csupán ember. Ők csillogó követeket akarnak látni, ékesszóló hírnököket, lángoló szíveket. A papban szeretnének egy olyan valakit látni vagy kapni, aki mindig győz, mindenre tud feleletet adni és mindenkin képes segíteni. Ilyen pap nincsen. A papok elsősorban emberek és mégis ezek az emberek hirdetik az igét, amely legyőzi a világot, ezek az emberek hozzák a kegyelmet, amely a bűnösökből és az elveszettekből szenteket, és megváltottakat alakít. Jönnek ezek az emberek a maguk szerény természetével, és azt mondják, hogy ne botránkozzatok meg rajtuk. Mi tudjuk azt, hogy az isteni kincseket földi edényben hordozzuk, mi tudjuk azt, hogy azt a fényt, amit nektek tovább kellene adnunk, azt a mi személyünk nagyon sokszor elhomályosítja, elködösíti. De legyetek inkább rokonszenvvel tehetetlenségünkben az iránt, akire az isteni kegyelem súlya nehezedik. Könyörgünk, ne ítéljetek, hanem inkább érezzetek velünk azért, mert emberek vagyunk, és ebből érezzétek ki azt is, hogy az Isten nem irtózik az embertől. A pap ember, de mint ilyen bizonyságul szolgál a hitünknek, hogy lám az Isten kegyelme osztályrésze lehet szegény, nyomorult embernek is.” …

„…Mivel a legmagasztosabb a papi hivatás, a papi élet, azért van, hogy a legtörékenyebb is. Mivel ez a legmagasztosabb hivatás, magában hordja a legmélyebb bukás lehetőségét is. Viszont mi nem a mi erőnkben bízunk, hanem a kegyelemben. Tudjuk azt, hogy az Úr Isten, amit elkezdett az ember életében, azt véghez is viszi, ha az ember is közreműködik és kitart. Mert az Úr Isten, aki meghívja a fiatalt szolgálatára, a kegyelmet a maga részéről nem vonja vissza soha.”…

„ … Ezeket azért mondtam el, hogyha valaki érdeklődik, különösen az érettségi körül, amikor annyit bizonytalankodik, gondolkodik, akkor ne sületlen viccekkel üsse agyon a dolgot, nem mesékkel, hanem meg kell mondani az igazságot. Fiam, a világon a legszebb, legszentebb, de legnehezebb hivatás a papság. A legszentebb azért, mert ha valaki az Istent szolgálja, az embereket akarja segíteni az üdvösségre. Ha egy csepp esze van, a maga üdvösségén is fáradozik. És a legnehezebb azért, mert le kell mondani a családi életről, és a családi élet minden öröméről, és még sok minden másról, ami nem talál a papi élethez, amit esetleg egy átlag keresztény magának még megengedhet, de a pap nem engedheti meg. Az Ezer székely lányok napján azt kérdezi egy kislány: „Pap bácsi nem táncol?” Mondom:”Szívesen táncolnék, de úgy-e nem talál.” Ugyanígy nem talál az italozás, ugyanígy nem talál a fösvénység, nem talál a kényelmesség. És sok minden más, ami nem egyeztethető össze a papi élettel, amit elvárnak a hívek. Egy átlag keresztény megteheti, de neki nem talál.

Kedves testvéreim azt hiszem az itt lévő papok mind igazat adnak nekem abban is, hogy nem a mi érdemünkből lettünk papok. A mi kortársaink közül mennyi kiváló férfi volt, és a jó Isten nem őket hívta meg. Nem szabad beleszólni a papi hivatásba, mint ahogy a házasságba sem szabad beleszólni, mert azt meg szokták keserülni.”…

…” Testvéreim! Ugyanakkor imádkozzunk a papi és szerzetesi hivatásokért, hogy az Úristen ne hagyja népünket pásztor nélkül. Jaj, annak a népnek, amelyiknek nincsen pásztora, nincsen jó pásztora. Ezt érezzék át a kedves hívek is, a szentkirályi hívek is, és sokszor imádkozzanak a papi hivatásokért.

Uram, küldj munkásokat a te aratásodba! Ámen.”

Következzenek a visszaemlékezések:

1. Albert atya személyes visszaemlékezése mely, „Kelt Csíksomlyón,1999. november 30-án, keserves kiűzetésünk ötvenedik évfordulóján.”

 „Életem ötvenkét esztendeje

Vázlatosan

Kézdiszentléleken születtem 1927. augusztus 21-én hétgyermekes család hetedik fiaként. Elemi iskoláimat szülőfalumban, a római katolikus felekezeti iskolában végeztem (5 osztályt). Középiskoláimat Kézdivásárhelyen a Nagy Mózes Gimnáziumban jártam (8 osztályt). 1947-ben érettségiztem Brassóban. Oda vonták össze a gimnáziumi tanulókat.

1947 novemberében kezdtem a meg a noviciátust Mikházán P. Gurzó Anaklét vezetésével. Onnan 1948 novemberében átmentem Vajdahunyadra a Ferences Teológiára. De, 1949. Szent András ünnepének éjszakáján a kommunisták elűztek. Erőszakkal elfoglalták a teológiánkat.

Beütötték a klauzura ajtaját és a városból részeg emberekkel elözönlötték a folyosóinkat. Mi éppen vacsorára voltunk összegyűlve az ebédlőben. Szerzetesrendekre vonatkozó rendeletet olvastak fel nekünk. Felszólítottak, hogy húsz peren belül hagyjuk el a kolostort. Mi azzal védekeztünk, hogy ez a rendelet nem vonatkozik ránk, mi nem tanító rend vagyunk. Tudniillik az iskolákat akkor államosították, s a tanító rendeket megszüntették. Egy fél órát csendben néztük egymást. Akkor, amivel a szekuritáté emberei civilben voltak, de revolverrel felfegyverkezve, támadásba lendültek. Egyik társunkat, Kolozsvári Alajos testvért megsebesítették. Mi, teológusok elől álltunk egymás kezét fogva, s mögöttünk a tanáraink. Végül is Szálvátor atya azt mondta nekünk: Testvérek, mi ekkora erőszakkal nem küzdhetünk. Menjen mindenki csomagolni, és hajtsa végre az utasítást. De azokról, akik még nem végezték el a teológiát, fogunk gondoskodni, hogy eljussanak az oltárig.”…

…”Istennek legyen hála mindenért. 72 éves ember vagyok, 52 éves szerzetes és 42 éves pap. Valamikor azt hittük, hogy kihal a rendtartomány Erdélyben. Jelenleg 35 idős, 35 fiatal tagja van a provinciánknak.

Sosem bántam meg, hogy barát lettem, azt igen, hogy nem jó!

Hála, hála, hála mindenért!

Évszámok összegezve

1927-ben születtem,

1947-ben érettségiztem és léptem a ferencesek közé

1947-1948 novícius Mikházán

1948-1948 teológus Vajdahunyadon

1950-1953 munkaszolgálaton,

1953-1957 teológiai tanulmányok folytatása Désen

1957-ben szenteltek pappá

1957-1966 állami elismerés nem volt, pasztorációs munkát nem lehetett végezni

1966-1971 Vicében plébános

1971-1975 Vajdahunyadon kisegítő

1975-1982 Esztelneken házfőnök

1982-1989 Kolozsváron templomigazgató

1989-1997 Csíksomlyón házfőnök

1997-2000 Csíksomlyón templomigazgató

2000-2004 Székelyudvarhelyen nyugdíjas”

2. Szőllősi Mártonné Salak Magdolna (Született, 1955. február 4-én) emlékeiből részletek

„Gyermekkorom emlékei Albert atyáról:

Sosem tudom elfeledni a drága ferences pap bácsinkat, azt a mosolygós, simogató arcát, és azt a nagy szeretetet, amivel körülvett minket, gyermekeket. Amikor találkoztam vele, megsimogatott nagy szeretettel és azt mondta: „No, mondd csak, hogy hívnak?” Megmondtam a nevem, hogy Bubának hívnak, ami a becenevem volt, mert rendesen Magdolna a nevem. (Mindig viccelt a Buba névvel.)…

…Olyan volt, mint egy jó édesapa. Nagyon szerette a gyermekeket. Megtanított minden szépre és jóra. Mindig a jóra intett…

…Albert atya hangjában, mintha valami hívogató hang lett volna, mert mindenki nagyon szeretett menni a vallásórára az osztálytársaim közül...

…Mindenki nyelvén tudott beszélni. Szerette is mindenki faluban, kisgyerektől elkezdve a legöregebb bácsiig vagy néniig…

..Nagyon szerette mindenki. Merem állítani, hogy szeretetének meg is volt a gyümölcse, mert az ő buzdítására, hála a Jóistennek, 5 pap került Vicéből: Gergely István, Takács Dezső, Király Árpád, Kiss István és Máté Vilmos…

…Mi, lányok panaszkodtunk, emlékszem azt mondtam: Albert atya, mi lesz velünk, ha a legszebb fiúk mind elmennek papnak, akkor kihez megyünk férjhez? Ő mosolygott és azt mondta: Számotokra is rendel a Jóisten fiút…

…Elmondhatom Albert atyáról, hogy ő volt a második Szent Ferenc, aki életével megtanította, hogyan kell megélni a szeretetet. Mindig vidám, jókedvű, derűs volt. A mosoly sosem fogyott ki az arcáról. Önzetlen, tiszta szeretet volt, amit megélt. Számtalan prédikációját meghallgattam, amiből mindig valamit tanultam…

…Amikor megtudtuk, hogy elhelyezik Vicéből – visszaemlékezem, - az egész falu bánkódott. Úgy éreztük, mintha valakit elvesztettünk volna a családból. Sose tudom elfeledni, milyen fájdalom volt Vice számára a szeretett Albert atya elhelyezése. Amikor elbúcsúzott, tele volt a templom hívekkel, és mindenki zokogott. Nagy űr maradt utána!”

3. „A vicei származású papok nevében Gergely István visszaemlékezése:

…”Abban az időben a legtöbb fiú pap szeretett volna lenni. Akik jelezték, azokkal külön is foglalkozott. Lelkiolvasmánnyal látta el őket, orgonálni tanította. Legutoljára egy általa ki nevelt, kitanított fiú látta el a kántori teendőket Vicén…

… Közben a „securitate” ferde szemmel figyelte az egyházközség tevékenységét és többször is kifejezte rosszallását. Az is megtörtént, hogy pontosan első pénteken kellett securitatera mennie a plébánosnak, hogy a nép ne tudjon gyónni, áldozni. Időközben a kántort a titkosszolgálat beszervezte és ezek után sokat ártott a papjának, akit többször is megfenyegetett. Egyik alkalommal egy helybéli asszony a kőrisfa mögé bújva kihallgatta, és még aznap a falu tudomást szerzett a történtekről. Ennek az egyik következménye az lett, hogy a kántor gyermekeit az iskolatársak keményen számon kérték, majd kizárták a közösségeikből, és a kántor, elsősorban gyermekeire való tekintettel, hamarosan el kellet, hogy költözzön a szülőfalujából.

A plébánián nem volt házvezetés, ezért Albert atya a Sóos családnál étkezett. A kis unoka, Zoltán, amikor először meglátta, csodálkozva mondta: de kicsi ez a pap! Valóban kistermetű volt, de annál nagyobb volt a szíve és a szociális érzéke! Mindenét szétosztotta a hívek, de főleg a szegények között. Az árvák iránt empátiával volt. Ezzel a szokatlan magatartással mindenkit megdöbbentett.

Úgy élt, ahogy a könyvben le van írva, ahogy Ferenc testvértől tanulta, de mégis természetesen, magától értetődően.

Albert atya természetes modora a felnőtteket is magával ragadta. Hallgattak a szavára és követték őt. Elindult a jócselekedetek áradata. Sokaktól elhangzott: „Mire képes egy jó ember!” kijelentés. Igen, Albert atya mindenki számára egy romlatlan Ember volt, és ezt tetőzte meg a maga puritán kereszténysége, majd a szerzetesi és papi mivolta. Ebből kifolyólag tudott békét sugározni és egyensúlyt teremteni, nemcsak a gyóntatószékben, hanem bárhol, ahol erre szükség volt…

….Amikor gyermek- és ifjúsági koráról mesélt, annyira ember tudott lenni, hogy volt bátorsága arról a lányról is beszélni…, akitől elszakadt … Az őszinte gyónásra, lelki beszélgetésre az ő tiszta embersége tanított.

Legjobb tudomásom szerint abban az időben a gyóntatószékben az emberek nem dicsekedni, hanem bűnöket megvallani jártak, ahonnan végül is emelt fővel, nyugodt lelkiismerettel távoztak, mert mind felmentést kaptak….

…Albert atya sokat imádkozott a rábízottakért. A rózsafüzért pontos időben a templom és a plébánia közötti járdán végezte…

…Egyszerűen jó volt látni őt, magunk között tudni. Biztonságot jelentett számunkra a jelenléte…

…Támogatta a gyerek és ifjúság szellemi, lelki, keresztény nevelését biztosító programokat, de ugyanakkor aggódva figyelt minden történést, amely ártó lehetett számunkra. A változáskor is ő értesített, hogy tűnjek el a plébániáról, mert úgynevezett „feketelistán” szerepelek, és keresnek engem.

Halála előtt többször meglátogattuk vicei paptársaimmal. Egy alkalommal arra kértem, hogy vigyázzon ránk akkor is, ha már nem lesz köztünk. Egy reggel derűsen ébredtem, hiszen Albert atyáról álmodtam. Nem sokkal később telefonon értesítettek, hogy az atya meghalt. Szívem mélyén éreztem, hogy ez az álom egy jel volt, hogy Albert atya továbbra is velünk marad.”

4. Részletek Albert atya beszédéből, 2003-ban a Csíksomlyói búcsún:

„Én, mint édesanyámnak a hetedik fia, azt hiszem, nagy alázattal kérhetem az édesanyákat: „Vállalják az életet, vállalják a gyermeket!” Ha a mi szüleink is úgy gondolkoztak volna, hogy nekünk csak egy vagy két gyermek kell, akkor én soha meg nem születtem volna. És nem is vártak engem, mert volt már hat fiú. Gondolták, a hetedik csak lány lesz. Nem így volt, és mégsem dobtak el. Legyen áldott a poruk ott a Kézdiszentléleki temetőben!...

…Nevelni kell. A gyermeknek már a családi otthonban meg kell tanulnia, hogy különbség van a jó és a rossz között. Már a családi otthonban rá kell döbbennie arra, hogy a cselekedeteinek következményei vannak. És az a gyermek, aki a családban nem tanulja meg elviselni azt a két szót, hogy „nem szabad”, az élet fogja megtanítani rá, és az számára nagyon keserves lesz. Azt hiszem, senki sem kételkedik abban, hogy a gyermeket nevelni kell, és nem szabad az ösztöneire és a véletlenre bíznunk nevelését, mert még mi is, felnőttek, inkább a rossz felé hajlunk, mint a jó felé….

….. Utoljára hagytam a végére, de nem utolsósorban, s ha nem is politizálunk, és nem akarjuk kioktatni a politikusainkat, akár kormányon vannak, akár fórumban dolgoznak, vagy akármilyen csoportban, a Szűzanya azt üzeni: tartsanak párbeszédet egymással. Mert a beszéd nyomán sok minden kitisztázódhat, és elrendeződhetik, és helyrejöhet a megértés, és az egyetértés, sőt mi, keresztények még valamit hozzátennénk: a szeretetet.”

 5. „M. Kinga nővér - A Kézdiszentléleki Öregotthon vezetője” emlékezik:

…”Ha találkoztunk, távolról köszönt, kezét szívére tette, s úgy mondogatta: „Szentlélek – drága Szentlélek!” „Hoztál egy jó kis Szentlélek-i levegőt?” Kiéreztem a szülőfaluja iránti mély szeretetet és ragaszkodást.”

6. Albert atya végrendelete:

Vagy másképp, melyik az a három gondolat, amit halálom előtt el szeretnék mondani testvéreimnek?

1. Nagyon sokszor hangoztattam: ”Szép az élet!” Csak sokszor elrontjuk mi. Azt hiszem, mindenki igazat ad nekem, hogy szép az élet abban az értelemben, hogy amit az Isten teremtett, az mind szép és jó. Ha nem szép és jó, akkor a hibát legtöbbször magunkban kell keresnünk.

Olvastam egy szerzetesről, akinek az volt a szokása, hogy bármi történt vele vagy a környezetében, mindig azt mondta: „DEO gratias!”  „Hála Istennek!” Eleinte nehezen ment. De nagy gyakorlattal már nehéz helyzetekben is már őszintén tudta mondani: Hála Istennek!  És így kimaradt az életéből az estlegesség és a félelem.

2. Azt ajánlom minden testvéremnek, hogy használjon ki minden kis lehetőséget az imára. Egyébként a legutolsó generális látogatásakor arra a kérdésére: Mit üzenek a nagyvilágban élő testvéreknek? Nekik is ezt üzentem! Gondolván arra a tapasztalatomra, hogy amikor fiatalon egyedül kerültem egy plébániára, nem volt fix programom. Magam kellett beosszam az időmet, s így – sajnos – az imádságom sokszor lerövidült, sőt néha el is maradt. Mert úgy gondoltam, majd mikor minden munkámat elvégeztem, mikor már semmi gondom nem lesz, akkor csendben, szépen imádkozom. S mi lett a vége? Az ima elmaradt. Mert mindig volt munka vagy gond. Tehát időt kell szakítani az imára.

Mert az ima, a zsolozsma, az elmélkedés, szentmise és a lelkiek végzésével már itt, a földön megkezdjük azt az istendicséretet, ami az örökkévalóságban részünk lesz. Azaz egy kicsit megkezdjük már itt a mennyországot. Főleg, ha az Eukarisztia közelében végezzük ezeket.

Mint öregember sem látok a magam életében fontosabbat, mint az ima. Mert már komoly munkát, segítést nem vagyok képes elvégezni a test gyengesége miatt. Olvasni? Azzal úgy vagyok, hogy amelyik könyvet most elolvasom, azt jövő héten kezdhetem elölről. 

Szórakozni? Hát – sajnos – imában is eléggé szórakozom. Külön küzdelmembe kerül, hogy figyeljek. Jelszó: Fiatalnak és Öregnek: Imádkozni!

3. Ne féljetek testvérek se az élettől, sem a jövőtől. A félelem nem a Jóistentől van. Nem a félelem lelkét kaptátok, hanem az istenfiúság lelkét, mely által azt mondjuk:”Abba!”, „Atya!” Róm 8,15.

A kisfiú a hajón, mikor az utasok a vihar miatt kétségbeesve őrjöngtek, játszott nyugodtan.

- Nem félsz? – kérdezték az utasok tőle.

- Miért félnék? – válaszolta – Édesapám kezében a kormány!

Mi is, ha a gondviselést kihagynánk számításainkból, akkor félhetnénk. Egyébként egy dolog van, amin aggódhatunk, ha nem használjuk fel a kapott kegyelmet. Tehát csak a magunk gyengeségétől félhetünk.

A félelem elűzésére ajánlom átgondolni Sík Sándor „Ne félj” c. verse 1.2.5 és 7, szakaszait:

1.

Ember, ne félj a rossztól,

Arkangyal áll a poszton,

Van, aki hallja hangod:

Szabadíts a gonosztól!

2.

Ne félj a fájdalomtól:

Nem kontár kése koncol,

Próbált sebész az Isten:

Megifjodol, ha boncol.

5.

Ha napba, holdba lőnek

Örülj a szép erőnek,

Minden javára munkál

Az Istent szeretőnek.

 7.

A halál is csak ennyi:

Ne félj elébe menni –

Édesapád az Isten

Röpül eléd ölelni.

                   Az öreg Albert Atya

 7. Albert atya gyászjelentője, részlet:

„Életének 77 szerzetességének 57 papságának 47 évének minden kegyelmért Teremtőjének hálát adva, hosszas, türelemmel viselt betegsége után, 2004. október 25-én Isten irgalmába ajánlva lelkét, elhunyt az Úrban.”..

…”Temetése október 2-én lesz a székelyudvarhelyi ferences templomból a 11 órakor érte felajánlott szentmise után, a székelyudvarhelyi katolikus temetőben.

„Nem a félelem lelkét kaptátok, hanem az istenfiúság lelkét, mely által azt mondjuk:”Abba!”, „Atya!” Róm 8,15.

 8. Idézet Albert atya temetésén elmondott szentbeszédből:

…„Most pedig e napokban a mi Szent István Provinciánk egén hunyt ki egy másik csillag, hogy elköltözésével sokunk szívében szomorúságot és űrt hagyjon maga mögött itt a földön.”…

…Sokáig hiányozni fog az ő mindig kedves, mosolygós arca, jóságtól, szeretettől csillogó szeme és mindenkit vigasztalni tudó szava.”…

…”Hiszen papi életében elért sikeri, eredményei után is mindig szerény és alázatos tudott maradni. Ugyancsak Szent Ferenc Atyánktól sajátította el azt a nemes egyszerűséget, mindig vidám jókedvet, mellyel olyan csodálatosan jó érzéseket tudott kelteni, mint a szerény, mind a jóakaratú vagy megszomorodott, sokszor reményt vesztett szívekben.”…

…”Most ravatalod mellet állva, alázattal megköszönjük Neked drága Testvér, hogy ez életedben jó voltál hozzánk, testvéreidhez és mindenkihez. Köszönjük, hogy életed példájával intettél a legszebbre, a legjobbra, az egy szükségesre, Isten szeretetére és dicsőítésére.”…

…”Drága Albert atya, a viszontlátásra ott túl az örök hazában!”

9. „Emlékezés Albert atyára – P. Márk József ofm.:

Naphaladt után feljönnek a csillagok. Albert atya életének naphaladtával előtűnnek életének csillagai, melyek lelkének, jellemének gazdagságáról beszélnek.

Néhány ragyogóbb csillagot kívánok kiértékelni, lejegyezni.

1. csillag: - az első üldöztetés után, négy éves kényszerkimaradás elteltével, - mihelyt lehetségessé vált – visszatért a rendbe. Hűség a hivatáshoz.
2. csillag: - Papi életének első éveiben, Désen, hitoktatói feladatot bízott rá a házfőnök atya. Buzgón látta el hivatalát. Gyermekei jól tanuló, templomba járó, jó keresztények voltak. Szüleik családját gyakran felkereste. Kerékpáron járta a város. Ezért kortársai „biciklis apostolnak” titulálták.
3. csillag: - Vicébe nyert kinevezést elöljáróitól és a megyéspüspöktől. Több éves plébánosi működésének legszebb, kézzelfogható eredménye volt, hogy élete példáján elindulva, hittanos fiúgyermekei közül többen nyertek papi hivatást, és lettek jeles plébánosokká.
4. csillag: - Négy rendházunkban teljesített elöljárói szolgálatot. Egyszerű, gyermekded mosolyával, érzelmes szívével mindenfelé megnyerte az embereket magának. Nem is annyira magának, mint Urának Istenének, akit oly híven szolgált. Abban a rendházban, ahol elöljáró volt, nem keletkezett versengés, civakodás, feszültség a rendtagok között. Béke és szeretet légköre jellemezte az ő közösségét. Ezért lett a jelszava, hogy: „Szép az élet!”
5. csillag: - Legnagyobb csillaga Csíksomlyón tündökölt. Részben azáltal, hogy József atyával kibírt 11 évet, nagyobb veszekedés nélkül. Sok csatát vívtak együttesen az 1990-es években a kegyhelyért, a kolostorért, a lelki és anyagi javaikért. Isten megadta érnie küzdelmeik gyümölcsének beérését is.

Ezen legnagyobb csillagra Albert atya föltette a koronát azáltal, hogy 2003 pünkösdjén elmondta az ünnepi szentbeszédet százezrek előtt, s ezáltal általános tetszést aratott a zarándokok előtt.

6. csillag: - Az utolsó csillagot az Isten ragyogtatta föl Albert atya előtt, amikor szép, kegyelmi halállal magához szólította. Temetése bizonyságul szolgált, hogy mennyire becsülték és szerették őt az egyház papjai: Két püspök, két főelőljáró, és kb. 150 egyházmegyés pap és rendi testvér kísérte utolsó útjára.

Nyugodjék békességben az Úr szent nevében!”

10, „Utolsó gondolatok - Fr. Anaklét

Nagy érték az öregember, de még nagyobb a beteg ember, de mindenkinél nagyobb értek az az ember, aki életében, halálában átadta magát a mindenható Istennek.

Szent Ferenc atyánk ünnepén, ahogy szokott lenni, örökös-szentségimádási nap volt a templomunkban. Albert atya mindig szívesen időzött a Szentségi Úr Jézus előtt. De ekkor szokatlanul sokat volt a templomban legalább5-6 órát. Este a befejező ünnepi szentmisén még ő prédikált. Szent Ferenc atyánkról beszélt. Utána leült, de már az átváltozásra nem állt fel. Súlyos rosszullét fogta el. Első szívinfarktusát kapta meg. Utána jobban érezte magát és kérte, hogy áldoztassuk meg. Odahaza mondtam neki, hogy „már kezdtelek irigyelni, hogy így halsz meg…” – nevettünk.