Țâmpu Teréz, a lánykori neve - Duma Teréz

Teréz nénit Péter ajánlotta figyelmembe, hogy menjünk el hozzá, nézzük meg, „olyan érdekesen beszél”. Teréz néni és családja Bákó megyéből származik. A hét gyermekes csángó családot Gergely István hozta ide Vicébe. Nem sokkal ideköltözésük után férje meghalt, így Teréz néni özvegyen maradt a hét fiával. Szorgalmas asszony, nehéz élettel a háta mögött. Gyermekeit kitaníttatta, már felnőttek. Közülük az egyik itt él a családjával a faluban. Két fia Németországban, illetve, ha jól emlékszem, négy fia Magyarországon él.

Teréz néni nagyon vidám, mosolygós, igen nevetős asszony. Megőrizte csilingelő kacagását, pedig az életében sok mindenen keresztülment.

A reformátustemető felé lakik a dombon. Gyönyörű rendezett virágos kert veszi körbe a ház előtt is, a bejáratnál és az utcán, az út partoldalában is.

Péterrel meglátogattuk Teréz nénit, aki nagyon kedvesen ebéddel, süteménnyel, itókával várt minket. Megmutatta a házat, a kézimunkáit, a csángó népviseletet, és kérésünkre elmesélte élte és idekerülése történetét.

Mesélés közben kiderült, hogy „angyalszív” lakozik Teréz néniben. Egyedül él, magányosan. Mint általában az összes többi vicei szülő, ő is hazavárja látogatóba gyermekeit. Addig, hogy magányát elűzze, sokat gondolkodik, imádkozik, énekel magában, sőt verseket is írt. Köszönetképen, amiért befogadta őt és családját a falu, nagyon megható verset írt a viceieknek.

Következzék a vers, Teréz néni imája:

„Hogy minket ide fogadtok

Csendben imádkozok itt magamra,

Úristen, adj, békit a világra!

Adjál nekünk egíszsíget,

Úgy tudjam várni gyerekeimet!

 

Csendben imádkozok itt magamra,

Úristen, csak még azt kívánom,

Hogy még ezen a földön járok,

Várom azzám önökáimat.

 

Csendben imádkozok itt egyedül magamnak,

Úristen, adj békit a menyeimnek,

Adjál nekik egíszsíget,

Hogy nevelik a gyermekeiket!

 

Csendben imádkozok itt egyedül,

Úristen adj békit a viceieknek!

Adjál nekik egíszsíget,

Hogy fogadják az szegínyeket!

 

Csendben imádkozok itt egyedül,

Úristen, jöttünk ide Moldovábul!

Köszönjük a viceieknek, hogy segítik a szegínyeket,

Hogy megfagadjanak ilent.

 

Csendben imádkozok itt egyedül,

Úristen, jüttünk a Báku megyébül.

Bíkessíget ezen a világon!

És egíszsíget minden drága családban!

 

Csendben itt egyedül imádkozok,

Úristen, adj békit a szomszédoknak!

Egíszsíget, akik mellettünk laknak!

Hogy minket ide fogadtak!

Csendben imádkozok itt magamra,

Úristen, Te adtad, hogy találok egy papra,

Köszönjük ennek a papnak,

Hogy minket ide hoztatott!

 

Csendben imádkozok itt magamnak,

Úristen, te adtad, hogy idetaláljok!

Köszönjük azoknak is, hogy csak akik itt laktok,

És én meg értek is sokat imádkozok.

 

Csendben imádkozok itt egyedül,

Úristen jüttünk a Deoceni falubul.

Ide öten hét gyerekkel,

Elszarattok világ szerte. Ámen.

 

Csendben imádkozok itt magamnak,

Úristen, egíszsíget és a Vice falunak!

Adj bíkessíget, egíszsíget szülőknek,

Hogy még innent is kaptam két menyet!

 

Csendben imádkozok itt magamnak,

Úristen, adj egíszsíget a hét fiaimnak!

És békessíget minden családnak!

Hogy még engem is segítni tudjanak,

Amíg ezen a földön járok, viselkedni tudjanak! Ámen

 

Csendben imádkozok itt magamnak,

Úristen, ne hagyjál, hogy unatkozzak!

Szípeket és jókat minden éjjen álmodjak!

És szíp szavakat szerezzek drága fiaimnak,

Amért én tőlük elkívánok.

Azt kívánom nekik, hogy a Jóisten legyen velük,

Mert a Jóisten nélkül, semmi sem lehetősíg! Ámen

„Csendben imádkozok itt magamban…” Teréz néni verse utolsó strófája a kézírásával

 

És most halljuk Teréz nénitől őmaga és családja történetét:

- Honnét való maga?

- Én Budapestről. Magyarországról. Azt mondták, van itt egy bákói legény, jöjjek ide 9 hónapra, úgyhogy most itt vagyok.

- Ej, ej, bákói vagy te is? Bákói legény?

- Igen – válaszolja Péter. - Hoztunk egy kis édességet magának, fogadja szeretettel!

- Nagyon köszönöm! Egy kis pálinkát elvesznek?

- Mivel hogy nem, ritkán járunk itt magánál, igazán megtisztel!

- Nem tetszik velünk inni?

- Nem erőst szoktam, de ha gondolják, hogy vaj, valami rosszat adok maguknak! Iszok, iszok, iszok én is! De csak abbul az üvegbül iszok, nem másbul!

- Isten éltesse!

- Egészséget! – kívánja Péter.

- Egészséget! Hál Istennek egészségben jöttek ide hozzám! S még másszor is jöjjenek! Isten áldja meg! Valami szilva féle, házi. Olyan edényben ült, hordóféle, hogy megsárgult. Valami szép színyet adott neki, pedig szilvapálinka. Nem rossz.

- Teri néni azért jöttünk, hogy meséljen nekünk mindenfélét. Péter mondta, hogy ugyanonnan tetszik származni, mint ő.

- Péternek mondnak tégedet?

- Miért, mit kell mondani? Petruska?

 - Én nem tudtam, hogy Péternek híják.

- Én csak azt szoktam mondani, hogy „Te, bákói, csángó, csávó”! – úgy hívom.

- Há, igen, valahogy úgy, Bákóhoz tartozik. De, a másik felibül. Ő abbul a felibül való, én a másik felibül. Bákó mellett.

- Teri néni is csángó? Én nem tudok semmit se a csángókról, se Bákóról.

- Én Dzsoszéni (magyarul: Diószén a falu neve. Fonetikusan tudom leírni, ahogy Teréz néni kiejti), Dzsoszén, úgy mondták. Olyan, mint innentülen Bethlen, olyan messze Bákótól. Dzsoszén falu.

- Ott miből élnek?

- Van rendes terület, mező is, de nem sok erőst. Van sok a világ. Sok a világ ott! Nincs annyi föld, hogy tudjanak megélni. És elszegődtenek világszerte Itáliába, Spányába, minden hol, a szemüket a fiatalság. Tudod, kiadták ezeket a földeket mindenkinek, gazdáknak. Az öregek kivették, akinek volt több, még volt mit asztassan azt adott a gyerekeinek. Volt, aki nem vót mit asztassan, mert nem vót mit. Na, látszik, hogy én csángó vagyok, mert csángósan beszélek.

- Mit jelent az „asztassan”?

- Osszák, kiosszák a gyerekiknek. – mondja Péter

- Osszák. Ez démokrácia. Most már nem kollektív, hogy legyen munka mindenhol. Annyi, amennyi földje ott az öregnek, annyibul kellett megéljenek a gyerekek. És most már apám amennyit adott nekem, mi elosztottuk tesvérek, valahogy mi megéltünk vala. Igen, de hat gyerekemnek, hét gyereknek, és még, hogy ők, nem lesz vala annyi. Mert nekem 7 gyerekem van. Hatan ki vannak menve, négy Magyarországon és kettő Németbe. S egy van itt a faluban. Híd mellett Anyuska, az az új ház a híd mellett, az az én menyem. Az öregasszony az melyik ül nála, tarcsa az öregasszont. Mellette a menyem vigyáz rája. S annak az embere jár világszerte. Jár egész Európába. Sofőr és küldik, oda kell menjen. Aztán van, hogy két hétig is, s háromig már egyszer.

- Megengedi, hogy néhány fotót csináljak, például arról a kályháról? Az nagyon tetszik nekem! – Csodaszép, csempével kirakott csikótűzhelye van Teréz néninek. Bármerre jártunk Vicén, szinte mindenkinek a házában, a konyhában ez a fajta csempézett csikótűzhely található. Nagyon szép és praktikus is. Olyan mutatós, hogy szinte dísze a helységnek.

- Megengedem még a macskákrul is. Megengedem mindenhol. Vannak szép kakasaim, tyúkok kinn, csirke, minden. Egyszer elvolt a pap. Ez a vicei. Voltak pulykáim, volt 24 pulykám. Az külön mind, olyan kakasok voltak, berzeskedtek mind az egész. Jaj, Istenem, erőst lefényképeztük őket. Még a tévébe betették is.

- Maga nem érezheti rosszul magát három cicus társaságában! – mondja Péter.

- Há, én nem vagyok egyedül! Ha nem kérőznek az ajtóhoz, vagy valami rosszat csinálnak, bizony kiseprűzőm, kiseprűzőm őköt. Kapják az övéket! Fényképezzed a szobákat, ha akarod mindenhol, mindenhol, nyugodtan. Csináltam a múl héten, karácsony előtt paplanyokat. Akkor egyet elküldtem Emilnek, Cilivel ketten vannak. Elküldtem egyik nekijek, másik ki van terítve. Fényképezzed le, hogy megdolgoztam. Paplany megdolgozzam. Ó, rámákon! Felhengertem rámákra, kifeszíttem, úgy varrtam meg. Vannak nekem szerszámok, csinálta az emberem, amikor élt. Szerszámok, olyasmik, hogy meg tudjam csinálni.

Bemegyünk Teréz néni szobáiba. Már a karácsonyfa feldíszítve angyalkákkal, ők is várják haza a gyerekeit. A belső szobában gyönyörű bordó „paplany”, kiterítve az ágyra. Teréz néni elmeséli és mutatja közben, hogy hogyan készítette.

- Ezek itt a virágjaim az ablaknál. Ez a kisebb fiamé, most kell megnősüljenek. Azt mondtam neki: - „Amíg fel nem lépsz az oltárra, addig kell megcsináljak neked paplanyat.” Kell érkezzék. Az őszön, augusztus elején lesz a lakodalom. S addig nem akarják, nem veszik el, majd csak ha lesz a lakodalom. Ezt csináltam mostan. Ki kellett feszíteni rámára. Olyan birkagyapjúval van megtöltve, melyik lágy. Hóha, hogy ne lenne finom, finom meleg! Nekem is van egy ilyen paplanyom. Ezt kézvel varrtam meg szépen. Valami naftalinát tettem közé. Gyapjús, nehogy megcsípje valami, legyen biztos. Gyapjú, moldovái kóris. Nagyon nagy munka ez. Egy hétig dolgoztam éjjel nappal. Nagyon nagy felület ez. Nehez, épp mikor érsz közepibe, foj! Nagy hosszú asszon kéne legyek, nagy hosszú kezekvel, de még úgy is!

Ezt a kendőt apám vette nekem mikor kislány vótam.

- Ez ilyen régi? – kérdi Péter.

- Igen. Evvel mentem férjhez. Mutatok egy kendőt. Ezt a kendőt apám vette nekem mikor kislány vótam.

A falon, fogason lóg a csángó népviselete. Nagyon szép szőttesek, kendők díszítik a falakat. Az ágyra kiterítve kendők, takarók. Mindegyik csángó népi mintázattal, szövéssel, hímzéssel készült kézimunkák.

- Ez az én népviseletem – mutatja Teréz néni.- Olyan, lányost kaptam meg. Vfáj! Lányost kaptam én egy ilyet.

A vázában látunk egy csokor árvalányhajat is.

- De a háznál nincs árva lány ugye?

- Voltak fiaim, s akkor gyűttem ilyeneket, mind hoztak a fiúk kalapékba. Voltak előadások és akkor én gyűttem meg ide, s most miko voltak vőfélyök, kell legyenek vőfélyök, akkor én adok nekik. Legyen a kalapjukba.

- Piros, fekete és zöld színekkel készült, fekete alapon hatalmas piros rózsák szőve. A szőttes ágyterítő és fali szőnyeg is lehet. Nagyon szép.

- Két színe van. Nagyon szép, két asszony csinálja ezetet, ketten szövik. Egymás mellett ülnek, a bordától az egyik is meghúzza, a másik is. Itt nem erőst vannak ilenek. Sehol nem láttam. Ott bákóban vannak ilyenek.

- Micsoda gyönyörű ez a rózsa! Fekete alapon, piros rózsa szőve a hatalmas ágytakaróba.

- Ezek szőttek. Munka van vele, de mi szerettük. Szerettük úgy, foglalkoztunk vele. Csángó mind. Én hímeztem, én csináltam még mielőtt férjhez nem mentem.

Nézegetjük Teréz néni csángó népviseletét. Szoknya, hímzett blúz, kötény, - katrinca -, hosszú szőtt derék öv, kötő.

- Aztat az anyukám szőtte. Katrincát is. A katrinca, mint egy kis szoknya, riváj. Az körbevesz, körbe. Csak kötény, ha felkötöttük körbe is.

Mutatok fényképeket, ahol úgy föl vagyok ötözve olyanba. Miután meghalt az emberem, azután csináltam én így, ni, valami fényképeket népviseletbe. Anyám még élt, neki is meg van népviseletbe.

- Köszönjük szépen, hogy lefotózhattuk. Még maradunk! Meghallgatjuk a történetet! Nem olyan könnyű minket kidobni!

- Maradjanak csak! Nekem se volt könnyű ideérni!   De eztet, most már megszoktam. Nem tudnék innent elmenni. 23 éve tőt most karácsonykor, hogy itt voltunk.

- És hogy került ide, Vicébe?

- Hogy kerültem ide? Há, Jóisten dolga, kerültem ide. Persze, az emberemvel kerültem ide. Öt esztendő felett élt itt, megkorát élt itt. Ő kicsit szeretgette az italt. Mink onnét jöttünk mind a ketten, Moldovából. Nem voltunk gyerekek, mert 40 évesek voltunk, akkor is miko ideértünk, mint Annuska menyem a fiammal. Pont olyanszerűk voltunk mink, mint ük. Nekem akkor Isvánkám, Isványom ment katonának, 19 éves vót, s a legkisebb vót hat éves. Miko mink idejötünk, olyan óvodás fiúcska vót, Istványom nem is ment katonának, tavasszal, mikó idejöttünk, s karácsonyra ment katonának, 19 éves vót.

- Miért kellett eljönni ennyi év után, onnan ahol éltek, meg a gyerekeket felnevelték?

- Láttam, hogy att nőnek a gyerekek, és att nagyon nehezek helyzetek. Nehezebbek voltak a helyzetek. Demokráciára kiadták aztat kis földet, s az nem ért vala. Én gondoltam az ük útjukra errefelé. Hogy üket tegyem jó útra, hogy mind tudjanak megélni. Erre felé meg tudjanak élni, jobbicskábban, mint mük voltunk. Akartam, hogy ük jobban legyenek, mint mük. Nekem kellett feladjam, nem volt könnyű hét gyerekkel. Kollektív volt akkor, nagyon.

Nekem a gyerekkorom nem volt nehez annyira. Én voltam a legkisebb, nekem egy kicsit engedtek az apák, anyák többet, mert én buba vótam. Mind mondták, buba. Még férjhez mentem, akkor is buba voltam. Ilyenek a legkisebbek. Még a legkisebb fiamnak én is megmondom egyszer-egyszer: buba. Igen, ő kisebb volt.

- Milyenek a csángók, mind egyforma? Vagy van különbség? Mert Péter mondta, hogy a hegyen túl is mások vannak, a völgyben is mások vannak, ott náluk is mások vannak.

- Hát, egy kicsit, minket választ el víz, hogy mind csak csángók vannak ott is túl, vízen túl. Abba felibe vagyunk. Aztán vannak vízen túl, aztán van mező is a víz mellett. S akko azután jönnek a magas hegyek, s van erdő azután. Vannak szűlűk az embereknek a hegyekbe. S aztán jön az erdő, s kiér másik falukig, idegeny falukig.

- Moldova, Bákó megyében a népviseletet a mai napig tarják, abban járnak az emberek?

- Moldova, Bákó, mindcsak. Mink magyarul beszéltünk, s több részével magyarul beszéltek ott a faluba gyerekekvel.  De, melyikek büszkések voltak, úgy, hogy – nálunk a büszkeség, hogy tud rományul, nagyon jó, váj – mert nálunk úgy van, sokan jártak a gyerekeket tanítsák. Nálunk a szomszédok mind románul tanítták gyerekeiket, mind románul beszéltek velik, igen. S én magyarul beszéltem nekik, s én nem akartam románul tanítni őket. Az iskolába eleget tanultak románul. Eleget kell legyen, mit tanultak románul. Akkor úgy hozta az Isten a helyzetet, magyar iskolákba adtam őket mind. S aztán ez mind jól fogott. Mert volt egy unokatesvéremnek, is volt egy leánykája elvitte mind magyar iskolába, oda Csíkszeredába, s a leányka nem tudott megállni sehogy, mert nem bírta venni fel a magyart. Nem bírta venni fel. Mert ő románul tanítta büszkeségbül, s akkor rosszul esett, ki kellett vennie, mert nem bírta, s haza kellett menjen tanulni. Az enyémek errefelé mentek, s minden esetre valamit vettek ki az egészbül, jóra mentek vele, az egészbül. Valami lett, na, izéket, nagy egyetemeket tanultak, s fiaim is, menyeim is mind, vitték elé az utat.  Kimentek Magyarba, s Csíkszeredába mindent adtak neki, hogy nem kellett fizessenek iskolát, semmit. Egyetem mellett munkáztak is, mert szerették a munkát is. Én megtanítattam őket munkára is, nem csak úgy! S akkor aztán tanultak is mellette. Mert látták ez így van, nincs, kibe bízzunk s ez így kell legyen! Megbiszurkálták magukat, s kivégzettik az iskoláikat.

Unokám van tizenkettő, s Cilinél jön a tizenkettő, januárba. Jóisten legyen, s egészséget adjon nekik, egészségesek legyenek, ez a fontos!

Egyszer megszoktam itt, memóriám beállott ide, én már nem tudok innent elmenni. Pedig nálunk nagy falu van. Nekünk elég nagy egész szép falunk van. Dzsiószén románul, magyarul Diószén.

- S attól a ház, ahonnét maguk 23 éve eljöttek, azt még maguk ott karban tartsák vagy számon tartsák? – kérdi Péter.

- Egy leány testvéremnek adtuk ada, nem tudom. Nem járok adon. Olyan mesze van. Eltelik egy hét, míg arra s vissza elmenyek. Akkor azt adaadtam egy lánytesvéremnek, szamajába, s ő odaadta egy fiának. Legnagyobb leánytesvérem s akkor neki volt egy fia, olyan nősülnivaló, betette oda. Ü le is rontotta. Nekünk volt egy nagy házunk, ő lerontotta, s csinált egy újat oda. Az útig nagy helyünk volt, s ő csinált mást. Na, jó, Isten segélje, ha csinált mást! Elvoltak Itáliába, olyan dütü fiúk, mint az enyimek, megszedték magikat, s gondolták mit csináljanak annyi pénzzel, neki fogtak s csináltak még egy házat. Biztos kérték, hogy fizessen, az állam, fizessen két házat, s gondolták, letelik, minek fizessen két házat, s úgy. Ott kell megöregedjenek. Leány testvéreim gyerekei el vannak menve Itáliába. Mind kiszóródtak idegenybe, mint az én gyerekeim, hol látták a szemival.

Én öten voltam testvérek, apámnál. Nagyfiú testvérem leesett a biciklirül s meghalt, Olyan szíves volt, s meghalt. Van még egy más kisebb, ott van a faluban, s van még két leány testvérem.

Gyerekkoromban anyámtul tanultam meg mindent. Hát, ha nem tud valaki valamit szőni, varrni, fonni, ketni, nem tud ilesmiket, akkor nagy butácskának tartsák. Akkor nem is megyen férjhez soha. Úgy tartsa ott a szokás. Kenyeret, kalácsot sütni. Persze! Nagy sütőkemencék vannak ottan mindenhol. Tyúkot vágni, kopasztani, mindenfélét kellett tudni ottan. Sok mindent kell, tudjon egy leány. Mondom: szőni, fonni, varrni, kötni, még vannak olyan dolgok, né. Paplanyot nem tudtam csináni. Voltak olyan dolgok mit nem tudtam csinálni. De megtanultam itt. Csak itt tanultam meg. Egyebeket mindent meg tudtam csinálni.

Cecilia drága menyecske! Megsimogatom, amikor idejön, érezze jól magát! Meg is pusziltam. Mondtam érezzétek jól magatokat miko idejöttök, mer itt csak, én vagyok olyan, mindegyiket egyformán szeretem. Szeretlek az egészet.

Gyerekoromban tanultam sok éneket. Énekeltem a gyerekeimnek is, ha meghallották az éneket, akkor hallgattak el. Itt éneklik, hogy: - „Tente baba, tente…”. - Már el is felejtettem miket énekeltem. Én nem vagyok olyan nagy énekes. Nem éneklek, én nem.

Én csináltam valami verseket itt. Verseket el tudom mondani. Jön magamra itt egyedül én nagyon unatkozzak, es valamiket le is firkálok. Aztán még az élet körül az ember sok mindent elmondja. Akkor elmondom ezt hamarább. „Csendben…” ez a vers címe.

„Csendben imádkozok itt magamra egyedül…”

- Csodálatos, nagyon szép! Szerintem a viceiek nem is tudják, hogy egy költő van itt köztük – mondja Péter.

- Még írtam egy tíz sztrófásat. Hogy milyen az én történelmem, hogy én idejöttem. Hogy kezdtem az életet itt.

 

„Felneveltél kiskoramtul anyám, és mind egy szép kisfiúcska madár,

Elhadtál nagy idegenbe, minden rózsát a tövisbe.

 

Minden reggel felöbredek korán, s egy-kettőre vagyok az udvaron.

Ültetem a szép rózsákat, mert a társam rég elhagyott.

 

Az én társam kiment a temetőbe, s anyám is elment három évre.

S elhadtak engem egyedül, a szemeimből víz csordul.

 

Felneveltem hét szálicska rózsát, és mind egy szép kisfiúcska madár,

És elmentek nagy idegenbe, mind két szép rózsa a tövisbe.

 

S az én fiaim most már ritkán jőnek, s a te sok munkától nem érkeznek.

S kinézek az ablakba, érkezetek a kapuba, és szaladok hozzájok, és hogy egymást fogadjok.

 

Egy helyen is mikor elmehetek, nem leszen, hogy kihez jöjjetek.

Bé lesz a kapum mátul, nem láttak már szép rózsámtul.

 

Visszatérsz majd egyedül, egyedül, csordul víz majd szemeidbül, szemeidbül.

Visszatérsz a sötét ködbe, hogy majd nem jön senki elődbe.

 

Kimenek a társamhoz, társamhoz, eljösztök a síromhoz, síromhoz.

Kicsordulnak a könyveitek, ha nem lesz többet kivel elbeszéljetek.

 

Lassan már indulsz visszafelé, hogy ne engess búsan hazafelé.

Elindulsz nagy szomorián, többet nem lesz neked anyád.

 

És mikor érkezel bé az udvarba, nem leszen, hogy aki befogadjon.

Megkapod az üres házát, és megkapod az üres házát, többet nem lesz édesanyád.”

 

- Ez az életnek a történelme. Ez így fog lenni. Ez muszáj, így kell lennie. Igaz, mikor elolvasottam a fiamnak kicsurogtak a könyvei szegénynek. Megsajnáltam, nem is kellett volna, hogy mondjam. Mégis elmondtam. Aztán még ezt a másikat írtam hátul, ezt hamarább írtam.

- Mind a hét fiú megnősült már?

- Egy mind csak nyáron lesz.

- A paplanos.

- Igen.

- Kinn Magyarországon végezték az egyetemet? Milyen szakon, azt tetszik tudni?

- Igen. Történelem. Teológiát is végzett Gyulafehérváron, de abbahagyta, s kimentek. Nem papok lettek, valami tanárfélék. Tanítottak, s tanítanak is.

Moldovába nem vágyom haza, nincs kihez. Csak az unokatesvéreim vannak. Itt könnyebb az élet. Mért jöttem én ide? A gyerekekért, hogy tudjam megoldni nekik jobban az útjikat. Itt öt esztendőt s felet élt velem az emberem, s meg is halt. Legkisebb gyerekem volt tizenkét éves. Miket odaadtam Csíkszeredába, ott kezdték a magyar iskolákat. Miből éltem: maradt három tehen, s borjúzok. Volt tizenhat juhom. Akkor azokat én rendezzem. Három évig nem adtam el üket. Anyám élt, kellett a tej neki. Mama is itt volt. Megmutatom őt is. Egy esztendőre, hogy mink ide jöttünk, őt is idehoztam. Nagyon sokat segített. Ezeket a paplanyokat, gyapjuk, mik voltak nekem a juhoktól, mind ő tépegelte meg. Unatkozott, hogyan mondjam, dolgozzon. Akkor ő megcsinálta ezeket, hogy mondta: -„Emlegessetek meg, hogy nektek csináltam paplanyokat. Megtéptem a gyapjút.” – Az olyan szép gyapjú, lágy, birkagyapjúk voltak. Nagyon jók voltak elyesminek. Hát voltam, gondaltam csinálok ilyen ágyneműket, szépet. De meghalt az emberem, nekem lement a kedven. Akkor nekifogtam csinálok még ilyen paplanyt. Még héttül csináltam. Aztán most, hogy megnősültek még más rendet csináltam nekik. Még újra csináltam nekik.

Hogy elment ő, vágtam le a borjúkat. Még adtam is el. Adtam is el, elvittek fiaim a vásárba, de vágtam is le. S aztán mindegyiket eladtam, rendre, őket. S a juhokat is eladtam. Mindent, muszáj volt. Aztán foglalkoztam pulykákkal is, sok pulykával, mert unatkoztam. Érkezett Emil, úgy gondoltam négy esztendőt még jól járt tanult, gondoltam viszi elé. Mikor bément az ötödikbe, kitették szabadság időbe, akkor ő ott megkapocott Cilikkel, s akkor az ő íletivel, ha ő úgy akarta, hogy vele összegyűl, akkor. Azon a nyáron huszonöt pulykát neveltem, s hordoztam a hegyekre ki mindenhol, ítetni, legeltetni, mikor a pakolár ment, na. Haj, a pulykák nagyon jók! Enni, meg nagy húsa. Finom. Nagyon jók a pulykák, nagyon nehezen élnek meg. Kicsik nagyon nehezen maradnak meg. De mikor megmarad, aztán nagyon jók azok. Nőnek meg hasra. Aztán a kakasak tíz kilig megnőttek. Nem adtam el. Háznak, gyerekeknek. Hol ide adtam, hol oda. Nekem mindig volt kinek. Fiaimnak. Gyerekek jöttek, miko volt egy karácsony, új év, lakodalom, tele volt a ház itt minden ho. Asztalok voltak terítvel, s ők jöttek. Tizennégyen lesznek társaikkal, s még van tizenkét unoka, az huszonhat lélek, s még velem huszonhét a családom. Még nem volt, hogy mind itt volt egyszerre. Úgy szerettem volna. De most, hogy lakodalom lesz, megsegít az Isten. Most idejönnek az egészen. Örültem volna, hogy lássam mind az egészet egybe. Na, mutogassam meg ezeket! Itt a világnál.

- Ki az a pap, aki idehozta Teri néniéket?

- Pista pap, a Csíkszeredából. Gergely István, itt laktak Vicében a szülei. Nekem voltak ott gyerekeim, s szülői értekezésen. S az emberem azt mondta: - „Menj el te! Te jobban érted, ha mondanak valamit a gyerekrül.” - Na, elmentem én, mert a fiúcska, Ferike nagyon hívott, el ne hagyjam, mert nekik van szülői értekezésük, s van olan előadásuk s felkészül szépen. Fel is készült, azokkal a gondákkal, amit látták. Felkészült a gyerek, olyan szép ruhákkal, amiket csináltam én neki. S miko vége volt má, olyan csángó asszonyokkal voltam. Valami két- három csángó asszon volt ott velem. Indulóban vótunk haza fele, bennlakásikba, hol háltak ők. Én vártam őket, bementek egy olyan szobába az asszonyok, fésülőgetőttek, mert özvegyek voltak és szerették szépen lügyenek, mint milyen vagyok most. Nem voltak ük olyan öregek, mint, én most. S én álltam ott az ajtóban, induljunk már, s vártam üket. Hát, látom ebbül a felibül a folyosón, jön a pap, szembe velem. Magas ember, batval kezibe, s tarisnyával, csángó tarisznya, szőtt, mert szereti erőst azokat a szőtt dolgokat. Olyanval jár mindenhova merre ment. Nagy batval a kezibe, trapa-trapa-trapa. Elimbe:

- „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

- Kérnék én, magátul valamit!

- Tessék!

- Hát nem tudna valakit onnan Moldovából, hogy jönne ide Besztercére. Van egy ház. Egy nehez családot. Sok gyerekes családot. – S nekem erről arra, gondoltam viccel. Ne hallgassak!

- Nekem szabad menni?

- Persze. De, hány gyereked van?

- Nekem csak hétiska van. – Gondolta magában, van elig annak, gondolta, biztos. Kiveszi a címet a kezibül.

- Nesze, - aszongya, - menj haza az emberedhez, s ha elszámíssátok, vaj telefonnal beszéljetek velem, vaj levelet írjatok, vaj ennek a címnek személyesen érjetek el, ide Csíkszeredába a plébániához.

- Akkor jó! – mondok. - Így maradott.

- Dicsértessék!

- Dicsértessék! - Eljöttünk hazafelé, asszonyok. Még volt vaj egy csángó ember is velünk. Az asszonyok mind viccelgettek. – „A Teréz nyert legalább valamit, nem hiába imádkozott. Rózsafüzért, egész Csíkszeredáig. Legalább nyert valamit. Mink nem nyertünk semmit. Csak hülyéskedtünk, bolondoskodtunk, nem nyertünk semmit.”

Na, s akkor az a csángó ember elveszi kezibe, nézi, Gergely István, plébánia ilen, plébánia s mondta számot, így úgy. – „Na, Teréz, lehet, hogy jó találat lesz. Próbáljátok ki!” – De, én gondolkoztam, mondjak én valamit az uramnak, vagy ne mondjak, Mind így faragott az eszem hazáig. Hogy jó lesz-e, jól találom a helyem? Mondjam, vagy ne mondjam? Hát, miko hazaértem, akkar gondolkoztam, csak úgy szomorún ültem, gondolkoztam. Mondja az emberem:

- „Te, valami látom nincs rendbe! Te, nem akarsz mondani semmit! Csak hallgatol!

- Há, nem. – mondok. – Csak.

- Te, gondolkozol valamin. – úgy a nekem.

- Tudod, mit mondok, mégis megmondok, mert úgy jó, ha megmondom. Van onnét, ni, egy cím, nézzed meg te is!

- Ki adta?

- Ki adta? Egy pap – mondok. – Én nem tudom ki az. Nem láttam soha mostanig. S azt mondta, hogy ha akarunk, hogy beléjöjjünk, akkor küldjünk levelet, vagy telefon, vagy személyest, hogy lássad, s beszélgess el vele. – megmondtam neki.

– Ó, de menünk! – Így csinált. - Igen, menünk! – Azután már erőst anyás volt. Kicsit eltőt, jött:

- De mit csinálunk anyamval? - aszongya: - De mit csinálok anyamval? – Mondok:

- Hát, én mit csinálok? Nekem is jön anyám erőst, de látod-e ne, itt hagyom. Itt marad a házában. A te anyád fiatal s van embere is. Itt vannak a gyerekei, kell rendezze a gyerekeit! Most már mit akarsz? – mondok. Na, s es. Még felemereskedett, mondja: „Ó, ó!”

Abba hétbe, még csütörtük nevibe, nem még előbb, hamarább megjárta, s mi eljöttünk gyertyaszentelés napján, egy más túrába. Mert én nem hittem, amiket mond. Én féltem. Én apám házánál ültem kinn, én féltem, hogy elinduljak onnét, csak úgy, látás nélkül. Pedig ő megjárta, hogy lássa, s elmondta, de én még sem hittem. Aztán eljöttünk másodszor is. S akkor Bakó gondnok volt, a pap mellett. S odamentünk hozzája, s felhozott ide. Jóska papicska felhozott ide, megjártuk mindenütt.

- Na, menyicske szereted, szereted, hogy van? Szereted idejönni? - Én csak még sem, nagy gondolkozásba voltam, s intettem a fejivel. S ott háltunk a papnál azon az éjjel, egy éjjel. Valérint anyámra elhagytam, még kisicske volt, kellett intézni az iskolára az is. Ez még óvodás volt. Anyám mondta:

- „Siessetek haza, siessetek! Ne üljetek ott!”

- Na, - mondok - hagyja, mert sietünk! - Volt akkor egy szép előadás, esti mikor idejöttünk. S akkor a pap mondja:

- Van itt színpad. - De, nem értettem mit mond.

- Van egy szép előadás! – De, én nem értettem mi felére vág.

- Menjünk haza! De, ha értettem volna, maradunk, hogy lássam meg! Szíp előadás volt a csángókval. Szíp előadás volt.

- Menjünk, menjünk! - mondom. Aztán eljött még más körbe, mert mondták három család van. Két családdal eljött, s indított. Kettő maradt, az nem költözött el soha, de a harmadik az elköltözött, háromszor is megváltozott abba a házba, még jöttek mások, még jöttek s azok elmentek. Jöttek a papval, hoztak TIR-t, s avval be tudtak pakolni. Három család, s mégsem. Valami tehenyem elmaradott otthon. S akkor mikor gyerekeimmel, asszonyok, s a gyerekekkel megint más autót. Az emberem tesvérének volt olyan nagy brekja, abba béfértünk, s az emberem eljött a nagy TIR-ral, állatokkal, s minden.

- A gyerekek mit szóltak, örültek?

- Há, Valérián olyan kicsiske volt, bétettem a kastyukomba, kicsiske volt. Há, mit mondjanak, ahova jöttem, oda jöttek. Mások iskolába voltak, Csíkszeredába. Egy volt Magyarba, s három iskolába. S én mondtam a papnak, mert kellet, hogy hányan vannak, mekkorák, ilenek, s hogy s mint, s én mondtam.

- Négyen, - mondok -, ott vannak, itt a kicsibbek, ezek a nagyobbak iskolások.

- Na, jó! – mondja. - Menj, beszélj az embereddel, s ha, akartok, szólj! Március tizennyolcadján küldte is a TIR-t. Három hét vót húsvétig, miko idejüttünk. Olan esős idő volt! Esett. Megkérdem a szomszédokat, itt egy Ilonka néne, itt egy özvegyasszony.

- Ilonka néne itt állandóan csak esik az eső, csak esik, csak esik?

- Dehogy esik! Még leszen jó idő! – mondja. – Várjál! - mondja. Hogy megjöttünk, hogy ilyen időben csak sikonkázzunk, je. Nem volt út, csak olyan csúnya sár, sár! A ház tetsződött. Földet nem adtak hozzá, csak a kert. De jó földdel, jó, nagy kert volt. Gyümölcsfákkal tele, mind fák volt. Nem tudom hány alma volt. De, most még csak háram alma van, mert öregedtek meg, kiszáradtak. S én most már muszáj volt, kivagdaljam őket a télen.

Állatokat én neveltem s én hoztam. Tehenyet hoztuk, s abból még felszaporíttuk s fiamnak is adtam még két tehenyet. Neveltem belőle, s juhokat is itt kaptam, s felszaporíttuk. Öt esztendőben tizenhat juh, s még három teheny. Ezekkel maradtam el. Tavaszra borjúztak, mind a három teheny, akkor nagyon nehézségbe elhaladtunk. Egyedül egy asszony. Felkeljél korán s kitakarítsd a teheneket, s minden, s akkor fuss a csarnokhoz, téjjel, s ne szalaszd el az autót.

- Itt nem talált férfit? Hallom, hogy Vice arról híres, hogy aki ideön az megnősül, vagy férjhez megy! Itt mindenki talált embert is, meg asszonyt is magának, azt mondják a faluban.

- Igen? Ki volt az?

- Hát a tanítók! Idejöttek és elmentek férjjel haza. Emberek asszonnyal mennek haza.

- Én még kapok! Még maga is kaphat akkor!

- Még lehet! Én már bejelentkeztem májusra a paphoz! De, még nincs fiú, még nem tudom kivel!

- Jaj, kicsike! Itt mind öregek vannak! Itt nincsenek emberek! Kevéske van, mind öregek!

Nagy nevetések közepette viccelődünk, hogy Péternek is el kéne már egy leányzó. Teri néni, tud-e valakit ajánlani, vagy van-e a családban szabad leányzó?

- Én nem ajánlok senkit, mert én nem bírok parancsolni nekik! Mikor idejöttünk leghamarább volt itt egy család is, ez volt az embere ennek a Borzasnak, ne. Volt egy gyerekicskéjük csak, s visszamentek Moldovába, s elhagyóztak. Elváltak. Kettőbe. Szétment.

- A csángók, mind ilyen vidám, jókedvű emberek?

- Persze. A csángók a legkedvesebb emberek! De jó, hogy idejöttek, mert egyedül ülésnek számít. Máskor is jöjjenek!

Közben elkezdtük a fotókat nézegetni. Teri néni mesél a családjáról. Sok fotó készült a gyerekekről, unokákról. Népviseletbe öltözve, a fotók többsége különböző rendezvényeken, esküvőkön, egyházi ünnepeken készült.

- Mutatok fényképeket, ahol úgy föl vagyok ötözve olyanba. Miután meghalt az emberem, azután csináltam én így, ni, valami fényképeket népviseletbe. Anyám még élt, neki is meg van népviseletbe.

Na, ez mikor kezdtem itt az íletet az emberemmel még a lakodalomba. Na, ez volt, amikor mi kezdés életünkbe. ’73-ba készült.

 Esküvői fótok következnek: - „Ez bátyám kislánya, s ment férjhez 17 éves korba, melyik meg volt halva. Anya már meg volt halva, árva lett, anyátul. S férjhez adta hamar. - Ez én vagyok mindcsak, hogy táncoltattam meg Arlimat, sógornőmet. Testvére emberemnek, sógornőm miko férjhez ment. S ajándékoztam valamit neki oda. Legkisebbem is meg volt. Lehetett olyan 28 év. Fiam majdig 30 esztendős a nyáron. Volt egy két éveske fiúcska akkor. - Ez itt a leánytestvérem miko férjhez ment, ez itt az emberem, s ez én vagyok, nagyon sován voltam én ott Moldovábul. Ez én vagyok, de nem hasonlítok.

Dehogynem, most is épp olyan mosolygós, mint akkor.

Látunk olyan képet is, ahol - „Itt az ajtóba nálunk. Ez az én emberem, itt én voltam. Itt vártuk belül, az ajtón belül, s a fiúk künn, a vőfély ajándékkal mondta az ő ízeit neki, amit kellett mondjon, búcsúztatott el. Indultak a templomba.” Vagy: - „Itt még fiatal voltam, elmaradtam az uramtól, itt a lépcsőkön, még voltak virágaim.”

Találunk egy régi fotót, ami az 1960-as években készülhetett Diószénen, Bákó megyében. – „Ez régi. Ez az emberemnek a mamája és apukája. Az emberemnek az apja, kicsi gyerek volt. 17 éves. S az anyja, az apjával, s apósom itt.”

Nagyon érdekes a kép. Igazi moldovai csángó, ’60-as évekbeli családi fotó. Az öltözetük a hétköznapi népviselet. A következő fotókon Teréz néniék, már itt vicei ház udvarán csángó népviseletbe öltözve.

- Ez az édesanyám, botja volt. Mikor elmaradtam az uramtól akkor hozattuk le őt is. Elment az uram, s én itt maradtam egyedül. A mama még élt, itt volt velem három esztendeig. S jártak még úgy nagy karikó a fejükön, mint fiatalon. Kendő, kendővel jártak, így járta az egész fiatalságát. S amikor férjhez ment akkor levette. Itt népviseletben a mama. Mikor anyámat temették tették be a gödörbe, látszik még a katrincája, ez télbe volt. Én bundás kabátba vagyok.

Teréz néni a kiskertkapuban, csángó népviseletben. - Ez itt én vagyok katrincába. - S ez itt a menyem. Mind csak csángó ruhában van, katrincában. Kiöltözött úgy szépen a csángóknak a ruháiba.

Két fiatalembert is látuk katonaruhában: - Ez Istvány, miko katona volt. Még itthon volt. (S ez Valériánom a kicsi) akkor még csinálták a katonaságot.

- Voltunk egy hegyen. Mikor eljött a demokrácia, adtak egy nagydarab szőlőt, dolgozzuk meg nekünk. Kiosztották embereknek akkor a földeket. S akkor jött nekünk is sok csomó föld. Volt kecske, né. Kriszti tartja dróttal a kecskét. Istványom, akkor Magyarba volt, vagy Csíkszeredába iskolába, tanult, s lefényképezte őket. Meg van a magyar állampolgársom is, ott van a fiúknál Magyarba.

Akkor voltunk lakodalomba Feri, s menyem, mind lefényképeztek. Ferinek három kicsi gyereke. Ni, a kis borzas, hajas baba. - István leánykájának volt elsőáldozás, akko összegyűjtek, Pistike is ott volt. – Itt vannak a csoré babarézók. (kicsi kisbabák)

Istvánnak két fia van, Ferinek három gyereke, elsőáldozáson is összegyűltek, vagy éppen lakodalmon a család, „nagyon nagy zsámbás a fővély, nagyon sok tréfákat tud. Vicces, szlovákiai.”

Találunk egy képeslapot is, amin Gergely István, Tiszti misézik: „Ezüstmisém emlékére: Gyulafehérvár 1891. június 21. Csíksomlyó 2006 június 29, 12 óra 30 perckor Szt. Péter és Pál, Vice 2006. július 30” - olvasható a képeslapon.   - Az a pap, aki minket idehozott. Már nem pap, de foglalkozik gyerekekkel, sokval. Sztéliánom olyan helyen dolgozik, hogy visznek neki sok mindent, ajándékot. Sok embernek segített, most az én gyerekeim is segítenek neki. Nem kell elfelejteni, aki segített.

Amire a legbüszkébb: Teréz néni fiaival a 2016 évi naptáron, fiúk csinálták neki. - Ezt most hozták a fiúk. Mikor Istvánkám keresztelte a fiát Istvánkának, akkor ott voltunk mind az egész s lefényképezkedtünk. Ez Valérián, Jó, Feri, Kriszti, Emil, Istvánkám, Sztéli,

Na eztet vegyed le, én vagyok a fiaimmal.

- A fiúk, hogyan kapták a neveiket?

- A fiúk nevei, ilyen is, olyan is. Ha ültünk ott Moldovába, akkor Máriusnak a nevit tette egy keresztanyja. Keresztelték őt, Ferinek a testvére el volt véve egy romány lánnyal, s ő szerette a Máriuszokat. Ő volt a keresztanyja, s ő értette ezeket a neveket, s ő úgy kívánta Máriusznak is. Ez úgy talált. De, én tettem Máriusznak más nevet, előszörtül Pável.  S no, aztán ezt a nevet nem szerette, s mikor ide jöttünk, ő úgy adta le mindenkinek, hogy ő Máriusz. Máriusznak híják.

Nézegetjük a családi fotókat. A gyerekei, unokái. Teri néni minden fotón kendőben van. Azt mondta: „mindig kendőben járok, úgy kaptam, nekem, úgy esik jól”.

- Ezt a bákói legényt honnan ismeri?

- Há, ez Cilinek az unokatesvére, egyszer volt itt. S voltak otthon Cilivel mentek, s jártak meg.

- Öröm az ilyen nagycsalád!

- Most amikor unatkozom, előveszem az egészet, s elnézem. Elnézem az egyiket is, másikat is. Olyan jól letelik az idő vele. De vannak perceim, amikor olyan nehéz, s jön egy olyan nagy unatkozás.

- Mikor írja a verseket?

- Mikor unatkozok erőst. Jön a fejembe, mit kéne, hogy kéne. S akkor elbámulok, s fogok neki. S gátá. Éjjen, éjjen, ha éjjen, ha fogok neki, jól jöttek a szavak, úgy hogy ne felejtsem el regvelig, jól jöttek a szavak, felkelek, akko írom le. Mikor megébredek, alszom meg s valamit kigondoltam úgy jól, valahogy úgy jól találkoznak a szavak, akkor abban a percben felkelek, s írom le,úgy, s még kell renoválom. Valamit renoválom bele.

Előkerülnek a „Csángó Tükör” című újság példányai.

- Nekem van Sztéljánom, Krisztijánom, Ferim, ezek újságosok. Írják a regisztrákat. Vicéről is, Vice történelméről is van. Csángó Tükör. Voltak ezek a szép előadások, és a fiúk írtak róla, Feri ki is van képezve. Adok még, s szórjad valakinek, kinek még gondolod! Szépeket ír benne, történelmeket.

A fotókon egyszer csak közös ismerőst találunk. Petrás Máriát. Mesélem, hogy Magyarországon a szomszéd faluban lakik, Pomázon. Nagyon szép kiállításai vannak. Rendszeresen tart népdal- vagy mesemondó esteket.

- Váj! Onnét Szeredábul találkoztam véle. Petrás Mária csinálja a szobrokat, mondja a meséket.

Teri néni kínálgat minket a jóféle szilvapálinkájával és kaláccsal. Péter szabadkozik, nem nagyon iszik. Teri néni is csak a poharát rakosgatja mindenfelé. Úgy kell kiprovokálni, hogy ne egyedül itassanak! Ugyan Péter levezet a dombról, ha baj lenne. De mégis! Na, végre! Nagy kacagások közepette Teréz néni is koccint velünk. Igen vidám asszonyság. Leányos csilingelő a kacagása. És ahogy mesél! Egy színésznő veszett el benne. Úgy játszik a hangjával, hogy az külön tanulmány. Hol suttog, hol hangosabb. Egy pillanat alatt átvált szomorkásból vidámságba, kacagásból búbánatba. Fantasztikus mesélő, elbeszélő. Öröm hallgatni. Magával ragadó a hangjátéka.

- Még isztok egy kicsi pálinkát? Már eltelt sok idő, ki ment a fejetekből!

 Na, a legjobb témákhoz értünk. Férfi-nő kapcsolat, házasság. Szokások, ki mit tűr el, kinek mit kell eltűrnie. Hallgatjuk a tapasztalt asszony életbölcseleteit. Ha mást nem hallottunk volna tőle, már ezekért megérte feljönni és megismerni Teri nénit. Na, halljuk!

- Meg lehet élni magadnak is egyedül vagy százszorosnak. Senki nem bolygat, amit akarsz, azt csinálsz, senki nem kiált reád: - „Ezt nem szabad, azt ne csináld!” - Ha ellenkezel, van olan ember, aki ezt nem hagyja, riváj, odacsap. Ne tipodják le neked a fejedet, senki!

Nekem hét fiam lett, de a fiúk, amíg itt voltak a háznál én voltam, ami voltam. De, amiko kimentek, én már nem parancsolok nekik, de se ők nekem! Mindenki hogy gondolja, úgy a jó! Van, aki jó, van, aki nem tud mást, csak parancsolni.

Az asszony nagyon sokat kell tűrjön egy embernek! Sokat el kell, hogy kibírjad! Hogy közös legyen az akarat, az ritkaság, a világon! Hát ezért vagyunk egyedül. Én már valakijért sandirod, s parancs legyen neked, nem bírod ki! Vagy olan bolondnak, hülyének tartson tégedet, nem bírod, ki nem igaz?

Lassan elköszönünk:

- Köszönjük szépen, hogy itt lehettünk! A meséket, a sok szépséget, amiket láttunk! – De, nem úgy van ám! Most jön még csak a java!

- S te kapj egy szép leányt itt a faluba! - mondja Teri néni Péternek.

- Igyekszek majd szerezni valakit.

- Szerzel, szerzel, s van idő, megkerül a tied. Amelig tied lesz.

- Az félre van téve, ugye! – mondja határozottan Péter, mert ő tudja.

- Félre, félre! Az félre van téve neked!

- Névre szólóan rá van írva, hogy Petrusé. Tímár Petrusé.

- Na, látod az én fiam, a kisebb, el volt egyvel s vagy öt esztendeig. S szétmentek. - Mondom:

- Te, jártál morosan mellé, ki tudja hol egy lány után, s neked itt a faluban volt a tiéd! Mondtam neki:

- Ami ki van írva ide az Istentül a homlokodra, kicsi korátul, az nem úgy van, hogy te gondolod, kimész az útra s fogom valakinek a kezit, s ő lesz az én feleségem! Ha-ha-ha! Nem úgy van az! Ami, ki van írva az Istentül, azt akkor kapod meg, amikor megjön az órád neked! Addig míg be nem telik az az óra, s meg nem születik a tiéd, addig nem! Azt kapja, melyik az ővé kell legyen, az Istentül! Lehet, hogy most születik!

- Na, ne őrjítsen meg! Akkor az, nagyon friss csibe még! Meddig kell, még várjon, húsz évig? Addig bekerül a nagykönyvbe!

- Hadd el már! Az Istennek mindre, mindenkire van gondja. Mindenkinek van gondja, s minden burján szálnak van árnyékja.

Én hogy álltam, miko megkaptam az enyémet, akkor csak. 22 éves voltam. Egy hétvel hamarább volt egy másik jelölt. S elhagyasztam tőle. Egy hétre rá jött az emberem, megkért, s férjhez mentem. S azt mondtam:

- „Vigyél akkor, ha kiül! Én ilyen hamar nem megyek férjhez! – Mondtam: - „Én akarok még élni, nem megyek férjhez” - S mégis férjhez mentem. Nem akartam. Gondoltam még ülök, ülök, még van időm. Nem volt az enyim!

- Honnan tudta, hogy az ura a magáé?

- Nem tudtam, de mikor eljött, én már szerettem! Még jobban szerettem! S megkért, hogy maradjak. Én haladtam mindig el a kapuja előtt el, s ő elnézett utánam sokszor. S ő meg is siratott, miko meghallotta, hogy az első után elmentem. Meg is siratott, hogy valakinek neki volt gondolkozzám, ilyen. S megkérte más fiú! Váj, nem is lehet! Úgy sírt! Látod, ha jót, ő az enyém. Én el kellett hagyjam. Voltam a papnál is, Kihirdetett a pap is elsőre engemet. Pici darák. Voltak lánykérés, nagy gyülekezet. Nálunk a lánykérés, olyan, mint egy fél lakodalom. Sokan voltunk. Megkért az. S már elmentünk a paphoz is. S egyszeribül megfordult a gondom. S eljött hozzánk, napszámba. Hát apám, akkor mikor megkért, akkor este mondta az apjának s az anyjának, hogy kért a napszámosunk, mert nincs, kivel leszedjük a szőlőt. Sok szőlők vannak. S akkor eljött. Sokba abba, mit egész nap, mit, nem tetszik nekem! Gátá! Egyszerűen megfordultak a beleim. Gátá! Többet nekem nem kellett, s kész!

Mert szomorú lettem, s hullottak a könnyeim. Mentem a szőlőbokrok mellett s szedtem a szőlőt, s csurogtak a könnyveim. A nagyobb leánytestvérem mondja nekem:

- Te bolond vagy! Minek pecsenye eféléket! Nézd meg – mondja. - Minek sírsz, há így, há úgy. Mit akarsz álvallány! - Elhallgattam. Másodvégre meg is hallották, az a fiú még eljött másodnap, és meg is hallották. Gátá! Én útra tettem! Többet ne akarsz! Azt mondtam:

- Majd ha úgy lesz szólók én neked. Most nem lesz semmi, mész dolgodra! - Jöttek a tesvéreim, jöttek apámhoz. Apa így ült az ágyba. Jöttek a tesvérei annak a fiúnak, olyan dancos tesvérei voltak. Olyan büszkiek, olyan.

- Há, András bácsi? Mi lett ezekkel a fiatalokval?

- Há nem tudom! Kérdezzítek őt! Én nem bírok parancsolni, ilyesmit én nem bírok parancsolni! Rajta, nem bírok mondani semmit. Kérdezzétek meg a lányt, mert én nem tudok semmit, nem tudom mi lett velé! - Ös jönnek ki hazzám.

- Mi lett véletek? - Én voltam kinn a konyhánál, készítgettem.

- Mi lett veletek? - Há így, há úgy. Há, mondom:

- Semmi! Én még meggondolkoztam, én még akarok ülni! Akarok Jánoskodni!

És meghallották, hogy hétre rá mégis menek! Olyan csudát kaptak! Az a csoport, hogy az övék nyámság! Olyan csudát kaptak erre a nyámságra, hogy nem szóltak aztán egymásnak! Miko mentek az úton, gyűltek össze, nem akartak szólni egymásnak! Csudásak voltak!

- Hát hogyne! – mondja - Az messze ült a falu végibe, ez közel ült! – Három-négy ház választott csak.

- Hát hogyne! - mondja. - Ki volt elejébb, közel voltak, elkapták!

Lebeszélték üket.

- Ugyen így csináltak, ni! Ni, beleettek a levesünkbe! - Így csináltak. Nagyon csudásak lettek! Aztán még így volt. 25 évet éltem az emberemmel. Annyit éltem vele, de bár én gyerekeimnek nagyon örülök, jó gyerekeim voltak. Nem dícsérkedek! Szép gyerekeim vannak! Mert másoknak is szépek vannak! Megérte, megérte, de szerette az italt.

A másik egy hétvel hamarább, mint én lakodalmaskodott. Kapott ü is. Kapott lyányt. Más falubul kaptak neki lányt. Ü ott van abba a más faluba, Bákó megye. Más faluba ment, ott jó munka volt neki. Még jobb dolga volt neki, mint nekem! Én ott maradtam a faluba, olyan szegényes volt a falu nálunk. Náluk ott volt munka. Csaucseszku idején, de ott volt munka. Ü csendes volt. Nem volt részeges. De, az enyém részeges volt. Megkaptam.

Hajjj, az emberem jó kedvű volt! Tudod mit! Neki minden mintha lett volna egy lakodalom. Vaj egy lakodalom, vaj egy keresztelő, neki az volt az első. Ha, volt egy lakodalom, én is széttáncoltam volt, egész éjjel táncolásba kaptam őt. Mondták neki az emberek:

- Na, még bírsz, te még bírsz?

- Én már három napot errefelé! - aszongya. Igen, mert vicces volt erősen. Így kellet legyen, az Istentől az volt az enyém. Az Istentől kellett nekem egy olyan, melyik szökik fele padlóba. - Gyere ki lányok, ördögöt lányok! - Így vannak. Nem kellett az, nem volt erőst táncos. Kicsit beszédes, nekem nem kellett! Gátá!

 A fiúk örökölték az egész!

- Na, te hányadszor jössz a lakodalomba? Hát van esélyed! - Mit látok? Ajaj, az én fiaim olyan jól táncolnak, mindegyik! A Jóisten, ha így adta, én örülök leginkább a gyerekeimbe. Az emberem elment, el kellett nekije menjen, hogy most már osztán, a gyerekeimbe van öröm nekem.

- Köszönjük, hogy ilyen szép történeteket mesélt nekünk! – mondja Péter. Most már lassan tényleg készülődünk. Egészen ránk esteledett.

- Na, énekeljen nekünk valami esküvőit!

- Mondjam eztetet: „Édes voltál, sebes voltál, de szíp … legény voltál…” - Nem tudom nyilvánosan, egy-egy szökéseket. Nem mondtam nektek verseket! Elégedjetek meg avval!

Eztet énekelem el mindcsak nektek, meliket felírtam ide. Nem erőst vagyok az énekekkel.

„Felnevelt kiskoromtul anyám…” – ezt korábban elverselte, de most dallammal énekelte el nekünk, nagyon szépen. Igazán megható a szövege is, és a dallamvilága is. Kicsit szomorkás, hajlításokkal, kitartásokkal, szünetekkel. Nagyon megható. És, Teréz néninek szép hangja van!

Levetted, tényleg? Képre is, hallszik az énekem? Mutasd meg, hallszik az énekem!

Mielőtt elindulunk, Péter megmutatja Teréz néninek a felvételt, és együtt nézik meg.

Ime, a két bákói. Nagyon helyesek együtt!