Vice nekem olyan, mint egy nagycsalád. Biztosan itt is előfordulnak ellentétek, viták, kiengesztelhetetlenségek, mint bárhol másutt. De jelen van a szeretet, a megértés, az egymásrautaltság, a segítségnyújtás. Én természetesen a szebbik „arcát” láttam és élvezhettem. Bárkihez fordultam, mindig kaptam segítséget.
Az egyik szomszédunk volt Emma néni és fia, Zolti. Emma néni igazi falusi nagyhangú asszonyság. Vidám, beszédes természet. Mindig van valami története vicces, tréfás csínytevésekről. Persze, fiatalkorában leginkább ő követtel el ezeket. Sokat lehet nevetni, tréfálkozni vele. Ha a kerítésen át, oda-vissza beszélgettünk vele, a szomszédasszonnyal, az egész utca zengett. A fél falu hallhatta, hogy miről diskurálunk. Gyönyörű fiatal diófája ágai átnyúltak hozzánk, a még zöld diót a gyerekek előszeretettel ették le róla. Zolti érdekes természetű volt. Ha, Emma néni távolt volt - például valamelyik lányát látogatta meg-, akkor Zolti mindent ellátott a ház körül. Fát vágott, kapált, ásott, szőlőt metszett, amit éppen kellett. Szép csendben elvégezte a dolgát. Barátságos, beszédes ember ő is. De, ha a mama itthon van, akkor igencsak hangosan értekeznek egymással. Zolti olyankor leginkább a falut járja. A lovával nem a legjobb a viszonya. Szegény lovat igen csak elverte egyszer-kétszer, nem tudni miért, vagy ki helyett. Viszont tavasztól őszig a lovaknak is jó dolguk van itt Vicében. Egész nap valamelyik réten kinn legelhetnek.
Itt még mindenki szabad életet él. A gyerekeknek paradicsomi környezet egy ilyen falu. Nincs határ. A dombokon, szabadon járhatnak-kellhetnek. A faluban mindenki ismeri őket. El nem vész, egyetlen gyermek sem. Végtelen szabadságot élveznek kinn a természetben. Elmennek tavasztól őszig a Réz kúthoz, a Krucsára, virágot szedni, málmát szedni, gombát gyűjteni, bármit, amit a természet ad. Amikor már nagyobbak, felügyelet nélkül is bebarangolhatják a dombokat. Ha játszani, bújócskázni akarnak, nem az udvarban teszik, hanem irány a domboldal, a bokros. Irigylésre méltó gyermekkoruk van.
A másik szomszédunk Vera néni és Annuska volt. Ahol a férfiak tartózkodóbbak, ott az asszonyokkal barátkozunk. Vera néni mosolygós, kedves asszony. Mindig volt egy jó szava. Annuska szorgalmas, ellátta az állatokat, gondozta a kertet, főzött a családjára, vagyis végezte a dolgát. Néha napján esténként, átjött egy kis beszélgetésre Ha valamink hiányzott, a sütés-főzéshez, - tej, tejföl, tojás, nagyobb edény -, irány Annuska, tőle is megkaptunk mindent, vagy kölcsönbe, vagy csak úgy. Azt „nagyon szerette”, amikor a fiúk átrúgták hozzá a labdát, és a kertjén keresztül mentek át visszahozni. Attól függött, ki volt a gyorsabb. Ha Annuska, akkor bizony előfordult, hogy napokig nem kaptuk vissza a labdát. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a „szőrős szívű asszonyság” elvette a gyerekek labdáját, hanem úgy, hogy 3-4 méter magas dühöngő kerítésén keresztül sokadjára átlandoló labda pihent ilyenkor Annuskánál. Volt, amikor igaza volt, előfordult, hogy lehetett volna lágyabb szívű is, de mégis csak az ő kertjéről van szó.
A szemben lévő szomszédaink, Szőllősi Ibiék. Szőllősi Annuska néni fia, menye és unokái, de ők csak hétvégéken voltak „itthon”. Ibi nagyon szép, rendezett kertet tartott. Hosszú bejárat vezetett el a modern családi házig. A bejárat mentén gyönyörű virágágyás sor vezetett fel a házig. Ibi, ha itthon volt hét közben, rendezte a veteményest, palántázott, virágozott, a házat rendben tartotta, és, mindig hozott át valamit a gyerekeknek. Hol sajtot, hol husit, hol virágpalántákat, ruhákat, valamit mindig hozott. Leánya már orvosnak tanul az egyetemen, de fia Szili, még általános iskolás. Így, ha Szili itt volt és ráért, összejártak a fiúkkal focizni.
A mögöttünk lévő „szomszéd” a Kandia-patak és vicei dombok voltak. Nagyon szép látvány volt minden évszakban. Az udvarból lehet látni a Krucsát. Nem tudom, magyar faluban miért hívják románul keresztnek, krucsának a Golgotát. Lehetne Golgota, Kálvária, vagy egyszerűen magyarul a Kereszt is a neve. Öröm volt feltekinteni a vicei dombokra.
Sok mindenkit meg lehetne említeni, mert, ahogy Bálint Annuska néni mondta: „Itt Vicében, valahogy jó emberek laknak!” – és ez így is van. Ha csak az utcán találkoztunk, vagy mise után a templom előtt, mindenkinek volt egy jó szava hozzám.
Pár házzal lakott arrébb Kassai Sándor bácsi és felesége Ilonka néni (Andacs Ilona).
Sándor bácsi, a 75 éves patkolókovács, a falu egyik nevezetessége. A környék falvai kovácsoltvas kerítései az ő keze munkáját dicsérik. Sándor bácsi élete során több ezer lovat patkolt meg. Amíg a kollektív ideje tartott, a környező falvakból is hozzájártak a lovakkal. Mára már alig akad ló a falvakban.
De, a helyiek ma is Sándor bácsihoz hozzák patkoltatni lovaikat. Egy téli napon láttam, ahogy a szomszédja, Buta János, hozta a lovát Sándor bácsihoz. Álltak a Csorda útján, a kerítésük mellet. Jancsi fogta a lova lábát, Sándor bácsi szerszámai egy kis széken kiterítve, és faragta a szarut, patkolta a lovat, ahogy kell.
Felesége, Ilonka néni, nagy tréfamester. A farsang alkalmával hol cigányasszonynak, hol más maskarásnak öltözik fel, és viccelődik, tréfálkozik a fonóban és a farsangolókkal.
Kassai Ilonka néni cigányasszonynak öltözve a virdzsilen – farsangon. 2016. február.
A faluban a népviseleteket még ma is varrja, javítja, átalakítja, ahogy éppen kell. A hagyományőrző farsangi mulatságra, Ilonka nénitől kaptam kölcsön a népviseletet. Deme Marika felajánlotta, hogy kivasalja az ingemet, de megköszöntem, hogy nem kell. Farsang után nevetve mondja nekem Marika: „Amikor azt mondtad, hogy nem kell kivasalni az ingedet, biztos voltam benne, hogy valahonnan már kaptál viseletet, és te is beöltözöl.” Ezek az asszonyok mindent tudnak!
Sándor bácsi református, Ilonka néni katolikus. Vasárnaponként Sándor bácsi elsétál 10 órára a Felszegre, a református istentiszteletre, s mire onnan hazafelé tart, Ilonka néni már a katolikus templomban hallgatja a 11 órakor kezdődő szentmisét.
Ilonka nénitől hallottam, hogy tavasszal a férje lemegy a patakra marti laput szedni, és abból készítenek mindenfélét. Levesnek, főzeléknek, sőt málékásával, hússal töltve is fogyasztják. Ilonka néni a töltött marti laput elteszi a mélyhűtőbe, mert gyerekei, unokái is nagyon szeretik, és amikor eljönnek látogatóba, evvel is kedveskedik nekik. Azt tudtam, hogy a friss csalánból, kora tavasszal már mindenfélét készítenek, még a málékásába is beteszik.
Szőllősi Annuska néni jóvoltából „csihányos, málékásás, disznóseggvég”-et kóstolhattam.
Ilonka nénit, én csak pulykás Ilonka néninek hívtam, mert a kerítése előtt mindig kinn szédelegtek a pulykái. Azt mondta, a húsukért tartja őket, mert az igen egészséges.
Úgy hallottam, hogy férje, Sándor bácsi, főzi az egyik legfinomabb pálinkát Vicén. Gabona, vagy, ahogy itt mondják, málépálinkát is főz (kukorica), ami nagyon egészséges, jót tesz a szívnek, a vérkeringésnek, a gyomornak és még ki tudja, minek. Természetesen minden csak mértékkel, és nem akós mércével. Találkoztam a főtéren egy emberrel, aki Borzásról sétált át Vicébe, és megszólított, tudom-e, hogy „kinél lehet málépálinkát kapni, mert kell az egészségemhez.” Természetesen addigra már tudtam.
Ha jól emlékszem, Ilonka néni és Sándor bácsi is, már több mint 50 éve házasok. Ahogy elmesélték, nem volt könnyű életük. A szülők nem nagyon akarták, hogy egy pár legyenek, de győzött a szerelem. Ezért nem támogatták őket, így mindent maguknak kellett megteremteni a kétkezi munkájukkal. Szeretetben, tisztességgel, felnevelték gyerekeiket. Örülnek az unokáknak, akik már 20 év körül, vagy afölött járnak.
Ilonka néninél a ház előtti kiskertben kora tavasztól késő őszig nagyon szép virágok nyílnak.
Ha emlékezetem nem csal, a kertkaputól balra rengeteg epret láttam náluk.
Ketten élnek férjével a családi házukban, és várják haza, látogatóba gyerekeiket és az unokákat.
Velük szemben lakott a szomszéd Vera nénink lánya, szintén Vera, Buta Jancsi felesége, aki a bennlakásban volt szakácsnő. Közel negyven emberre sütött főzött minden nap, igen jóízűeket. Ha a gyerekek Magyarországra jöttek valamilyen rendezvényre, például a Szórvány napjára szerepelni, a mezőségi kóstolót – töltött káposztát, pánkot, kalácsot és egyéb finomságokat -, Vera készítette.
Két-három házzal feljebb, a templom felé lakott a falu egyik tanító nénije, Silai Rubinka. Rubinka édesanyjával és családjával él a szülői házban. Ma már mind a két fia iskolás, és alsó tagozatban az ő összevont osztályába jár. Bencéből, a kisebbik legényből lehet, hogy színész lesz. Nagyon szépen mondott verset, mesét, már óvodás korában is. Nem fél a színpadtól, szeret szerepelni. Kálmi, a bátyja komolyabb, megfontoltabb, visszahúzódóbb természetű.
Rubinkánál is láttam nagyon sok szép, régi kézimunkát. Kenderből, lenből készült lepedőket, vászon terítőket, amit még anyukája és mámija készített. Horgolt csipke szalagokat, csipke terítőket, kendőket, ágytakarókat. Rubinka magyarázta nekem a minták közti különbségeket. A szövéseknél az ágas, a fenyő mintázatúak dominálnak. Nála láttam olyat szövést is, amelyik a kaptár mintázatára hasonlított, hat illetve nyolcszög alakú mintájával. Ezt a mintázatú szövést, régebben készítették. De, mutatott kockás abroszt is, és önmaga szövésével csíkozottat is, ahol a minta hosszában végig fut az egész terítőn, így csíkos hatást kelt.
Különböző szélességű és mintázatú csipkeszegőkkel körbevarrt lepedők, terítők sokasága található Rubinkáéknál. Láttam különféle hímzéseket is, fali terítőket. A hímzések között volt már újabb is, amiket ő maga készített, például 1982-ben. Keresztszemes hímzéssel készült terítők között mutatott olyat, ami kifejezetten vicei néphagyomány szerint készült, de akadt olyan is, ami elterjedt ugyan faluban, de nem mezőségi eredetű – sem a minta, sem a színvilág. Ilyen a zöld és a lila árnyalataival készült ibolyát mintázó terítő.
Csodálatosan szép vagdalásos terítőket láttam, melyeknek nem csak a szélen volt a mintázat, szinte az egész terítő, mint egy csipke úgy nézett ki. Varrottasan készült, pillangó mintázatú terítőt is fotózhattam. Gyönyörű volt, mindegyik. Ha jól emlékszem, ezeket Rubinka mamája és mámija készítette még.
Itt láttam olyan varrottas terítőt, ami nyers lenvászonra- fehérítetlen – készült, maga a varrottas minta fehér színű volt. Nagyon szép volt. Az egyszerű nyers len színből kiemelkedett a fehér varrottas mintázat, igazán egyedi megoldás. Mint megtudtam, ez sem hagyományos megoldás, inkább egyéni, modernebb, divatosabb kívánalomra készült. De ez semmit nem von le sem az értékéből, sem a szépségéből.
Rubinka mutatott egy féltve őrzött, külön selyempapírba becsomagolt selyemkendőt. Az óarany alapon, leheletszerű fekete rózsákkal hímzett, virágos, selyemkendő még a mámijáé volt. Ezt a kendőt a mámi, még lány korában, valószínűleg az 1900-as évek elején kapta és hordta. A mai napig nagy becsben őrzi a család ezt a csodaszép kézimunkát.
Részlet a mámi kendőjéből - Silai Rubinka
Következzenek a vicei hagyományokat őrző „csemegék”, amelyekkel oly sok kedves, megható, vidám pillanatokat szereztek nekem a „vicei barátaim”. Szívből köszönöm!
