Mire ez az írás elkészül, ő sajnos már nincs köztünk. Jó szívvel, kellemes érzésekkel emlékszem rá, s bizony sok mindent tanultam tőle.

A Márton bácsit egy hűvösebb napsütötte őszi napon ismertem meg. Épp, mentem a szokásos délelőtti körutamra, iskola, bolt, Annus nénik. Szokásomhoz híven bámészkodtam a faluban, gyönyörködve az ősz színeiben. A hídon túl benéztem egy ház udvarába és láttam, hogy egy bácsi vesszőből kosarat fon. Bekérezkedtem és szóba elegyedtünk.

Márton bácsi az udvarán fűzfavesszőből készíti a kosarat

A Márton bácsi elmesélte, hogy minden évben több kosarat készít. A vesszőket maga válogatja az általa jónak tartott fűzbokrokról, mert nem mindegyik fűz vesszeje jó a kosárfonáshoz, mert van olyan fűz, ami nagyon törik. Neki már meg van a szokott helye, ahonnan hozza a vesszőket.

A kosárfonást Bálint Árpádtól tanulta, akit mesterének tekintett. Árpi bácsi leültette maga mellé, egyszer megmutatta neki, aztán azt mondta: - „Na, Márton ülj ide mellém! Most látod, hogy hogyan kell. Na, akkor csináld!” - Mindig emlegette, hogy Árpi bácsi kosarai sokkal szebbek, mert szorosabban, feszesebben, formásabban állnak a vesszői, nincs hézag köztük.

Ő maga, így 73 évesen, csak azért fonja még ma is a kosarakat, hogy ne felejtse, hogyan kell készíteni. Nem azért csinálja, mert kell, tele van a padlás velük. Eladásra nem csinál, ajándékba ad annak, aki szereti és megbecsüli a vesszőkosarakat. Ezek nem főzött amerikai fűzből készültek, hanem igazi nyers, hántolatlan fűzfavesszőből. Csak azt sajnálja, hogy nincsen, aki a faluban megtanulja és továbbvigye a kosárfonás mesterségét.

Füllel, fül nélkül, különböző méretekben készültek a kosarak. Ha a vessző úgy adta, a csodaszép nyers zöld váltotta egymást a barna háncsú vesszőkkel, így csíkos, színes kosarak készülhettek. Készített nagy, kerek aljú, alacsonyabb oldalú kosarat is, a kiskutyájának a bejárati ajtó elé, de előfordult, hogy a macskák vették birtokba.

Ősszel morzsolásra váró kukoricát tartott bennük, télen a téli tüzelő, a fahasábok kerültek a kosarakba.

A nem használt kész kosarait a padláson tartotta.

Többször bekéredzkedtem Márton bácsihoz nézni, hogy hogyan készíti a kosarakat. Reggelente, amikor már a házi állatait lerendezte – ló, tehénke, disznók, tyúkok, kutya, macska.

Egyszer épp nála voltam, amikor hallom, hogy valaki égtelenül horkol. Egy darabig hallgattam, aztán csak szóltam Márton bácsinak, hogy mi ez a ricsaj. Azt mondta, menjek a ház mögé nézzem meg. Hát, kettő hatalmas, 130-150 kilós disznó horkolta jól lakottan az igazak álmát a délelőtti napsütésben.

Amikor a nap besütött az udvarába, kitette a hokedlit és a sámlit az ajtó elé az udvar közepére, és ha egyéb munkája nem adódott, a déli elfoglaltságáig ott fonta a kosarakat. Ha jól haladt velük, egy nap kettő darabot biztosan megcsinált.

Közben mesélt a gyerekkoráról, családjáról, unokájáról, aki Spanyolországban él. - „Ott jó meleg van” – monda, mikor a napsütötte, de már csípős őszi napon kinn álltunk az udvarán.

Édesapja a II. világháborúban elvesztette az egyik kezét, így neki már 6 éves korától dolgozni kellett a családban, segíteni a ház körül, a kertben, az állatoknál. Nagyon sajnálta, hogy csak négy elemit járt ki és nem tanulhatott tovább. Hiányzott neki az a fajta tudás, ami szélesíti a látókörét, és jobban kinyitja a világot. Érdeklődő ember volt. A közeli drótgyárban dolgozott nyugdíjaztatásáig. Feleségét elvesztette, özvegyember lett. -„Bizony nem jó egyedül, nagyon hiányzik az asszony a háztól”.  - Gyerekei szétszéledtek a környező városokba, haza már csak látogatóba jártak, de amennyire lehetett, segítették, támogatták őt.

Vicén, Márton bácsinál ittam az egyik legfinomabb pálinkát. Jó erős szilva volt. Tőle tanultam, hogy a jó féle vicei pálinka „tartja a sorát és közben elmondja a Miatyánkot”. Először azt hittem, hogy a bolondját járatja velem, de megfogta a feles poharat, letakarta a tenyerével és jól felrázta. - „Lássa, így tartsa a sorát.” – Na, de mikor mondja a Miatyánkot? – Márton bácsi megfogta az üveget és jól megrázta, több ujjnyi buborék réteg keletkezett a pálinka tetején. - „Na, most mondja a Miatyánkot!” - Kipróbáltam, ájtatosság nélkül, gyorsan elhadarva szinte a végére lehet érni, amíg a jóféle pálinka „tartja a sorát”, vagyis tart benne a buborék. Azt is megtudtam, hogy nem mindegy a buborék nagysága sem, és a hozzáértő, fokoló nélkül is meg tudja így állapítani a pálinka erősségének a fokát. Itt az 55-57 fok körüli pálinkát szeretik, igen erős, de csak így adható el. Aztán aki hígítani akarja, gyengíteni, az maga tegye.

Márton bácsi asztalán egy dobozban rengeteg gyógyszer volt. Megkérdeztem tőle, hogy ezt a sokaságot étel helyett eszi-e. Elmesélte, hogy nem jó a szíve, magas a cukra, a sok munka, a gondok, az egyedüllét és az idő csak növeli a gyógyszerei számát. Már nem borozgat, nem pálinkázik, de saját bevallása szerint, ő mindig tartotta a mértéket.

Reggelente, amikor felkel, a kávéjába keverve egy kis kupicával megiszik a jóféle pálinkájából, de csak kicsit. És fél óra, óra múlva beszedi a gombokat (gyógyszereit), és így rendben van a napja. Kezdheti a napi teendőit ellátni.

Márton bácsi nem volt egy bőbeszédű ember. Pirospozsgás, mosolygós arcú, ha az ember ránézett, azt hitte, mindig nevet. Ha valamit nagyon magyarázott felhúzta szemöldökét és kidüllesztette a szemeit. Többször is sikerült meglepnie és megtisztelnie.

Egy fagyos novemberi napon, az udvarán dolgoztunk, közben beszélgettünk a korról, a nyavalyákról, mindenféléről, mikor az mondta nekem: -”Tudja, én mit szeretnék! – Na, mit, mondja! – Húsz évesnek lenni! – Ne őrjítsen meg, Márton bácsi! És mit kezdene vele? – Hogy mit kezdenék? Mindent! Akkor még fiatal, egészséges és erős lennék! Minden meg tudnék csinálni, amit csak akarok! Jó lenne újra 20 évesnek lenni!” - Hát, majd legközelebb.

Még az adventi időszak kezdete előtt megkerestem őt, hogy segítsen nekem drótból térhatású alakokat, Máriát, Józsefet, csillagot, angyalt készíteni, amelyeket majd felöltöztetünk. Legnagyobb meglepetésemre nem zavart el. Meghallgatott, megnézte a rajzaimat, kért egy kis gondolkodási időt. Pár nap múlva megbeszéltük, hogy mi kell hozzá. Azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy ezt hogyan lehet megcsinálni, de ha nem neki kell egyedül csinálni, és segítek neki, akkor benne van, próbáljuk meg.

Hát, az udvaron egy élmény volt a Márton bácsival dolgozni. Novemberi fagyok voltak. Délelőtt 10 óra körül kezdtük a munkát. Addig ellátta az állatokat, és a nap is oda sütött már. Két bakra terített régi ajtó volt az „asztallap”, amin dolgoztunk. Krétával megrajzoltuk a figurát és elkezdtük a drótokat hajlatíni, szöggel lefogatni, hogy kialakuljon a forma. Nem tudtuk térben görbíteni, így hát két sík alak készült, és azt hegesztettük össze. A vizes, fagyott udvaron, a földön húztuk a hegesztő vezetékét, amiről helyenként már lekopott a szigetelés, így időnként nagyokat szikrázott és olyankor eldobtunk minden fémest, nehogy megcsapjon az áram. Márton bácsi ilyen volt. A jó szándéka megvolt, és abból hozta ki a legtöbbet, amije volt. Nagyon kedveltem érte. Elkészültek az alakok, és a Deme Marika szépen „felöltöztette” őket. Az angyal, fehér lepedőből gyönyörű rakott szoknyás ruhát kapott. A hatalmas szárnyait még a Péter és a Gabi is segítette tartani, hogy a Marika körbe tudja varrni. Az üstökös-csillag hatalmas csóvájával, a nagyon szép színű, napsárga asztalterítőmbe öltözött Marika segítségével.

A térdeplő alak – Mária - utolsó forrasztásainál Péter besegít

Márton bácsi csinálta meg nekem az adventi koszorúk alapjait is. Külön ezért, elment hosszú, válogatott, friss vesszőket szedni, mert nem mindegyik vessző jó, van, amelyik fűz nagyon törik. Egyik szomszédja kertje végében voltak fűzvesszők. Átment és megkérte, hogy ha nem elegek a vesszők, hozhat-e onnan. Azt felelte a szomszédja: - Ha kell, viheti az egészet.”

Egy méter átmérőjű volt a legnagyobb koszorúalap. Precízen lemérte, beszorozta az egy métert a Pi-vel, (3,14) hogy pontosan milyen hosszúnak kell lennie a vesszőnek, hogy kijöjjön a méteres átmérő. Toldotta a vesszőket, nehogy véletlenül akár 5 centiméterrel kisebb legyen. Kitalált a két fűzkarika közé távtartót, hogy a koszorúnak legyen magassága. Nagyon szerettem érte, hogy olyan dolgoknak is nekiállt, amiket még sohasem csinált. Saját bevallása szerint, nem tudta elképzelni, hogy hogyan néznek majd ki, és így nem is hitt benne, hogy meg tudjuk csinálni. Mégis nekiállt, hagyta, hogy csináljam, adott anyagot hozzájuk. Segített abban, amiben tudott, és gondolkodott azon, hogyan lehet megoldani, kivitelezni.

Vicei tartózkodásom alatt az egyik legnagyobb megtiszteltetés is Márton bácsitól ért. Egyik vasárnap délelőtt üzent, hogy menjek be hozzá. Mint kiderült, látta a fiúk rövidre nyírt frizuráját, és megkérdezte tőlük, hogy ki vágja a hajukat. A fiúk megmondták, így kerültem Márton bácsihoz. Végtelenül szabadkozott, hogy nagyon szégyelli magát, nem is kellett volna szólnia, de a lánya most nem tudott eljönni, és mindig ő szokta vágni a haját. Hosszú a haja, ő már így nem szereti. Megegyeztünk, hogy ebéd után átjövök hozzá. Vittem a hajvágót és erősítésnek velem jött a Péter is. Természetesen levágtam a Márton bácsi haját, sőt a szemöldökét is, és a jól végzett munka örömére ittunk a pálinkájából. Ő köszöngette nekem, miközben én voltam a végtelenségig meghatva, hogy az otthonomtól 500 km-re, alig pár hónapja megismert, 73 éves falusi bácsi megtisztel vele, és megengedi, hogy hozzá érjek, levágjam a haját, megigazítsam a szemöldökét. Elfogad és megbízik bennem annyira, hogy mindezeket megengedi. Milyen más mércével mérünk! Ma is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, hogy ez az egyszerű mezőségi ember, a Márton bácsi, így megtisztelt a bizalmával.

Ha bármit kértem tőle, adott, vagy megcsinálta. Megfoltozta a lyukas lábosainkat. Ha nem volt elég tejünk a süteménybe, küldött egy műanyag vödörben 10 litert. Csak úgy, pénzt nem fogadott el érte.

Elmesélte, hogy amikor még a drótgyárban dolgozott, - a kollektív idején - volt itt Vicében egy iskolaigazgató, aki mindig kért tőle drótot. Adott neki jó szívvel, aminek az lett a vége, hogy minden szombaton megjelent nála az igazgató: - „Na, Márton megvan?” -, csak ennyit kérdezett. Azt se mondta, hogy „jó napot”, azt se, hogy „köszönöm”, azt se, hogy „viszontlátásra”, semmit. Az meg végképp nem jutott eszébe, hogy valamivel honorálja, kompenzálja Márton bácsi segítségét. Márton bácsi szerint, annyit elvitt tőle, hogy az egész kerítését azokból a drótokból csinálhatta meg. De ő nem szólt neki, csak adott, ha tudott. Vannak emberek, akik azt hiszik, nekik minden jár, mert tanultabb, mert pozícióban van, neki jár. Közben emberileg sehol sincsenek.

Márton bácsi adott, ha tudott. Segített, ha tudott. Nem várt érte még köszönetet sem. De láttam a szemében a jól eső fényt megcsillanni, amikor megköszöntem a segítségét. Ha vittem neki valami apróságot, még ő volt zavarban, hogy: - „Nem azért!”. Hát én se azért vittem. Nekem jól esett, hogy segített, ebben megegyeztünk.

Egyik délután hazafelé menet látom, hogy kinn ül a kerítése szélén. Várta a csordát, a tehénkéje jött hazafelé. Tavasz volt. Beszélgetünk a kapuban. Egyszer csak, sárosan megjönnek a tehenek, a Csorda útjáról lekanyarodva. Ballag szépen, sorjában mindegyik hazafelé. Egy nagyon helyre, tiszta, fiatal tehénke bekanyarodik a Márton bácsi kapuja felé. Márton bácsi ül a kerítésen, a tehénke odamegy hozzá, megböki – köszön neki – majd bemegy az udvarba a kőitató vályúhoz, amibe a gazda már korábban húzott friss vizet a gémeskútról, így várva haza állatkáját. Ivott a tehénke, Márton bácsi felállt és megállt a nyitott kapujában, így beszélgettünk tovább. A tehene nem ment be az istállóba, hanem a vályútól ellépve odaállt a Márton bácsi mögé, és várt. – „Lássa, hogy kísérget? Reggelente is jön utánam. Az udvaron keresztül kísérget. Nélkülem nem megy sehova. Megvár! Nélkülem nem megy be az istállóba se.” – mondta nevetve Márton bácsi.

Utolsó évében már nagyon elfáradt, a szíve nem nagyon bírta. A disznókat, a kisbornyút a gyerekei segítségével levágták. Úgy tudom, a tehenet eladták. Utolsó telén már a templomba se járt el.

A falusiak innen tudják, hogy baj van. Ha már valaki a templomba se tud elmenni, akkor ő nagyon beteg.

Idén, április elején keresztlányától, Silai Rubinkától kaptam a hírt, hogy Márton bácsi elment.

Nyugodjék békében!