„Ha valamit akarsz tudni Vicéről, akkor a Veres (Sütő) János bácsihoz menj fel!” – mondta Deme Marika.

János bácsi az egyik legidősebb, nagy köztiszteletnek örvendő ember a faluban, aki 23 évig a református felekezet kurátora volt. Sok mindent tett a faluért, és a református közösségért.

Meg kell, mondjam, köszönettel tartozom Marikának, mert nagyon nagy élmény volt János bácsival beszélgetni, meghallgatni az élete történetét úgy, hogy közben - már koránál fogva is - a történelem útvesztőin kalauzolt át. Hiszen, János bácsi 2016-ban 88 éves. Irigylésre méltó az a nyugalom és derű, ami belőle áradt, és az a vitalitás, amivel megáldotta a Jóisten. Még kijár a gyümölcsösébe, és ha úgy tartja kedve, kinn is alszik a kunyhóban, és csak hétvégére jön le a faluba.

János bácsi, nemcsak saját maga nyújtotta számunkra a kellemes élményt élete történetével, hanem külön élmény volt, a saját készítésű bora és pálinkája is, amit a beszélgetés alatt nem győztünk kóstolgatni. Így visszaemlékezve, most már elmondhatom, hogy azon a napsütötte délutánon, dolgunk végeztével, Péterrel igencsak vidáman nevetgélve bandukoltunk hazafelé János bácsitól.

Hát, lássuk, mit végeztünk János bácsinál!

- János bácsi! Voltunk fönn a református temetőben. Péter mutatott ott nekem egy csomó sírt, meg régi sírköveket. Volt ott még 1897-es is. Viszont nem tudunk semmit Vicéről, a reformációról. Hogy is volt ez?

- Én megmondom most szépen, Vicének a történetét. Van is időm. Vice, szóval itt, ahol van a templom, ott volt egy erdő, szóval, így hallottam én, mondta nekem a nagyanyám, ők magyarázták nekem. S akkor csinálták ide a templomot, s akko katolikusok vótak a hívek, az egész, kik itt voltak. Szóval ez a templom, 1200-1300-ban készült. Mert ez a templom kétszer készült el. A templomban látni ott, ahol tartják a szentséget. Kétszer volt készülve. Amikor. Mondjam is meg. Na, amikor volt a reformáció, mondjam aztat is meg, nagyjából csak tudom, így hallottam, hogy akkor, szóval, áttért a nép reformátusnak. Csak két család maradt itt a faluban katolikus, az körülbelül 1900-ból lehetett ez. Mert, ahogy voltak itt a földek, a katolikus püspöké volt a szinte a határnak a fele. A püspöké volt, és a püspök valahogy összejátszódott, eljött ide, és azt mondta, ha „a nép áttér vissza katolikusnak, akkor nem kell fizessenek”, mert mink mind kö kellett fizessen haszonbért a földekért. És akkor a népnek egy olyan 70 %-a áttért katolikusnak. Református csak vagy 30 % ha, maradt.

Na, s ha csak ennyi maradt, tudja mi volt a helyzet? A katolikusoknál volt, s most is van egy olyan törvény, ott kell, hogy esküdjenek, s a gyereket kellett, mind hagyják katolikusnak. Na, és egy pár évig ment úgy, s látták a reformátusak, hogy mivel kevesebben is vannak, s akkor a nép, szóval, több megyen oda, s akkor a reformátusok is csináltak egy törvényt: hogy akinek a, szóval az én leányom elmegy a katolikusokhoz esküdni, s oda engedi a gyermekiket, akkor kitiltsák azatat is az Úrasztalától, s engemet is. Na, ez a törvény volt, egészen mostanáig, az én időmig, mikor már én voltam kurátor.

Na, aztán mondjam tovább. 1928-ban, akkor volt itt egy nagy víz, és az istállót leseperte. Úgyhogy a papírokat, s a templom ezek megmaradtak. 1931-be, arra már én is emlékszek, akkor volt egy tűz. Pontosan, túl keletkezett a templomon. Még ez én testvérem is ott volt a tüzet csinálni, a leánytestvérem. S ahogy megcsinálták a tüzet, nyár volt, aratás volt. Akkor meggyúlt az épület, az istálló is, a ház is. A papi laknál akkor Gráf volt a pap, Gráf József, ő volt a református pap. Ő szaladott keresztül, kivette a bőcsőt a gyerekkel, mert volt egy olyan kicsi gyerek a bőcsőbe. S mire kivette a gyereket a bőcsőből, már a papi lak is lángba vót. Szaladt, s mire ő haza, már nem tudott semmit kivinni a papi lakról. Mind elégett, a papi lak, templom, harangláb, a harangok, azok mind elégtek akkor. S akkor a nép mit csinált? A fiatalság, mert azt is mondjam meg, volt egy kaláka, s a fiatalság akkor ott volt künn aratni a határon, s a muzsikások. Mert így volt, abban az időben. Aszongya az az ember, látták először a tüzet, a aszongya gazda: „Hagyjátok, aki ég, az elócsa, nem ?” Még az ő haza is égett akkor. Na, így, hogy itt elégett egy 35 ház. Innét a harmadik, minden épület, 35 ház. Én egy annyira emlékszek, zsendelyes, szalmatetős, abban az időben azok voltak, nem voltak cserepes házak. Én egy annyira emlékszek, hogy engemet a nagyanyám, mert mük is akko, innet a harmadik ház is el volt égve, és ijjel, kivittek oda a kertbe, hogy ott aludtunk, gondoltuk, hogy nehogy erre terjedjen a tűz. Én egy annyira emlékszek, és annyira megint a sült galambokra. Édesapám presbiter volt, mentünk oda a papi lakra, s láttuk, szóval, láttam a sült galambokat. S akko aztán a nép elindult. Szóval adtak olyan könyvecskét nekijek, s elindultak szépen, kéregettek, olyan dórszágba. Úgyhogy felépítették. És a templomozást, már nem ott volt, csinálják a templomozást, ja, és egy körti falat csináltak. Nyár volt. Na, aztán gróf Bethlen Béla, az megsajnálta és vett egy épületet, innen a harmadik ház, s no aztán amíg felépült a templom, az vót addig. Neki is maradt, az egyháznak. Szóval ennyit. S arról erre voltam vagy, a papokra még emlékszek. A Gráf Józsefre, aztán itt ült egy addig, míg felépültek az épületek, s aztán elkőtözött Lupényba. Lupényba magam is beszéltem véle, mert én voltam katona, s akkor elmentem, felkerestem. Mondták, hogy oda ment, s így hogy.

Szóval, akkor a papi lak és a templom leégett, mindenestül leégett. Segítséget, most már visszatérek, hogy kaptunk segítséget a hollandoktul, mük. Már olyan gyengén állottunk, s meg is apadtunk, úgy hogy erőst, na, de. Én voltam 23 évig, 23 esztendeig voltam kurátor. Mikor kurátor lettem, voltunk vagy 250-en., Azután szépen úgy megapadtunk. Egyszer hívatnak a gyűlésbe Désre. Menjek a gyűlésbe, mint kurátor, s a pap is, a nagyfalusi pap, nem volt helybeli papunk. Miko odamegyek, olvassák, ott volt a püspök s meg egy pasi mellette, amelyik írta, hogy Vicét teszik össze Nagyfaluval. „Áj, az Isten áldja meg!” Nem szerettem, megmondva igazán! Mert ahhoz hogy menjünk mük, hogy tegyenek össze, s meg vagyunk mük vagy 120-on fejül, még vagy annyin vótunk. Felállottam egyszé, kétsze, nem engedtem. Forgattak ott annyit, forgattak, kérdezték, hogy kiszámították, hogy mennyi esik egy családra, s hogy ki tudjuk fizetni. S aszongya a püspök, ott az izének, hogy aszongya: -„Nézze meg, hogy Vicének van tartozásuk?” - Nézi ott az a pénztárnok, aszongya: - „Nincs semmi tartozások!” - Mondom nekik: - „Akko mit akarnak? Mük, én nem akarok sehogyse!”-  Így, hogy mikor az ötödik percben felállottam, azt mondtam nekik, hogy: - „Nézzék meg! – s úgy reá csaptam az asztalra. - „ Ha úgy akarnak, egész nyugodtan tegyenek össze - mondom, - de mátul arra Vicében nincs, mit keressen református pap!” - Ezt mondtam. Megmondhassa Tőkés is, mert Tőkés az aztán, ott volt. De mondom, sok idejig el, mert képzelje el 5 órától, aztán sok ideig 5 versen én álljok fel, s ők is mind mondtak, s én se hagytam magamat. S azt mondja a mocsolári pap, Szőke, na, aszongya: - „Itt más megoldás nincs, s hogy sok ideig - aszongya - tegyük fel a szavazásra! Lássuk, hogy ki van a mellett, hogy Vice maradjon meg!” - Mind mellettem voltak, az egész. Aztán, hogy végeztem azzal, vót a Tőkés akkor segédlelkész itt Désen, az esperes mellett. Akko fölállott ő és követelte az egyházoknak s a papoknak a jogát. Úgyhogy azt a gyűlést mi ketten csináltuk csak meg. Na, hát oztán, mit mondjak még önnét errefelé?

Én 1928-ban születtem. Nekem édesanyám katolikus volt, érti. Nekem négy testvérem volt. Szóval, öten voltunk, de egyik meghalt. Mük, a gyerekek, mind reformátusok voltunk, az egész. Már ezt a törvényt az én időmben eltörölték. Már lenne mit arrul beszélni, de nem mondok semmit róla. Eltörölték azt a törvényt, mert kommunista világ volt, s mind azt mondták töröljük el, s így most már aztán meg van nálunk engedve, hogy szóval nincs semmi büntetés. Úgyhogy az én fiam, az egyik, szóval, mind a kettő katolikust vett el, de a vallásukat nem hagyták el. A menyeim nem tértek át. A születendő gyerekek reformátusok lettek. Itt, nálunk. De, mondjuk, a többség, ahol már a törvényt eltörölték, a többség odaengedte a katolikushoz. A törvényt eltörölték. Szóval, a többség a gyereket, már odaengedte a katolikusokhoz.

- Kellett menni leventének?

- Ohó! Voltam bizony! Sokat jártam. Én voltam akko olyan 12 éves. A magyarok bejöttek ’44-ben. És 44-ben már – ojj, én sokan mentem keresztül! Hajjaj! Hát képzelje el! Akko voltak juhok is, sok. Sokat adtak a juh hízlalásra. S volt egy pakulár, s elvitték katonának. A pakulár, aki ügyelt a juhokra, a csobán. S elvitték katonának, s aszongya édesapám, hogy: - „Te, János, nem állanál be?” - Kellet még nyolc hét, hogy kiválasztották a juhokat. - „Kapod a pénz is.” - És hogy mondjam, hizlalunk is, a juhtrágya akkor nagyon sokat ért, abban az időben. - „Dehogynem, édesapám, beállok én!”- mondom. Hát beállottam pakulárnak. Képzelje le, én születtem december 28-án s ez ’44-ben volt. ’28-ban születtem, hány éves lehettem én akkor? 15-16 éves. Beállok, s rá édesapámat elvitték katonának. Elmaradtam én a nagyobbik testvéremmel. Szóval ő nagyobb volt, mint én, s szegény ü is ment a juhokkal. S voltak tehenek is még. S aztán így, hogy azután vége volt a háborúnak. S a testvérem, na, azt is elmagyarázom, hogy jártam.

Szóval, már ő elment szolgálni. A leányok abban az időben mind mentek szolgálni, így városra. S akkor ő már elment Szamosújvárra szolgálni egy paphoz, így megmondva igazán egy református paphoz. És egyszer volt két bornyú eladó. Azt mondja édesapám: - „Menjünk, adjuk el a bornyúkat!” - S eladtuk, Szamosújváron. Itt mentünk keresztül a hegyen, 18 kilométerre van itt a hegyen. S miko eladtuk a bornyúkat, aszongya édesapám: - „Te, menjünk be, keressük fel Erzsit!” - Mer akko kenyeret nem lehetett kapni. Elmegyünk fel, bémegyünk. Erzsi, a testvérem, ő csinálta az ételt, a papné tanítatta, az iskolába. Leülünk úgy az asztalhoz, a szobára, oda a konyhára. Azt mondja a pap a testvéremnek: - „Te, Erzsi, édesapádéknak levest és másodikat, ne adjál! Adjál! De, kenyeret ne adjál, mert az jegyre van!” - Na, úgy is volt, úgy is csinált. Ezt mondta nekem, szóval előttünk. Úgy is csinált. Soha nem felejtem el, jóféle túrós makaróni volt, nem tudom miféle leves volt. Na, úgy is volt. Elköszöntünk, s aztán eljöttünk. Rá egy 25 évre én kurátor voltam. Egyszer kapok egy levelet az esperestől, hogy nem volt helybe egy papunk, és münk nem vállalnónk el egy öreg papot a feleségével, Húsvét eleje itt nálunk. Az öreg pap, s hogy ne küldjön ilyen fiatalt, az öreg pap eljön. Mondom a feleségemnek: mondta szóval a nevét is hogy ki, én már tudtam a helyzetet. Mondom a feleségemnek, Ilusnak hívták: - „De, tudod, mit mondok, eljön, de egy szó se legyen itt, hogy hogy jártam én”. - Ha eljöttünk, még az a ház az enyém ott fenn, van fürdőszoba minden. Itt laktunk lenn, megcsináltuk fürdőszobával, szóval, rendesen. Voltak itt s egyszer eszünk az asztalnál, asszongya a pap: - „Váj, nekem egysze volt egy olyan ügyes leány, szolgáló, vicei, Erzsinek hívták.” - Hát mondom- „Tiszteletes úr, az pont nekem a testvérem volt. Lássa, nem tudhassa az ember, hogy hova kerül! Egyszer én is voltam a tiszteletes úrnál”. - De többet nem mondtam neki. Nem tudhatta, hogy ide kerül. Vaj, egysze ennyit mondtam a tiszteletesnek, semmi egyebet. Szépen elláttam három nap. Lássa hova kerül az ember!

- Milyen volt a világháború után?

- Hát szegénység volt! Mondom, kenyér se volt, Képzelje el! Mentünk Kolozsvárra napszámba, ha megnősültem, az előtt s később a feleségemmel. Mentünk kapálni, kaptunk érte egy leit. Unnyira szorítottak, mert nekünk sok fődünk volt, érti? Sok fődünk volt, s nagy volt a kvóta. Be kellett adjuk, hogy nem maradt semmi az egy világon! Érti! Hagytak, hogy dolgozzunk, de hiába, ha meg volt szabva, hogy egy hektár után ennyi búzát, ennyi málét, ennyi krumplit be kellett adni. Húst, mindenfélét. Úgyhogy nehézségek voltak. Nagy nehézségek, ájj! Abból, hogy magyarok voltunk, nem volt semmi hátrányunk. Amikor a kollektív volt, éppeg egy román volt az elnök. A vejemnek a bátya volt. De így, hogy első osztályú, úgyhogy jobb volt sokkal. Már amikor ő nyugdíjba ment, kerültek magyarok, de komiszabbak voltak, mint ő, a román. Román kevés volt itt Vicében. Hát mondjuk román, abban az időben volt vagy 8-10 család itt, több nem. Ezt a román templomot 1927-ben csinálták, amikor én születtem, na, egy évvel azelőtt. Itt, ahol a temető, itt volt a református templom.

Ez a református templom 1200-1300-as években épült, így hallottam én. Először katolikus templom volt, utána lett református. Azután épült a katolikus templom, és utána megépült a román templom is.

Hát, nehézségek voltak! Hát képzeljék el, hogy úgy elvették a gabonánkat, hogy nem maradt szinte semmi. Jött az aratás. Ez még azelőtt volt, a kollektív előtt érti? Annyira elvették a gabonánkat, nem maradt semmi. Szoktuk mink úgy is csinálni, hogy kün a határon ott volt búzánk, árpánék és csípeltünk, érti?  Elcsípeltük azt az árpát, és elhoztuk haza, zsákba. És elvittem a resnyicére. Nem tudják, mi az igaz? Az kőbül van csinálva, egy olyan kicsi valami és így kellett hajtani, ni. Avval őrültem és abból főztünk puliszkát. Mondom, nagy nehézségek voltak. El volt fogyva liszt, és kellet volna még sütett kenyér. Akkor már meg voltam nősülve. És aszongya édesapám, - „Te, János! Menj le oda Bas Pistához -, a katolikus templom alól, a papi lak mellett lakott pontosan. – Megyen -, asszongya – le Bethlenbe, hozol egy liter búzát!” - S azután, mi csépeljük úgy a bottal, hogy aztán tudjunk még egy kicsit, mert nem volt még mit enni, már annyira voltunk. Megyek oda István bácsihoz és mondom neki. Azt mondja Isván bácsi: „Ni, te, fiam, én nem mehetek, de te menjél Peti Marcinéhoz a szomszédba s ott van egy liter búza eladó.” - El is megyek oda. Asszongya az asszony: -  „Nincs szogám, én adom a búzát most, aratni azután eljöttök fél napot zabaratáskor.”- Úgyhogy három és fél napot kért. 1 liter búzáért, az 14 kiló búzárt. Megyek haza és mondom édesapámnak. Azt mondja édesapám. - „Ha te elmész Bethlenbe, a hátadon is elhozd fel, akkor is eltőt.”- A feleségem is itt volt, s volt egy leánytestvérem, az akko volt leány. Asszongya: - „Hozd el!” - El is mentünk aratni, s uzsonnya után kivert az eső a katolikus temető alatt. Na, aszongya az asszony: - „Tudjátok, mit, van szógáni, akkó még eljöttök egy nap?” - Mondom: - „Idefigyeljen Ilona néne! 14 kiló búzáért, egy kicsit igen sok volt!” -  Volt itt anyókának, volt vagy 10 aratója, ha ők kifizetik: - „ha nem fizetik ki, akkó eljövök, de ha kifizetik, akkó nem!” - Anyó akkó kifizette, így nem. Ilyen nehézségek vótak. 

Tudja, mit mondok? Abba az időbe szegények voltunk, de sokkal vígabbak, mint most. Érti? Abba az időbe sokkalta vígabbak, mint most. Ezek a katolikusok is csináltak bálokat, színdarabokat és a reformátusok is. Egy télen, egy-két-három bál volt. Jobban összegyűltek, mint most. Most már gyengébben. Táncos voltam én is, a feleségem is. Nótázok még a mai nap is.

- János bácsi! Van kedvenc nótája, elénekli nekünk?

- Van egy egyházi énekem nekem. Hogy meghalt a feleségem én, aztat elénekelem:

„ Egyedüli reményem, Ó Isten csak Te vagy, jővel, s nézz meg engem.

Magamra Uram, ne hagyj!

Ne légy tőlem oly távol, könyörülj szolgádon!

S Úristen, el ne hagyj, ha a nehéz időkben elcsüggedt a szívem,

Vigasztalást ígérnek, Uram, Te adj nekem!

Ha kétség közt hányódom és mentségre nincs módom,

Te tarts meg Istenem!”

János bácsi és a felesége, Ilus néni

Aztán mondjam el, most már hazakerült, hogy hogy volt az én életem. Most már úgyis van idejük maguknak. Én igazán 54 évet éltem a feleségemmel. S olyan szép életet éltünk a feleségemmel. Megmondhassa itt a faluban. Nehézségben voltunk elegen, de mük úgy összetartottuk, s úgy megéltük egymást. S ezelőtt 6 évvel, december 5-én elhatároztuk, akkor volt három disznónk, hogy az egyiket levágjuk 12-én, s még a másikat hagyjuk, még egy hét felé álljon. Úgy is volt. Akkor pénteken este megjött a fiam, s a menyem, megjöttek. Szombaton reggel érkeztek meg. Péntek éjjel azt mondja a felségem nekem, ott aludtunk ebben az ágyban, itt, ni. - „Te, János, érzem itt a szívemen, van egy kis fájásom”. – „Te, Ilus, hát vegyél be egy gombot, s jobban leszel!”– mondom. Felkelt, bevette a gombot, s aludtunk reggelig. Reggel felkentünk, s megjöttek a disznóvágásra, s levágtuk a disznót. Nem ilyenkor, úgy négy óra tájt, én le vagyok oda ülve, ahol a párnám, ni. Onnan néztem a televíziót. Ide, ni. Jön be a feleségem s mondja nekem: - „Te, János, nekem megint fáj itt.” – Mondom neki: „Vegyél be megint egy olyan izét, ni!” - Béveszi, s jön bé a menyem, Rózsi, de már úgy állottak a disznóvágással, hogy a kolbászokat kellett tőccsék, meg voltak őrölve. Mondja a menyem: - „Na, anyu jöjjön, s lássuk, lehet töltni a kolbászt?” - Kimenyen, s amikor kimenyen megkóstolja, lehet töltni nyugodtan a kolbászt. S mikor jön be, megint azt mondja: - „Aj, te, én megint rosszul vagyok. Megint beteg vagyok.” - Itt volt a fiam is kocsival, meg az unokám is. Két kocsi volt. S közben azt mondja a fiam nekem. Miko, végeztünk a disznóvágással: - „Gyere édesapám, igyunk meg egy pohár pálinkát!” - A pincébe, itt, ni. És hát ittunk, de csak aztat itta. Az unokám nem ivott semmit, a Jancsika. Na, menjen az asszonnyal. - „Nem megyek, hátha jobban leszek.” - Azt mondja a menyem is az unokámmal, semmi, de le egy-kettő Nagyfaluba, ha beteg. S belé egyezett, de úgy, ahogy vót. Mondom, rosszul lett s kiment. Az ő lábán kiment. Mondom neki: - „Te Ilus, hát ne menjek én is?” – Hát miért menjek, azt mondja, nincs, miért menjek. - „Hát én megyek Nagyfaluba, s jövök vissza.” - Elmentek. Várom egész 8-10 óráig, nem jönnek. Hát mondom, „csak bajok kell, hogy legyen.” Há, ahogy ők lementek, nem is állottak meg Nagyfaluba, ők egyenest lementek Bethlenbe. És Bethlenbe adtak valami perfúziót, valami orvosságot adtak, azonnal fel is vitték Besztercére. Feleségem még csak úgy ment, hogy nem készült ott maradni. Na, aztán hagyta a menyem oda valahova. S aztán adtak valami ruhát. Bémentek a kórházba, s ott jobban lett egy kicsit. S aztán két óra tájt megjöttek. Mind néztem ki az ablakon, nem tudtam aludni. Megjöttek, s mondják, jobban van. Jobban érzi magát. Megcsinálták azokat a húsokat, kolbászokat, s mindenfélét lerendeztek, s akko ők visszamentek. Na, visszamentek, s akkor csütörtökön beszéltem én. Nem volt telefonunk. Itt a szomszédban beszéltem, s mondta, hogy jobban. Akkor másik vasárnap, hogy vágjuk a disznót, mert hazajött a fiam, Kolozsváron. S úgy volt, vágjuk a disznót, fele lesz az övé, s a két fiú elossza, s az első marad nekünk. Levágják a disznót, s végeznek, akko a fiam, az a kolozsvári, mondja nekem: -„Édesapám beszéljünk édesanyával!” - Mert közben azért, nekem nem mondták, de volt nekünk egy nevelt lányunk is, és már lehítták aztaz, hogy üljék ott a feleségem mellett. Beszélek vele: -  „Na, te Ilus, hogy érzed magad?” - azt mondja: - „Te János, hál Istennek jobban érzem magamat. Már alig várom, hogy menjek haza!” - Mondom: - „Ilus, hát mit küggyek neked?” - Volt káposztánk, meg szőlőnk is. „Te, János tudod, mit küldjél! Küldj egy kis tejet s imádkozz értem! Én is imádkozok érted! S vigyázz magadra! S szervusz, János!” – Ez volt hozzám az utolsó szava.

Na, akkor Jancsi fiam visszament a menyemmel, elmentek hozzája. S azt mondja, hetfün Jancsi fiam ott maradt mellette, ott ült nála: - „S te fiam, mit ülsz itt, nincs mit. Én tudok magamra, wc-re is menni, mindenfélét tudok, ne ülj itt mellettem! Menj munkába!” - A fiam szépen elment munkába, s jött a vizit, ahogy vizsgálták az orvosok. Mikor elmentek tüle az orvosok, kellett menjen wc-re. Kiment wc-re, mikor visszajött megölelte a szórát, összeesett s meghalt. 

A kisbbik fiam, megmondva igazán, ahhoz van szerencsém, annak van egy leánya is, s az is már férjnél van. Az férjnél van Kolozsvárt. Szováti, s innen Kolozsvár mellől van a férje. S annak a férje ment ki Dániába. Csináltunk oztán lakodalmat, na aztat már nem emlegetem. Annak a férje volt festő Kolozsvárt. S megismerkedett valakivel Dániából, aki dolgozott Dániában. S látta, hogy azok, hogy dolgoznak s elvitte mind a testvérével is Dániába, s már van több, másfél-két éve, hogy Dániában dolgoznak. Mennek oda, ott dolgoznak 4-5 hónapot, jönnek haza egy hétig, s megint mennek vissza.

Nekem két fiam van, s négy unoka. Itt van kettő, s még kettő Kolozsvárt. Dédunoka még nincs. Na, szóval ez a kisebbik fiam, s ennek a fia, dolgozott Besztercén. De, jó munkahelye volt! Érzékkel csinált a gépekhez valami alkatrészeket. Így, hogy erőst könnyű munkája volt. S elbolondították a barátnőivel, hogy menjen ki Németországba. S aztán kiment Németországba, s került neki is egy leány, innét a falubul, a templomom túl lakik. S úgy vannak megegyezve, hogy nem ezen a május, a másik május 20-án esküsznek meg. S szóval, szeretem a leányt is, megmondva igazán, amikor odamentek, mind a ketten szeretik a pénzt. Nem olyanok, hogy elprédálják.

Megmondom, hogy volt. Igazán megmondva, ő dolgos volt. Nem azért, hogy dicsérjem a feleségem - nyugodjék -, de igazán dogos volt. Így, hogy ő, hát képzelje el, volt még 3 db fejős tehenünk is. Én voltam menve, s ő rendezte mind. Volt, hogy megfejte, s a szénánál mindenfélét, így hogy sokat csinált. Mondom, 12 esztendeig gyűtettük a pénz, amikor volt egy ezer lejünk, ő tette félre. Megvettük a deszkát, s vettünk ezt-azt, s mikor letőt a 12 esztendő, hozzáfogtunk. Lerontottuk a régi házat. Ez a kunyhó megvót, csak egy konyha volt, s szoba is. Van itt fürdőszoba is, arra fel, ha be akar menni. Akko hozzáfogtunk szépen tavasszal, s őszére minden szépen megvolt. Ajtó, ablak be volt téve. Nem kellet a mesterekért, mert én mentem nekijek, szóval ők jöttek hozzám s én mentem vissza.

Akkor tájt éppen a felső házban, itt rendben volt minden. Ajtót, ablakot ’72-ben csináltuk. Akko volt építve. Megjött a menyem egyszer, mert a menyem itt dolgozott Besztercén, ahol csinálták, pergált volt, az ablakot, sajtókat, amelyiket csinálják most. A főnöke asszonta: - „Te, Rózsi csináltok új házat. Az ablakot, ajtót nem cserélitek ki? Kedvezek kicsit nektek, csináljátok meg!” - Aszondja Rózsi: - „Meg kell kérdjem aputul, lehet, hogy engedi, vagy nem!” - Haza is jönnek, mondja, hogy ni, mi lenne. Mondok: - „Ha éppen úgy akartok, én nem bánom” -, pedig belől-felől rendben volt mindenféle, úgyhogy fürdőszoba, minden, ahogy kellett. Mondom: - „beléegyezek” -, ezek eljöttek szépen. Má jöttek, kiszedték az ablakot, hozták is, levették a méretet, s mikor ki voltak szedve az ablakok, beszélek az unokámmal, onnan Németbül. Na, aszongya Jancsika: - „Tata, ha az ablakot már édesanyám elrendezte, hagyja, hogy cseréljük ki az ajtókat is!” - Hát mondom má: - „Ha ippeg az a kedved, akko én nem bánom, cseréljétek ki!” – mondom. Hát képzelje el, aztán már megrendelték az ajtókat mindent, hogy másképp palát is. S megyek egyszé fel, azt ki már, hozzá fogtam sírni. - „Vájj, Istenem! Hogy hova kerültem én!” - Hogy rendbe tettük, mennyit kínlódtunk. 12 esztendeig, hogy addig gyűtettük az anyagot, s most széjjel van. Én nem is jövök ide, de mondom: - „Ha meg is halok, engemet temessetek el valahova. Tegyetek ide nyújtoztatni, de hazafele vigyetek!” - Na, aztán, szerencsére, hogy kaptak innét egy mestert, és az megcsinált mindenfélét, úgyhogy nem kellett semmihez nyúlni. Úgyhogy rendbe tették. Most már szeretem. De akkor nem szerettem. Most már meg vagyok elégedve.

- Hány református van most a faluban?

- Hát, tudja, mit mondok igazán. Hát, én pont máma számoltam össze, aki mehet a templomba, körülbelül negyvenen vagyunk. De többen, 80 körül szerepelünk. Az én fiam, és az unokám is ide van írva, de nem itt laknak. 40 személy van, éppeg kiszámítottam, 40 személy van az, mondjuk, aki tud menni, én is magam oda számítottam. De, amelyik nem tud menni. Erőst kevesen vannak. De, így vannak a katolikusok is. De, ők mégis többen vannak, voltak. Nem tudom, mi lesz itt a faluban. Tudja, ünnepre hazajönnek a gyerekek.

Nekünk erőst szerencsénk volt. Volt itt egy papné, Erikának hívták, és avval volt szerencsénk. Ő csinált köttetést a hollandokkal. Rendbe tették a papi lakot, s mindenfélét, és onnan kapunk mink mindenféle támogatást. De, másképpen nem tudom, mi lesz. Már nem állanék fel 5 versen. Most már csak mind azt mondom, münket oda fognak valahova, oda kell csatolni valahova, mert helybeli papot nem tudunk vállalni. Hiába vállalnük! Tudja, mi van a helybeli papokkal is? Amelyiket kiteszik ide, itt ül egy esztendőt, s mi kevesen vagyunk. Kap nagyobb helyett s megyen oda. A papot az egyházközségnek kell eltartani. Szerencsénk van a tiszteletes úrral, Lapohos Attila, biztos ismerik. Az megy oda s ide. Vice és Várkudu, két helyre. Annak a szülei viceiek voltak, innét származott a szüleje.

Visszatérek egy cseppet. Már elmondom azt is. Nem vót papunk. Elmentem a püspökséghez, hogy adjon papot, akárhogyis. S kirendelték ide Kő Lászlót. Kő László volt az esperes mellett segédlelkész, de közben Kő Lászlónak volt egy másik helye. S akko Tőkés bejött segédlelkésznek Désről az esperes mellé. Így, hogy bejött ide. Azokkal is megjártam, jól! Tőkés volt itt többször Vicébe, innen való a szomszéd faluból, Szentmártonbul. Ott volt pap, s mikor gyerek volt, ott járt, s mind gyerek ott játszódott. Há, nekem sok bajom van, ezekkel a papokkal is! Mondom az esperesnek, kevés pénzünk volt abban az időben. Szegények voltunk, kevesen voltunk, s nem volt pénz, hunnét legyen? S mindjárt- mindjárt átadás-átvevés, átadás-átvevés. S azokat mindjárt kellett, hogy fizessük mük, a viceiek. A lakosság létszáma szerint van egy kötelező dészma, amit bé kell fizetni az esperességre. Mondom egyszé az esperes úrnak, hogy nem győzzük, sehogy sem. Tudja mit, azt mondja nekem: „Ezek után, ha maguk kérik, akko kötelesek, de ha nem kérik, akko nem kötelesek fizetni” az izét. Miko idejött Kő László, én má tudtam, nekem megsúgta a besztercei pap, az nem lesz itt soká. Annak kellett csinálni, takarítni mindenfélét. Miko ki volt takarítva az egész, a papi lak, hogy már kőtözzön idé, éppeg ott dogoztam szembe a templommal, ilyen kőművesmunkát. Látom, megjön egy kocsi, vagy négy pappal, kiszállnak, megjönnek. S már gondoltam, ha megállottanak, kérdem: - „Miért jöttek?” - Azt mondják, jöttek, hogy adják át az egyházat a nagyfalusi papnak. Mondom: - „Figyeljenek ide, én nem kaptam semmi értesítést, és amíg nem gyűtem össze a presbitereket, addig nem adok át semmit.” – Mondom: - „Még a papi lakra se engedem be! Menjenek el szépen és este 7 órára én összegyűtem a presbitereket, s jöjjenek!” S úgy is csináltak. Úgyhogy én, a talpamra állottam, megmondva. S a Jóisten nekem egészséget adott. Meg is vagyok elégedve, én orvosságot, Istennek hála, nem.

- Milyen régi ez a református temető?

- Eztet nem tudom. Mert amíg a falu katolikus volt, addig ide temetkezett mindenki. S akkor aztán megnyitották azt a másikat, azt a temetőt. Aztán eztet lezárták, azt körülbelül 1910 körül lehetett, hogy azt nyitották. Ezt most mindenki használja. Itt is tudja, mi volt a helyzet? Azt is megmondom. Mivel kollektivizálás vót, akkor el akarták venni a kollektivizálás, mert kaszáló volt a temető. S volt itt egy pap, Málnási pap. Azt mondja: - „Csináljunk egy kérvényt, s nyissuk meg a temetőt újból.” - Mondom: - „Rendben, tiszteletes úr, de ahhoz kell csinálnunk egy gyűlést, és akkor csinálunk egy kérvényt, s szépen felküldjük a püspökséghez.”-  Na, úgy is volt, felküldtük a püspökségre, s onnét szépen helyben hagyták, hogy megnyithassuk. S akko csináltunk itt is gyűlést. Tudja, hogy van? Most már mindenkinek volt odavíve halottja, oda túlfelől. Csináltunk egy gyűlést, hogy innét arra, akinek református meghal, csak idemenyen el a pap, szóval csak ide temessen. A másik temetőbe nem menyen. Másképpen nem lehetett, mert mindegyiknek vót halottja. Csináltunk egy gyűlést, ott aláírattuk a néppel a templomba, hogy innét arra. Szerencsére, pontosan az én édesapám volt az első halott, s osztán azután, mintha nem erőst mentek volna. S megmondva igazán, mert tudja, amire én felesküdtem, mert én kurátor voltam, s felesküdtem. S volt egy idős, Bányai pap, aszondja: - „Tudja, mit mondok? Kurátor, maga fiatal – nem voltam akkor 30 éves se -, maga ügyeljen az egyházéra, s ne bízza a papokra! Mert a papok ma vannak, s holnap nem. S maga itt kell, maradjon!” - S én itt vagyok, s én az egyházat a mai napig is szeretem s húzok hozzája. S akko egy pár évig mind volt baj, mert jüttek, ha meghalt valaki, engedjük meg. Nízzik meg! Lehet, s úgy lehet, ha nízzik, felküldjük a püspökségre, s akko engedje vissza. A régi református temetőbe temetkeztek azelőtt mind a ketten, a katolikusok is.

Kopjafa kűbül van, nem fából. Kűbül, arra van felírva a neve, arra a kis fára. Nem fa, kőbül voltak. Van félkör alakú is, arra volt a feírat, kitürtek. Sok kitört már. Ki tudja.

Attul felül, annak a papnak volt egy gyereke, mert annak a Graf unokája volt Magyarországon, a földművelésügyi miniszter, Gráf József. Nem tudom, emlékeznek, vaj nem a nevére? Nem mostan, hanem azelőtt így volt. Annak a fia, miko hazakerült, s annak volt egy leányája, meghalt. Csak olyan 4 éves volt, valami járvány volt. Annak faragott kőbül van. Magas kő, s bele van vésve a leányka neve, s mikor halt meg. Régiek, mondom, csak onnét erre vannak.

Itt Málnási lelkész ült a legtovább, vagy 12 évet ült itt. Ajjaj! Na, aztán várjon. Avval volt szerencsém. Itt Vicében leégett a harang, már hogy ide visszatérek. Csak egy harang vót, s kaptunk olyan csengettyűt Borzásról. S azt mondta ez a Málnási, hogy álljunk össze, mert olyan nem szép az, hogy a nagy harang, s mellette az a kicsike. Na, összeállottunk. S mink reformátusok nem kaptunk senkitől segítséget, mást. Volt egy katolikus ember, Sós Istvánnak hívták, na, az adott 100 leit. Úgyhogy ez a ’60-as évek. Bukurestben csinálták a harangot. Lehozták a vonattal Bethlenig, s szekérrel hoztuk haza. Akko nem én voltam a kurátor, ennek a tiszteletes úrnak a bapója, Vince Feri volt a kurátor. Avval a Málnásival is nagyon. Kapott egy asszonyt Székelyföldről. Olyan ügyes asszony volt. Volt egy négyéves gyerekük, szóval megszülte a másodikat. Én hordtam a tejet, innen hozzája. Mind megszülte a másodikat, és másnap reggel megyek a tejjel, s mondja a pap:

- Na, gyűjjön bé, s lássa a fiamat! - Mondom:

- Hogy menjek be, tiszteletes úr, sáros csizmával, s vasárnap!

–Á, jöjjön csak be! – aszongya.

Na, aztán bementem, s megnéztem, s mikor jüvök haza, ment bé egy másik, amelyik előttem volt kurátor, azt ment be a felségivel. Miko ment bé, olyan rosszul lett a papné, szaladt ide hozzám, hogy menjek, azonnal telefonáljak, hogy jöjjön a mentő. Érti? Mentem gyalog, keresztül itt a dombokon, három kilométerre, Borzásra. Borzáson, mert ott volt telefon csak.

Már nem emlékszem pontosan, de úgy hiszem János bácsi azt mesélte, hogy rettenetes idő volt, sár és hideg. Ökrös szekérrel próbáltak átmenni a hegyen, hogy minél előbb odaérjenek az orvoshoz, de nem sikerült. Járhatatlanok voltak az utak az ökrös szekérrel. Így gyalog kellett mennie, hogy telefonálni tudjon az orvosnak és mentőt tudjanak hívni az asszonyhoz.

-Elmentem, s telefonálok onnét, de mire telefonálok, a papné már meg volt halva. Kijött a mentő s a papné már meg volt halva. Aztán képzelje el, elmaradt aztán az a négy éves gyerek. És a kicsi gyermeket aztán elvitték a szülei papnénak onnét. S aztán a papnét is elvitték, s oda temették.

Én aztán jártam is ott, Szentgyörgy mellett. Jártam is ott, felkerestem egyszer. A kicsit elvitték oda Székelyföldre, s a nagyobbik itt maradt. Az én feleségem mosta, s főzött a papnak is, s így hogy aztán. Fiúcska volt, itt járt iskolába is. Innét elkőtözött a pap. Itt ült vagy 12 esztendeig, aztán, elment Visába. Elmentünk a feleségemmel, mert neki az anyja Magyarországon. Az apja ott volt pap Pesten, szóval, kimenekült oda s ott vót. Aztán eljött az anyja ide, s átadta nekünk, ami vót minden féle. S mikor mi innét elmentünk Visába, akkor mi szépen átadtunk mindent az ottani kurátornak. Került neki osztán, ott egy asszony Visába, s onnét elment Szántóra, az ott van Nagybánya körül, elkötözött oda.

Hát, nekem volt Szatmárra utam, mert megvettünk itt egy telket, s el kellett menjek oda. S gondolom, elmegyek, s felkeresem a papot. Úton voltam a vonattal. Elmegyek, éppeg karácsony előtt volt. Na, s minden jól volt. Há, képzelje el! Hideg volt akkor. A papnak már ott volt, na, nem felesége, de elvolt akkor. El voltak, aludva, éppen. A kicsi gyermek akkor volt elsőosztályos, felkölt szépen s elkészítette magának a kis ételt, s elment szépen az iskolába. Nekem megtöltek a szemeim könnyel, hogy hova kerültem. S hazajöttem, s mondom a feleségemnek: - „úgy sajnáltam.” - Na, aztán, mit tudom én hogy nem, s aztán visszakerült oda Székelyföldre.

És azután, ezelőtt vagy 8-10 évvel egy ember innét, a sógorom, ment Kovásznára, fürdőre. Szentgyörgy mellett. Szentgyörgyen, mert ki volt szállva, megállította ott egy pasi, az állomásfőnök volt, ott Szentgyörgyen. Aszongya:

- Maguk, viceiek?

– Asszongya a sógorom:  - „Igen.”

– Én ott születtem. Na, lássa, hova kerültem! - Sokan elkerültek innőt.

- Vice miről híres?

- Igazán nem tudom, mi egyébről. Borunk is, szőlőnk is volt jócskán. Volt a kollektív előtt, volt sok szőlő, de igaz, csak olyan nova szőlő, nem otott szőlő. Így, hogy aztán gabona, s hozzáfogtunk a pálinkához.

Ilyen pálinkát egy kis cukorral csinálom meg. De, nem szilvapálinkát, hanem kukorica. A másik szőlőből készül. Aztat úgy csináljuk, hogy olyan erősnek. A kukoricapálinka sokkalta egészségesebb, mint a szilvapálinka. Mert a szilvapálinka az emeli a vérnyomást, vagy mifene. Nekem az ez orvosságom. Tudja, hogy készül? Van nekem egy olyan kis lábosom, abba teszek három kalány cukrot, azt megégetem, a még vagy két kanál cukrot reá, s akkor megvan egy ilyen adag. A kifőzött kukoricapálinkával felöntöm. Nekem ez az orvosságom. Mondom, én csak aztat iszom, más orvosságot én nem veszek, soha semmit.

- Azt szeretnénk kérdezni János bácsitól, hogy az idők során, ha visszatekintünk, a református hívek, hogy egyeztek a római katolikus hívekkel? – kérdezi Péter.

- Tudja, most nagyon jól egyezünk. Megmondva igazán. De, magyar évben nem egyeztünk jól. Amér, akkor volt egy pap, György Árpádnak hívták, székely volt, római katolikus. Ő erőst erős volt. Avval volt aztán, ő téríteni, katolicizálni akart. Még meg is verte a legényeket. Mondjak egy esetet. Annust ismerik, Baskó Annust. Annak a férjinek, Szőllősi Mártonnak a testvére, az leány volt, és a katolikus pap cseppet járogatott hozzája, lakott közel, és járogatott hozzája. Na, igazán megmondva, ahogy volt. És akkor volt ez a Peti Vilmos, mert volt itt egy gers fiú, az is járt hozzá. Leány volt, aztán tanítónő lett, s papné lett, református papné lett. S akko elővette szépen a katolikus pap. Volt neki egy sógora, Magyari, az volt a tanító. S akkor megkapták, s elkapták ott a román templom iránt, őt s még egyet, és megverte ezt a Vilmost, ezért a leányért, mert Vilmosnak hívták aztat. De az még kicsi leányocska volt csak, s tanítónő s papné lett belőle.

A gyermeket, olyan nagyobb szigorúság alatt tartotta, hogy miko már nagyobb iskolások voltak, s elmentek a bálba, mentek szépen a táncra, a pap zavarta el őket erőst. S eljött egy olyan gyerek a református bálba, már nem ment el házszentelni hozzájok. Abba az időbe így volt. Nem volt jó! Így volt. Én átestem ezen. A falu lakói között nem volt feszültség. Nem számított, ki milyen vallású, rendben volt minden a falusiak közt.

De, a papok, mondom, így, hogy a magyar időkben…, de aztán helyrejöttek a dolgok. Nem ült itt sokat, mert el kellett, hogy menjen, mert ezek a legények már, s amelyiket megverte, így hogy már keringették volna. Bejöttek az oroszok, s elment Mócsra innét.

- A szocializmusban, a kollektív idején, nem volt probléma, az, hogy valaki vallásos ember, vagy más nemzetiségű?

- Nem, nem. Az, hogy román vagy magyar, vagy akárki, az nem volt probléma. De abban az időben a gyerekek nem volt szabad, hogy menjenek a templomba. De a szülők mentek. S a gyerekek is csak volt, így hogy mentek a templomba. A fél falu benne volt a kommunista pártba, ők is mentek a templomba. Király Dávid és az Andacs Márton is brigádos volt abban az időben. Dávid sokat tudna mesélni. De, rendes emberek voltak, nem volt baj véle. A párttagság kellett a megélhetéshez. Én nem voltam benne semmiben.

- János bácsi, hogyan egyezett a faluba idetelepített csángókkal? – kérdi Péter.

- Tudja, megmondva igazán, amikor idejöttek, én nagyon szerettem őket. Segítettem minden félével őket. A szomszédban volt egy család, nekijek is vittem mindenfélét, amivel tudtam segíteni. De, aztán nem állottak be, mert el is mentek. Egy ott fenn van. De, nem mondhatom, hogy rosszul vagyok vélek.

De, azért egy annyit mondok, nem olyan munkások, mint voltunk mük, nem olyan munkások. A faluvégén is van egy csángó. Mikor összekerülten én a feleségemmel, olyan szegények voltunk. Földünk hiába volt! Föld, mert nem volt, szóval, nem volt pénzünk, épületünk. Épületünk is nem ez ház volt, azután volt egy másik ház, egy ócska ház. Aztán hozzáfogtunk szegénységből. A csángók kapnak házat, s földet is, aki idejön. Hát képzelje el! Mondom, nem volt pénzünk. Amikor összekerültünk, olyan szegénység volt, például nem volt málénk. Itt a faluban nem lehetet kapni semmit, málét. És 18 kilométerre van ide Búza. Keresztül a hegyen. S elmentem, oda, mert kellett apósoméknak is, mert nekijek se volt málé. Dehogy vetni, puliszkának! Elmentem, oda, s gondoltam, kapok ott vagy 5-6 véka málét. Elmentem oda, s az egész községben nem kaptam csak 50 kiló málét. S most mit csináljak én? Fogadjak onnét szekeret, 18 kilométerrül? Felvettem azt a 25 kilót a hátamra, s na, hazahoztam. Érti? S másik vasárnap elmentem, s elhoztam a másikat.  Hiába volt gabona, be kellett adni, mind az egész.

- De a csángó nem menne el érte?

- Az nem. Nem menne el érte.

- S akkor ebből lehet következtetni, hogy a csángó lusta, s dög, már valamennyi közülük? – kérdi Péter.

- Hát, tudja, van itt a szomszédomba egy menyecske. Az is onnét van, itt járt az iskolába, Marikának hívják, Pusztináról való. S én úgy szeretem, mert az olyan barátságos, s látni, hogy fogózik az ílethez, aki fogózik a Jancsival. Itt a szomszédomba van, de eztet nagyon szeretem. S van a Kandiában megint egy, ott fejül, Piroskáékkal. S annak is a felesége mikor idejött egy cseppett olyan izé volt, nem szeretett úgy. De aztán az anyósa kéz alá vette, s most már osztán van két-három darab marhájuk, s juhok. S a férje, s így, hogy a gyerekeik, elvannak. S ez is, amelyik itt fenn van. Ez is elég szorgalmasak a gyerekeik, ahogy látom. A Teréz asszony, az is, mikor idejött, hozzáfogott még a vetemény, s elég dolgos volt.

- Megfelelt a vicei emberek szorgos mértékének. – állapítja meg Péter.

- Meg, meg. Van aztán olyan is, aki messze van, én nem ismerem. Nem foglalkozom velük.

- Vannak itt a bennlakásban a gyerekek, ők reformátusok?

- Vannak itt lenn, azok mind csángók. Én nem tudom, de azoknak katolikusoknak kell lenni. De vannak, amikor jönnek a templomba, s tudja, az nekem olyan jól esik, én szeretem, ha jönnek. Mük kevesen vagyunk, s megtelik a templom – a gyerekekkel. S ez a református pap is, aki van, szereti, ha jönnek. De, aztán van még ott, az a lenti ház is. S vannak ott is. De, hogy ki, s mifélék, én nem tudom. Voltak ott olyan óvodások is, szedték össze őket. De, nem tudom, én nem foglalkozom velük, s amit nem tudok, azt nem tudom. 

Nálunk most igazán nem számít, hogy katolikus, vagy református. Vicei vagy csángó, csak rendes ember legyen és dolgozzon. Igazán nem számít, hogy ki s mi. Én nem voltam ellene.

S mikor katonáéknál voltam, én megtanultam a kőmíves mesterséget. És amikor leszereltem onnen, akko hozzáfogtam itt is. Mi voltunk öten. Katolikusok voltunk hárman, s reformátusok ketten. S mi összeálltunk. Így, hogy a templomot is, amiko dolgoztunk a katolikus templom tornyát csináltuk, kalákába is dolgoztunk. S miko kellett itt a reformátusoknál, akkor ük is jöttek. Két napot csináltunk mük is kalákába, s miko itt fenn is kellett, két napot csináltak, ők is itten a reformátusoknál. De közben két napot csináltunk mük is és ők is. A többit kifizették pénzen, érti? A kerítést, ahogy van ott, azt a brigád idejében csinálták, azt. Szóval, mind mük. Szóval, mük sokat építettünk. Én kőműves és ácsmunkát, mind a kettőt csináltam.

Szóval dolgoztunk itt, s mennyi épület volt lenn a kollektívnál! Ott lenn, azt a nagy iskolát, aztat is mind mi csináltuk. Még most is az egyik él, Marcinak hívják. Máté István, az az édesapja, a másik három meghalt.

- Ez is gyönyörű itt, ez a szekrény! Nem tudom, milyen fából van, de nagyon szép!

- Volt itt annyiféle, de a gyerekek kidobták. Van itt olyan kicsi asztal, miféle, mint a cigányoké, modern. Így van. S itt is, amelyikünk itt maradtunk, meg tudtunk élni. S az a sajnos, amikor a kollektivizálás lett, a nép megijedett, s elmentek Dévára, s Kolozsvárra, s mindenfelé. Csak mük maradtunk itt.

- János bácsi a mai napig műveli a cseresznyést, barackost, szőlőst, vagyis a gyümölcsös kerteket, és mindenfélét?

- Látták ott nem? Van ott kút s minden, ahol a gabona van.

- Azért kérdezem, mert Dávid bácsi mesélte, hogy a kollektív idején a határban a dombokon volt itt cseresznyés, meggyes, szilvás, barackos, szőlős, volt itt minden. S azt mondja, hogy most szinte semmi nincs. A juh eszi meg és a gaz a földeket. Legelő lett az egész.

- Mutassam meg. A fényképek. A fiam, Jancsi s a menyem van fenn mindig a fán. Van ott kút is, kőasztal is, egy kis kalyiba. Jancsi, a fiam, ótotta a kajszi barackot.

Ahogy a képeket nézzük, valóban mindig a fia és a menye van fenn a hatalmas cseresznyefákon. De, kalapban meglátjuk János bácsit is a létra tetején, jó magasan.

Sőt, a szénaboglya tetején is, fenn mosolyog. „Ez most a nyárba vót (2015). Még most is megvan az a boglya.”

Kíváncsi lennék, ki az, aki még 87 évesen a kazal tetején áll?

János bácsi 87 évesen a kazal tetején

Nagyon vidám perceket örökítettek meg a fotókon. Jancsi a kútból emeli ki a hűtött italokat, vagy János bácsi ül a menyeivel nevetve a fűben, és háttérben a vicei táj látszik, a szépséges zöldellő dombokkal.

Kora tavasszal, a gyümölcsfái virágzása idején János bácsi már kinn van a kertben. Van, hogy egész héten fennmarad, csak vasárnapra, az istentiszteletre jön vissza, le a faluba. Aztán látjuk őt a szőlőjében is, majd együtt a család: fiai, menyei, és unokái is vele vannak a gyümölcsösben.

- Tíz hold fődünk van ott fenn. Itt is adnak uniós támogatást. Jobb, ha művelt a föld. Régebb szántó volt az egész. A 10 holdbul volt egy hold, amelyiket nem szántottuk. A többi mind szántó volt. Tudja, hogy volt. Amíg nem volt kollektív, én hoztam a hátamon Szentmártonból a szilvafákat. S tettem vagy 50-60 darabot. De, a kollektívval megszakadt. Kivágták a gyümölcsfákat. És hogyha vége volt a kollektivizálásnak, a fiam szépen nekifogott, és ő tette ezeket a cseresznyefákat, amelyikek vannak. Na, ő tette, ő oltotta, s ő ültette. A barackfát, almát, mindent. A szilvát kifőzzük pálinkának, a barackot s a többit kifőzik lekvárnak, vagy elosztogatják. S a cseresznyét, az sok volt most ebben a nyárban, volt egy esztendeje, mit csináltunk? S szépen a menyem, s a fiamnak a felesége. Ott volt Székelyföldön egy papnál, Vargánál, Csíksomlyótúl arra, Szentsimonban ott volt, és elvitte oda. Pontosan ott is volt egy olyan ünnepély, amikor ért a cseresznye, s elvitte oda. A kocsit megrakta cseresznyével. S úgy megörvendtek, amikor kitette oda a vicei cseresznyét. S na, oda elvitte.

Találunk olyan képet is, ahol a feleségével áll a házuk előtt. Sőt: ”Na, hogy ez az öregasszony onnan a katolikus paplak mellől, a legöregebb itt Vicében, Bálint Annuska néni mamája, Erzsi néni a képen, a 100. születésnapján”.

- Hány papot, lelkészt szolgált ki?

- Lássuk csak! Mondjam csak meg melyiket! Volt Gráf, egy, aztán volt Mágner, Mágner után jött Hosszú Pista, Hosszú Pista után jött Balázs, Balázs után jött Pál Gyula, Pál Gyula után jött Málnási, Málnási után jött – Csibi is volt még korábban, azt kifelejtettem. Még kettő volt, amelyiket kiszógáltam. Nem ültek itt sokat. Volt, amelyik nem ült itt 2 évet, kapott mást, s ment. Na, Trombitás volt még, amelyiket elfelejtettem, ez akkor elment Kolozsvárra.

Gergely István, Tisztivel, jó volt a kapcsolat. Rendes ember. Itt lakott nem messze a szüleivel. Ott, ahol van a gyermekház, onnét három házzal fejül fentebb, ott lakott. Rendes szülei voltak. Itt Vicén, nem volt pap. Katolikus papra is emlékszem öt-hatra. Rendesek voltak azok is. Mondom, az az egy, György Árpád, a magyar időkben, a ’44-es években. Trianonnál tönkretették az egész országot. Én azt mondom, ha lettek volna a mostani vezetés, nem hiszem, hogy megengedték volna. Ahogy most van a magyaroknál, kiállanak.

- Az elcsatolást és a visszacsatolást itt a mindennapokban meg lehetett érezni?

- Hát, tudja, hogy van! Itt nem nagyon. De, bizony vannak olyan helyek. S most is felhányják, itt is a magyaroknak, a magyarok, ha valamit akarnak. Nem tudom hallották-e, bemondta a román tv, most karácsonykor, hogy a székelyek valamilyen bombát akartak, s el is vittek egyet vagy kettőt most, ni, Bukarestbe. Úgyhogy, aztán éppen, ezt is felhányják. Azt mondják, hogy a székelyek december elsején betettek a szemetesbe 9 bombát, mit, bombát, olyan robbanószereket.

- Hogyan lettek az egész környéken a román települések? Mert Vice, az egy kis magyar sziget. Ez mind magyar terület volt, magyar falvak.

- Hát magyar. De mondjuk, igazság szerint, ha vesszük úgy a valóságot, mi honnan jöttünk? Ázsiából, igaz. Ők azt mondják, ők, itt voltak, a románok. Aztán, én nem tudom, csak így hallottam. Mi is onnét jöttünk. De, maguk jobban tudják.

- Ezer évig magyar föld volt, akkor hol voltak ők?

- Tudja, ezek a csángók Székelyföldrül gyüttek. Ott volt egy olyan ütközet, erőst összeverekedtek. S akko üket beültették oda Moldovába, mert voltak üres fődek, s bevitték üket. Ez a sok csángó akko került oda bé Moldovába. S voltak, amelyikek Bukovinából kerültek ide Vicébe is, ni! Itt voltak afféle csángók is. De, amelyikek jöttek, azok nem olyan sokat ültek itt. S amelyikek látták, jobb a megélhetés Déván, elkötöztek ada. S amelyikek itt maradtak, mind munkásemberek lettek, érti. S mind, ahogy itt is, van, amelyik, míg a föld, s a világ, nem lesz soha, olyan munkásember. Na!

Töccsek még egy pohár pálinkát! Egész nyugodtan mondja meg, legalább is én nem szégyelem!

- Köszönjük! Csurig!

- Csak az asztalt ne csepegtesse le!

- Inkább a nadrágjára menjen!

- Tötök magának is!

- Nem, én majd a bort szeretném inkább megkóstolni!

- Jó ez az édes málépálinka!- mondja Péter.

- Nagyon jó! Most mondom, én eztet használom, Nekem ez orvosság! Én orvosságot vót Istennek hála, én nem szedek, semmire. Én orvosságot nem szedek.

- S akkor maga, ezt úgy, minden nap mértékkel fogyassza? – kérdi Péter, akinek nagyon ízlett az édesített kukoricapálinka.

- Én reggel felkelek, főzek én magamnak kávét is. Akkor csak ép megiszom a kávét, s iszok egy kis pohárral vagy kettővel megiszok, igaz többet aztán nem iszok. Amikor reggelizek, reggelizni, olyan gyengét, lágyat, 10 óra tájt, akkor megint megiszok. Aztán egy-egy nyelés bort. Ott van az üvegem. Saját nova szőlőből van.

- Milyen itt a szőlőtermés? Az is időjárásfüggő!

- Időjárás! Há, itt sok szőlő volt a faluban. S mondom, a kollektív alatt, ahogy volt a kollektivizálás, akkor elvették, s azután aztán tettek az emberek. A kollektív alatt mind kivágták az egészet. Nekem is vót akkor, s én azután tettem ezt a szőlőt, s a kollektivizálás után tettem én is a szőlőt. A gyümölcsös mellett van. Aztat, Istennek hála, én metszem, mondjuk, a fiam megpermetelte kétszer. Van benne Delavár is, de az, nem sok van. De, a többi munkát mind: kimetszettem, kikaróztam, minden félét kiástam. Volt, amikor burján volt, kiástam, s még kétszer s háromszor is kikapáltam. S most is az enyém úgy meg volt csinálva, hogy még szüret előtt kikapáltam, mintha ki lett volna gereblyélve. Én szerettem a rendes munkát! Érti?

- Azt mondja, meg mivel telik egy napja, tavasszal, nyáron, ősszel, télen, mit csinál?

- Én ezeket csináltam. Most is, hogy mondjuk, ha megengedné az idő, fognék hozzá itt a kertben, mert van itt munkám, érti? Itt van a temetőhöz ki az út, a kert az enyém itt, s a túlfelől is. S azokat a fákat, töviseket még le kell, hogy takarítsam, akác, mindenfélét, aztat csinálom. S hozzáfogok, akko a fákat metszem ki, s azután fogok neki a szőlőnek, s kapálni, ásni a fákat. Szoktam oda is kimenni a barackfákat kiásni, mert csak ki kell ásni a fákat. (tavasszal körbe ásni a tövét) Úgyhogy, mindig csinálok valamit. A napot akkor fejezem be, ha beszürkül. Vagy miko, amiko beszürkül, akko bezárom a tyúkokat, akko telepedek le, ülök oda le, és onnét nézem a tévét, egészen 9-10 óráig, aztán fekszek le. Most csak tyúkom van. Volt nekünk 10 darab juhunk is, de aztán meghalt a feleségem. Volt nekünk három fejőstehén is, bornyú, az istállót is megnagyobbítottam, mert kicsi volt. Hatalmas, két rendbéli, de most üres, nincs benne semmi.

- János bácsi, a reformátusoknál is meg van az a szokás, mint a katolikusoknál, hogy, mondjuk, 50 év házassági évfordulónál, újra fogadalmat tesznek, újra megerősítik a korábbi házassági fogadalmat?

- Nincsen. Megmondva igazán, nem. Mi megéltük, megtartottuk, hogy nem a templomba. Az 50-et megtartottuk itthon. Olyan kis ünnepséget tartottunk itthon a családdal. De, mondjuk, mi 54 évet voltunk mink együtt, s’28-ba születtem és ’55-be nősültem meg. A feleségem három évvel fiatalabb volt, ő ’31- ben született. Miko leszereltem a katonaságtól, megnősültem. De mondom, szegények voltunk igazán. Ő is vicei, de neki az apja tacsi volt. Már azt is megmondom, akko megnősültem, gabona se volt, pénz se volt, semmi. De mit csináltam én? Vittem innét a pálinkát Tacsra a hátamon, s adtam szatyorért. Hoztam a szatyrat, gyékénybül volt. Ott nagyban csinálják, azokat a szatyrat, kézi kosarat. Hoztam a szatyrot, vittem ide a szomszéd faluba, s adtam el máléért. A málét hoztam, és főztem ki pálinkának, s megint mentem. Úgyhogy, sokat mentem én! Mondtam ezeknek a csángóknak, kivált a felsőnek, nem olyan sokat beszélek én: - „Níd-e, hogyan csináltam. Tük miért nem csináljátok? Fogódzatok egy cseppet, - mondom -, már hány esztendeje, hogy semmi. Cseppet kell, fogóddzatok!”

 Én öreg vagyok. Most nem azért, hogy mondjam, de nem volt fejtőgépem. Mind kellett hozzam s innét a Piroskáék mellől, a menyemnek a testvére, mind ott lakik a Piroskáéknak alul, a Margit, a Margitnak a férje, Laci. Na, onnét hoztam. Én a nyárba, mondom egyszé Lacinak, mert nekem volt egy unokatestvérem, borzási, mert az én édesapám borzási volt. S az csinálta a fejtőgépket, s az csinálta a Lacinak is. - „Te – mondom -, beszélj Zoltival, hogy csináljon nekem egy fejtőgépet, mert úgy szeretném, hogy legyen. De nehogy megmond Margitnak s Jancsinak, egyiknek se, hogy tudja. Majd amikor meglesz, akko elhozzuk a gépet.” -  S min-mind csinálta, nem csinálta, s hogy. Most karácsony előtt jön egyszer, s meg lett mondva: ne szóljon egyiknek se, ne tudja. Én összeszedtem szépen a kis pénzt, nekem már megvolt a nyárba, félre volt téve. És jön karácsony előtt Laci. - ”Na, János bácsi megvan a fejtőgép.” – mondja Laci. - „Te, - mondom -, most már, hogy az istállóba csináljuk, csak meg kell mondani Jancsinak. Állj meg! – mondom. -  Hazajön Jancsi, megemlegetem neki, bár kell, hogy tudják, mi a helyzet.” - Na, aztán, hazajött Jancsi. Mondom nekije, váj, pont születésnapom volt. -„Na, tudod mit Jancsi, én most saját magamnak s a születésnapomra vettem egy fejtőgépet.” - Így, hogy a fejtőgép megvan, adtam is pénz nekije, elment, kifizette. S elment Besztercére s vett egy kis motort. S így, hogy belekerült vagy 15 millió leibe. És azt a kis pénzt mind én csináltam itt meg innét. S nem is tudták. Azt mondja Jancsi: - „Magának hunnét van pénze?” „Te - mondom –, ne törődj vele!” - Így, hogy sokat tud az ember, ha akar! Van akarat is.

- János bácsi! Vannak olyan kifejezett vicei szólás-mondások, kifejezések, amit a szülei, nagy szülei használtak?

- Már én nem nagyon tudom így, hogy. Király Dávid nagyobb politikus, tőle kell megkérdezni!

Volt nekünk egy olyan papunk is, olyan, hogy jött ide hozzánk. Nekem az a szokásom megkérdeztem: - „Na, tiszteletes úr, iszik?” - Adtam egy pohárkával s a többit tettem el, érti? S na, volt olyan pap is, amelyik megitta, s megittasodott. Na, úgy is jártam, érti?

- Hát, ez a bor, ez isteni finom. Saját szőlőből van, és nincs benne semmi, ilyen a saját szőlőcukra? Nagyon finom! Olyan, mintha kicsit aszús lenne!

- Ilyen, ilyen! De, kóstolja meg a rendes pálinkát, a tisztát, málépálinkát, amelyikbe nincs cukor!

- Na, csak egy picit, majd Péter hazavezet!

- Na, megmondva igazán, ez a borom még a tavalytul van maradva, s tartom a lakodalomra. Jó meleg nyár volt. A pálinka, lássa, na, lássa, hogy hogy tarcsa a sorát!

- Mondjuk a Miatyánkot, de Dávid bácsi azt mondta, gyorsan mondjuk! Ez hány fokos?

- Hát ötven, ötvenen fejül van. Eztet, mondjuk, 50 és a szilvapálinka aztat hagyom 50-54-re. Az erősebb. Mert tudja, azt szoktuk vinni eladni, és nézik. De nekem most már nem erőst, nem tudom, hogy lesz ebben az évben eladásra.

Beszélgetés közben nézegetjük a fényképeket. János bácsit és családját a gyümölcsösben. Mosolyog mindenki a képeken. Az egyik kép, ami az őszi szüretkor készült a szőlőjében, olyan, mint egy festmény. A szőlő levelei elképzelhetetlen színekben pompáznak: piros, sárga, barna, zöld, narancssárga. Az ősz minden színe kiragyog a képből. És mindezt megtetézi a többi fotó, ahol cseresznyevirágzás idején látszik az egész vicei határ. A gyönyörű mezőségi dombság, vagy a völgyben lenn az egész falu. Csodaszép. Mint egy festmény, olyanok a fotók.

- Vice nagyon szép helyen fekszik. Ahogy Annuska néniéktől is hallottuk, itt nagy élet volt.

- Váj, hát képzeljék el! Jártak itt fonni, s a végén csináltunk egy vérdzsilt. Vérdzsilnek mondtuk, egy olyan mulatságot. Volt zenés is. S vittünk még egy öt liter bort s fél liter pálinkát, s az asszonyok s a leányok tették a káposztát, s tésztát. Itt volt a szomszédban éppeg. Megkezdődött szombaton, s vasárnap mentek az emberek a templomba, s a zenészek még húzták. Lakodalom is volt nekem. Én hármat csináltam egy évben. Volt nekünk egy nevelt lányunk is, érti? Nagyjából elmondtam. Annak az édesanyja elvált az édesapjától. Viceiek voltak mind a ketten. Elvált az édesanyja, s ő odakerült a nagyanyjához. S amikor ő 4. osztályos volt, a nagyanyja meghalt. S az édesanyja nem erőst törődött vele, s az apja se. Csak a nagyanyja volt. És kérdeztük tüle, hogy most mit csinál ő? Mert nem lakott ide messze, a nagyanyja édestestvére volt a feleségemnek. Évának hívták. Aszongya:

- „Nézzék, ha maguk elvállalnak, én megyek magukhoz. De ha nem, akkor én maradok itt a házba, de nem megyek se édesanyámhoz, se édesapámhoz, értik?”

S akko mük szépen elvállaltuk. Azt mondták a fiúk is, mivel nincsen leányunk, vállaljuk el. S férjhez adtuk őtet, s mikor férjhez adtuk, akkor, szóval itt a Kultúrban csináltuk. Először volt egy lakodalom a fiamnak, a nagyobbiknak, ugyanabban az évben, s azt ide csináltuk a csűrbe, s volt sátor húzva. S volt zenész, innét Vicéből. Mert jó zenészek voltak. Egész másnapig tartott. Megkezdődött szombaton a lakodalom, s még vasárnap délben is tartott. S azelőtt való nap is. S azután, amikor megnősült a kisebbik fiam is, itt tartottuk, mire a nevelt lányunk ment férjhez, akkor a Kultúrban tartottuk.

A bort az unokámnak teszem félre. A leányunokám már férjhez ment Kolozsvárott. S szóval abban az évben három lakodalom volt. Az egyiknek volt augusztusban, a másiknak májusban, s a harmadiknak megint augusztusban. Úgyhogy, egy év alatt volt három. S akko tudja, hogy voltak, nem úgy, mint most, sörek voltak. Akko volt bor, nekem három veder borom félre volt téve a lakodalomra. Pálinkám meg volt. Disznóm volt, bornyúm volt, érti? Asszonyok főztek, csinálták a levest, a töltöttkáposztát, tésztát sütöttek. Megmondva, akko nem volt úgy, mint a mostani lakodalmakba. Laskát csináltak, krumplit hússal, tyúkhúsleves.

Tudja, hogy volt akkor abban az időben? Mindenki, aki jött a lakodalomba, mindenki hozott egy tyúkot. Összehordták, s ami hiányzott, azt megvettük. Disznót, s bornyút vágtunk. Két disznót s két bornyút vágtunk. Sütötték ki a húst. Volt egy olyan kemence, s abba.

- János bácsi, mesélje el, hogy a maga lagzija hogy volt 1955-ben?

- Jaj, akkor! Tudja, hogy volt, itt Vicében? Na, mondjam meg, hogy volt az. Feleségem Hunyadon volt a mosodában. De a szülei itt voltak. S hazajött onnét Hunyadrul. S hazajött onnét, én már ismertem, vicei lány volt. Megbarátkoztunk. Elmentünk a Kultúrházba, s táncoltam vele, megegyeztünk, s beszélgettünk. S mondtam neki:

- „Te, onnét én erőst meg szeretnék nősülni! Az öregek is már öregek.” - S nekem volt még egy nagynéném is, azt kellett gondozzam.

 – „S jönnél haza Hunyadról, asszonynak?” - S úgy is volt. Ő szépen hazajött.

 S én elmentem a szüleihez, nem szégyelltem s elmondtam, hogy mi a számításom, s hogy meg vagyok véle egyezve, s így, hogy engedik. Hagyták, hogy megegyezzünk. S mondták, ha ő is így gondolja, akkor engedik. S nem tőt bele még két hónap se, mikor meg is esküdtünk. Nem csináltunk lakodalmat. Érti? Egyszer megesküdtünk államilag, Borzásra mentünk. Zenész se volt. Beírták, hogy megesküdtünk. Utána eljöttünk ide a reformátusokhoz, s onnan jöttünk is le. Nem volt akkor vőfély, csak a násznagy. Négyen felmentünk, s lejöttünk. Volt egy kis káposzta, vagy már nem tudom, mi. S akkor szépen, volt ott fenn az a kis ház, volt egy kis ruhája, azt hozta, s jött. Ő jött nem ide, ebbe a házba, hanem ott fenn a kis házhoz. Nem volt még 3 hónap se, s már egybe votunk. Nem volt még 3 hónap se, s már itt voltunk. És 54 évet együtt voltunk. Én mondtam nekijek, s az unokámnak is, a Jancsinak, a fiacskája, amelyik Németbe van, mondtam, hogy minek kell már, van, vagy két éve együtt vannak, ott egybe vannak, mint a férj-feleség, tudja, úgy vannak. Együtt élnek.

- De, János bácsi, két hónap után, honnan tudta, hogy ő a szívszerelme, s akkor minden veszekedés, civakodás ellenére, annyira egyeznek? Ezt honnan tudta?

- Tudja, akkor az úgy volt. Úgy volt az, nem volt mit tudni. S nekem hál Istennek, - megkérdheti itt a faluba, s akárki megmondja, - nekünk olyan szép életünk volt. S én neki soh