A Bálint családot, Veruson keresztül ismertem meg. Szüleit, testvéreit, unokatestvéreit. Az évek folyamán a nagycsaládban bekövetkezett változások híven reprezentálják a kor, az idő előrehaladtával, a Vicében élőkre jellemző változásokat.

Verus mámija, anyukája édesanyja, 93 éves. Testvérei, Marika, Évi, Árpi, mind itt élnek a faluban. Marika a Szent István gyermekházban dolgozik, Évi, a helyi boltban. Árpi mezőgazdaságból él, a földeket és az állatokat gondozza, otthon gazdálkodik. Verus, a csicsókeresztúri Szent Anna gyermekházban dolgozik, már több mint 16 éve. Marikának, a legidősebb testvérnek huszonéves gyerekei vannak. A fia Németországban dolgozik, nagy valószínűséggel ott telepedik le, haza már csak látogatóba fog járni. Leányától van két csodaszép iker lány kis unokája. Évi fia még általános iskolás, úgy, mint Árpi gyermekei, ők is a helyi általános iskolába járnak. Verusnak már, Kolozsváron egyetemre járó nagy lánya van. A család egyik különlegessége, hogy három kántor található a családban, de mindegyik más felekezet kántora. Árpi katolikus, Marika férje, János, református és Évi férje ortodox kántor. Ha valahol, akkor ebben a családban a vallási tolerancia maximálisan érvényesül. Amit én személy szerint még nagyon kedvelek ebben a családban, az az, hogy rendkívül összetartóak és segítik egymást. És nagyon szeretnek családi meglepetéseket szerezni, szervezni egymásnak.

Nagyon nagy időintervallumot fog közre, amikor az egész család együtt van. Hiszen a 93 éves máminak már az unokájának is van unokája, így a család elmondhatja, hogy nemcsak gyerek, szülő, nagyszülő, dédszülő, de üknagymama is együtt ünnepel. Van-e ennél szebb, amikor 5 generáció együtt lehet! Mekkora kegyelem ez a sorstól, hogy létezik olyan család, akiknek ez megadatik.

Nem szeretnék megfeledkezni Verus apukája, Árpi bácsi igen finom fehér boráról sem. Amikor eszembe jut, magam előtt látom, gyönyörű aranysárga áttetsző színét, az orromban és a számban érzem, a finom textúráját. Édeskés, muskotályos illata és zamata magába gyűjtötte a nyár minden ízét. A mézelő akác, a hársfavirág illata és zamata, mind ott kering a levegőben e bor kóstolásánál. Édeskés, nagyon kellemes és igen csalóka bor. Finom illata és zamata kínálja magát, de a második pohárnál elnehezül az ember feje. Igen erős bor, könnyen elkábít. De, páratlanul finom és kellemes.

Egy tavaszi délután Péterrel meglátogattuk Vera nénit, hogy megcsodáljuk a szőtteseit, terítőit, abroszait, csipkéit és egy jót beszélgessünk az elmúlt időkről. Íme:

Verus mamája elővesz egy gyönyörű vagdalásos terítőt, melynek olyan a mintázata, mint a madeira terítőké.

- Világításara a temetőre mi szoktuk vinni az asztalt. Hideg volt, a terítő magfagyott, úgy hajtottam össze és meghúztam, és kitörött a négy sarka megsérült. De eltettem, hogy, vaj, egyszer valamit, mert sajnáltam eldobni. Ez így ment széjjel. Nem is én varrtam, hanem Ilonka testvérem. Régebb, mikor a lányok mentek férjhez, mindegyiknek volt kelengyéje, lepedő, párnahuzat, minden. Régebb ezek voltak, most már jó a szimpla.

A megfagyott terítőből részlet

A vagdalásos terítőt, tettük alul, és reája jött a terítő az ágyra, és a mintája kilógott. Voltak ilyen párnahuzatok is, az is vagdalással készült. Kendők, takaróruhának mondtuk, az is vagdalásos. Azzal szoktunk menni betegasszonyhoz régebb, most már nem.

Régebb az asszonyok vállkendőket hordtak. A fekete vállkendő az kötött gyapjú volt. Fehér gyapjút megfestették feketére és abból volt. De volt üzleti vállkendő is. De, volt, hogy elvittük Bethlenbe, vagy Désre a festődébe, és ott megfestették a gyapjút, s abból volt vállkendő. Amikor én leány voltam, akkor már nem így volt. Ezek a festődék ma már nincsenek.

Ott festették meg a gyapjút, amiből szőttük a szőnyegeket. A birkákat nyáron lenyírtuk, azt elvittük a gyárba a gyapjúfésükhez, nagyon sok munka volt azzal. Megfonni, elvinni a festőbe megfesteni, megszőni, az mind munka volt.

Akkor meg vásznat szőttünk, itt háznál. Törlőnek volt szőni, tekercsbe tartottuk. Elvágtuk, törlőnek, ha kellett. Gyapot volt a nyújtó, amit felnyútottunk az eszkavátára (szövőszékre) és len levertük. Meg kellett szőni. Ez volt. A piros szálat vettük, az gyapotféleség volt. Ez erős, sokat tartanak. Régebb főztük ki, nem volt ennyi fehérítő, mint most. Én emlékszem legelőször, amikor a gyerekek születtek és kellett pelenkát mosni és fehéríteni, volt valami gomb, ferrogén gomb (tabletta). Azt tettük bé a fővő vízbe, a nagy fazékba és fehérített. Nem volt akkor még mosógép se, meg villany se. Nem volt ennyi vegyszer se, mint most. Nehéz munka volt az akkor.

Veronika néni megmutat szinte egy „stafirungnyi” szőtt anyagot. Marikától hallottam a feltekert konyharuhákról, amiket az anyukája készített neki, és amiről most mesél.

- Van, ami gyapot, a gyapot volt felnyútva. A gyapotot vettük az üzletből. Mire a lányok régebb férjhez mentek, már meg volt minden. Van ennek már 10-15 éve, én szőttem ezeket. Régebb ezekkel foglalkoztunk. Amíg a leányok itthon voltak, mindegyiknek volt szőve. A lányok már nem tudnak szőni. Volt abrosz, takaró ruha, kendők, törölközőkendők, törlők szőve. Szövőszékkel szőttük az ágyterítőket, lepedőket. Ha szélesebb kellett, kettőt összevarrtunk. Szőnyegnek két szél van összevarrva. Csak én, nem tudtam így befogdosni őket. Van itt egy asszony, Juliska néni, ott alul az úton, ahogy megyünk. Kádárné, most már nem lát elég jól, de ő szokta fogdosni az ilyen kockásokat. Beállítja, hogy hány szál ilyen, hány szál olyan. És akkor mi vertünk egy szál pirosat és egy szál feketét, és akkor kiadja a mintát.

Voltak itten a szomszéd faluban asszonyok, akik rózsásat szőttek, én olyat, nem tudtam ilyent szőni. A szomszéd faluban, Bődön, volt egy öregasszony és ő szőtte meg. Ez ágyterítő. A piros az gyapot, azt vettük, a zöld az gyapjúfonal. S akkor pirosat feketével, zöld fehérrel, többféle színű. Nem nehéz őket tisztántartani. Csak kell ügyelni. Ez nem is volt még, igaz, kimosva, de ha sokat mossa, megfakul, vagy a zöld összefogja a pirosat. Porolódik, de az ilyesmiket itten, hétköznap nem szoktuk használni, így mindennap az ágyra. Az ilyesmiket, a fundáktól itt lehet mosni. A gyapjún nem is erőst látszik, a gyapjúról lemegy. A gyapjúfonal a festőben lett megfestve. Ennek ilyen vastag gyapot volt a nyújtója. Ezt vettük a piacról, az üzletből. Ilyesmivel töltöttük a téli estéket.

- Régen mit csináltak egész nap az asszonyok? Mivel telt el egy napjuk?

- Egy asszony napja régen főzéssel telt. Én emlékszem még, mikor gyerek voltam, édesanyám varrónő volt, ő mindig varrt. De a nagybátyáméknál, ott laktunk, reggel felkeltek, elvégezték a házimunkát, s ángyom mindig leült és font, fonta a kendert és a lenet, ilyesmit. S akkor aztán tavasz felé hozzáfogtak szőni. Meg kellett szőni, meg kellett fehéríteni. Úgy fehérítettük a vásznat, hogy mostuk ki, aztán vittük fel a kertbe, tettük a zöld fűre, s ha megszáradt, újra kimostuk s vittük fel. A nap szítta meg, több időn keresztül így fehéredett meg a vászon. De aztán régebb lepedőt, mindent vászonból csináltunk. Volt varrógép is, csak annyira kellett, hogy megszőttük, elvágtuk és lehetett beszegni. De lehetett kézzel is. Ha nem, akkor ez éles, s bomlik ki.

Király Dávid felesége, Marika volt a legjobb barátnőm. Sokat mulattunk régebb a Kultúrba, mert nem volt még tévé. Leghamarább az ő felesége, Marika nagyszüleinek volt a faluban rádiója. Olyan kagylós, olyan fülhallgatós. Ők kinn, messze laktak, tanyán, a rádión volt valami szerelék, azt tettük a fülünkhöz s hallgattuk. Volt valami beszéd, de hogy mit, nem értettük. S künn, messze laktak a tanyán a nagyszülei, odajártunk rádiót hallgatni.  Villany nem volt. Este petróleumlámpa volt. Volt később egy elemes rádiónk, azt hallgattuk. Este fontunk, csipkét kötöttünk. Most fenn vannak a padláson. Ki tudja, hol. Nem kell senkinek a szép csipkék. Régebb tettük az ágyra a lepedőt, s reá a terítőt, csipkét, szép volt. De most van olyan ágy, hogy terítő se kell. Fonóba jártunk mi, lányok. Most bár egy kicsit közelebb lenne, lemennék. De a templomig is olyan nehéz. Marikánál se voltam, karácsonytól nem voltam.

Azzal tőtt a falusiak napja, hogy megfőzték a reggelit s az ebédet. S akkor ültek le kötni, fonni. Akkor minden szvettert, mellényt meg kellett kötni, meg kellett fonni a szálat, s aztán lehetett belőle kötni.

Még édesanyám idejébe, szőtték meg maguknak az anyagot, amiből a ruha készült, volt vászonból is, s gyapjú szőve. De én már nem értem meg azt. Voltak már anyagok.

- Milyen volt itt a faluban a népviselet?

- A mezőségi népviselet lájbis (mellényes) volt. Arra volt varrva szoknya. Volt melléje fodros kötény, meg az ing. Ezt édesanyám szokta csinálni a faluba, meg Marikának az anyósa. Aztán volt az ilyen vagdalás, ezt stikkolásnak mondták. Valakinek odaadtuk az inget, és volt rajta csipke, s úgy hozták vissza, mind összeszakasztva. Volt nekem ilyesmim, s rávarrtam. Volt valami mintás zöld anyag, már asszony voltam, s abból varrtam lájbit magamnak. De, már akkor asszony voltam, amikor a Kultúrba jártunk táncolni. Ezeket a viseleteket, még Heni szokta felvenni, ha valami ünnepség van. Legutoljára akkor vette fel, amikor bérmálkozott. Akkor ilyen kellett, népviselet. Volt az alsószoknya, zöld volt a ruha, volt hozzá zöld lájbi. Az alsó szoknya be volt húzva gumival.

- Nálunk, madeirának mondják ezt a „csipkézett” anyagot.

- Itt stikkolásnak hívják. A szoknya fodros, pörgő. Az ingről leszakad a csipke, stikkolást varrtam rá. Fesztiválokra szokták felvenni a népviseletet. Volt olcsóbb anyag is, olyan kékfestőféle, abból is készült viselet. Most az unokák veszik fel. Orsi lesz bérmálkozó, és akkorra. Könnyű anyag, jól vasalódik. Kikeményítettük. Csináltunk lisztből keményítőt, és úgy álltak a fodrok, hogy ni! Összegyűrődik, de jól vasalható. 50 éve május 8-án volt, hogy megesküdtünk. Még akkoriban viseltem ezt. Most már vannak unokák, dédunokák is.

Akkor szőttük az ilyesmit. Ez, gyapjú a nyújtó verő, megfontuk vékonyra a gyapjút.

Vera néni előhozza a csipke tekercseket. Több méter hosszú, különböző szélességű és mintázatú csipke szalagok vannak feltekerve.

- Ezeket a csipkéket, azért csináltuk, mert lepedőre tettük. Nálunk mindenki megcsinálja magának a ravatalra a három lepedőt. Kettő kétfelől kell, és egy elől. Más faluban a ravatalozónak van fekete. Ezeket a csipkéket mind kötöttem. Volt, amit a szekrénybe tettünk a polcokra dísznek, csíknek. Most már milyen szekrények vannak? Abba csipke se kell. A lányoknak is volt, Marikának, Évinek, de egyik se használja. Azért, amilyen ágyaik vannak, korcál, meg nem tudom, arra nem tesznek. Hosszú csíkokban kötöttem a csipkét, lepedőre, szegőknek, elég hosszú volt. A minták kerültek. Ha láttuk, hogy szép minta, egyik a másikról levette.

Vera néni szépséges szőttes takarót mutat nekünk.

- Ez meg piros feketével. A fekete volt gyapot, azt vettük. Akkor meg volt fundált szőnyeg. Az olyasmi, úgy van szőve, duplán megy, alul-fölül a szál. Maga a szó, mit jelent, nem tudom, így szoktuk mondani. Volt nekem két kis fotel és arra volt szőve, fundált. Ez azt jelenti, hogy mind a két oldala egyforma, mert duplán reá a szál.

- Vera néni! Tudna nekünk régi meséket mondani vagy népdalokat énekelni, amiket még a szüleitől, nagyszüleitől hallott?

- Meséket, népdalokat mindegyiket szeretem, de nem erőst volt nagyon jó hangom.

Így hát maradunk a szőttes takaróknál. Zöld pirossal, piros feketével szőve. Kockás és absztrakt mintázattal. Nagyon szépek, mutatósak. Örök divat a mintázatuk, ma is szívesen elfogadnánk őket. Ezek a takarók szép díszei a lakásnak.

- Ezek voltak a régi takarók. Ennek teljesen olyan, mint a mostani modern minták. Ez 30 évnél több, ágytakaró, ezt is én csináltam. Ennek gyapjú a nyútó, verő, ez nem fundálva, ezt még másképpen mondják, de egy a színe, fonálja. Ha megfordítjuk, egyforma. Csak arról tudtuk, hogy melyik a színnye, hogy alul volt egy csomó, amikor szőttük. Vagy elszakadt, vaj, egy szál, azt összekötöttük s az mindig alul maradt. De utána megpucoltuk.

- Mindenki egyformán tudott mindent? Hímezni, szőni, varrni, varrottast készíteni?

- A hímzés és a varrottas, az nem ugyan az. Volt hímzés és varrottas is. Akinek volt hímzése, az nem csinált varrottast. Akinek vagdalással volt, az nem csinált hímzettest. Édesanyám mindig tudott hímezni, Marikának odaadott nagyon sokat hímzettest. Varrottast mindenki tudott. Mutatok egyet!  Még a nagymamámé volt. A minta szabadjára volt, ki, milyet tudott. Ez a kis takaróruha, a kemencére volt téve, már szennyes is. Mamám még meghalt 1962-ben. 1800-as években született, még az övé volt ez. Édesanyám is 93 éves már. (2016.)

Mama kemencére való kis takaró ruhája

Régebb, annyi falvédőt varrtunk, s tettük a falra. Kispárnákat varrtunk. A falvédő volt vászon is, rég-rég. Aztán mikor lehetett kapni az üzletben gyolcsot, ilyen lepedőanyagot, megvettünk az anyagot, s arra hímeztünk.

Varrottast, Dávidnak a testvére csinálta. Megvette a gépet, s akkor csinálta ezeket. Csináltattam a leányoknak is mindegyiknek, hogy legyen. Vett lenvászonra van rádolgozva. De régebb szőttek ilyen vékony vásznakat is. Sok időt felvesz a készítése. Szépen is dolgozott a Dávid testvére. Csodaszép ez a tulipán és rózsa is.

Itten már olyan feledésbe van minden. A mostaniak nem értékelik, a mostaniaknak nem kell már semmi.

Régebb tányérok voltak a falon. Nem is tudtuk, hogy nagy értékek voltak, azok a régi tányérok. Itt volt egy tanító, s a faluban, amit tudott, mind összeszedte őket. A férjemnek is volt egy nagynénje, ő öregasszony volt. Két szobában, mind a falon körbe. Azokat is elvitte, mind odaadta neki, valamicskét biztos adott érte.

Régebb voltak itt is nagy faliórák. Mindenkinek voltak olyasmik, cseréptányérok. Idejöttek a cserepesek, venni kellett. Itt a faluban nem csinálta senki. Korondról jöttek ide a fazekasok. Cseréltek, rongyért, kukoricáért. Ahol nem termett meg, onnan jöttek, és vitték Csíkszereda felé.

Van itt, minden évben szeptember utolsó vasárnapján a Kékesi vásár. Sátrak, ruhanemű, édesség, állatok. Régebb mindig odamentünk a gyerekekkel, de gyalog mentünk. Ma már nem megy senki gyalog, csak kocsival.

18 éves voltam, amikor férjhez jöttem. Akkor én már dolgoztam a kollektívba. Akkoriba 7 osztály volt, amikor én jártam. Ott fönn, a református parókián volt egy nagyszoba, az 1-4 osztályt ott jártam, utána meg itt. Az új iskola még akkor nem volt meg. Csak a Kultúr mellett, ahol most az óvoda és az alsótagozat van, csak az az épület volt meg.  Felső tagozatba odajártunk. Amikor még édesanyámék jártak, akkor még volt református és katolikus iskola, akkor még külön jártak. Sok gyerek volt akkor. Amikor én jártam iskolába, 28 gyerek volt az osztályban, s mind úgy voltak az osztályok, 25-26, mind így 30-ig. Most összesen nincs 28 vicei gyerek az iskolában. Volt egy tanító, az tanított elsőtől negyedik osztályig.

Nekem azok az idők szebbek voltak, mint a mostani. Igaz, akkor fiatalok voltunk még, Voltak bálok, s minden.

- A fiatalok kitől és hogyan tanultak meg muzsikálni?

- Régebb úgy tanultak meg zenélni, hogy mentek az idősebbhez és az megtanította. Egymástól tanulták. A fiam, Árpi még kis gyerek volt, s volt egy idős bácsi, s ment mindig hozzá. A hangszereket meg kellett venni. Árpi kapott egy hegedűt, amikor tanult, de azt vissza kellett adni. Aztán vettünk neki egyet, az van ma is. Orgonán, hegedűn és harmonikán játszik. Az unokák közül Jancsika, Marika fia, orgonán játszik Az apja is orgonál, mert kántor. Árpi akkor tanult meg orgonálni, mikor nem volt kántor a faluban, s volt itt egy idős pap bácsi, hallotta, hogy tud játszani és mondta, hogy tanuljon meg orgonálni. Így tanult meg, s megszerette, most játszik. Hétköznap nem mehet, mert munka van. De, vasárnap, ünnepnap, vagy ha temetés van. Akkor még tanultak a fiúk, de mindenki elhagyta.

Most is, ha a gyerekek már megtanultak, Árpi leül a padra és saját örömére játszik.

- Hallottam Marikától, hogy még mai nap is minden héten kemencében sül a kenyér.

- A kenyeret ma is kemencében sütjük. Régebb nem kellett tésztás füzet, megtanultuk a mamától, egy marék ilyen, egy marék olyan, egy csupor valami és mehet a sütőbe. A kemencében kenyeret sütöttük. Nem erőst volt szokás húst sütni a kemencében. Ma már a kenyeret Évi gyúrja, én a többit mind csinálom. Van fateknőnk is négy vagy öt, de van egy nagy vájling, abba szeretjük. Én is, abba jobban szerettem gyúrni. Abba befér hét kenyér, és minden héten csináljuk. Az úgy kezdődik, énnekem van kovász. Az olyan kovász, hogy egyszer régen, van annak már 10-20 éve is, kaptam két kicsi darabot egy öregasszonytól, és azóta mindig újítom. Ha nyáron élesztővel sütünk, az két nap után nyúlik és morzsálódik, mert nyáron meleg van. Nyáron nem is teszünk bele élesztőt, csak a kovászt. Vannak azok a kicsi élesztők, a hat kenyérhez a kovász mellé teszünk egy olyan kicsi élesztőt. Akkor megdagasszuk, s ha meg van kelve, kivesszük a tepsibe, mert itt nem a földre, mert valahol teszik, csak úgy teszik a kemence aljára. De, mi formába, a kalács hosszúkás, a kenyér kerek. Egy ilyen kerek forma nagy, mondjuk, három kiló lesz a kenyér benne. Amikor látom, hogy a tepsibe kezd kelni, begyújtok a kemencébe. Teszem a formába s addig ég a tűz. Jó másfél órát kell kelnie. Meg kel egyszer a tálban, aztán a formában és a kemencében kettő órát sül. Nem erőst mindegy milyen fa van a kemencében, mert a fűzfa nem tarja a szenet, jobb a bükk. De, mikor milyen fa van, olyat teszünk. Ha gyenge a fa, akkor többet, de mondjuk, két ilyen öl fával elégre kell süssük. Amikor sül a kenyér, a kemencéből a szén ki van húzva, csak a hő marad benne. Mondjuk, úgy a széliben marad egy-egy kicsi szén is. Hat-hét kenyér sül egyszerre a kemencében. Jó nagy. Régebb volt itt a kis nyári konyhában egy kemence, abba 11 kenyér fért bele. Na, de aztán csináltunk oda másikat. Mondtam, férjen bele 8 tepsi, mert mondjuk, ünnepre kell kalács is, férjen bele. De, be is fér. De, hatot-hetet szoktam sütni. Egyet Marikának, egyet Évinek, a többi marad.

A kalácstészta és a kenyértészta nem ugyan az. A kalácstésztába teszünk, tojást, tejet, cukrot, pici sót, de azt csak élesztővel csináljuk.

A kenyértésztába kovász, liszt, víz, só és egy kis élesztő. Ebbe nem teszünk se tojást, se tejet. A kalácstészta kicsit lágyabb lesz, de jobb, amikor nem olyan lágy, mert akkor jobban lehet felcsavarni dióval, vagy mákkal. Fonott is készül, de abba nem teszünk semmit. A tetejét megkenjük tojással, akármelyiket meg kell kenni. Akkor szép piros, fényes lesz. A kenyeret nem kenjük meg. Van, amikor megvizezzük a tetejét, de ha megsült, leverjük a haját. Most utoljára nem vertük le, mert nem is volt megégve úgy, egy kicsit olyan fehéres maradt, de azért átsült. Kellett volna több tűz, nem is több tűz, mer olyan gyenge fáért voltak. A haja nem volt égett.

Szokták reszelni is, de én csak újkenyérkor szoktam, amikor viszünk a templomba. Az csak csinosítja a kenyeret. Akkor azt az egyet lereszeljük, a többit leverjük. Mondjuk, akkor olyan sima a teteje a reszeléstől. A kalácsnak nem kell leverni. Amikor le kell verni kalácsnak, akkor már baj van, akkor az el van égve.

 - Mik azok a kifejezett vicei ételek, ami öröklődik, már a mama, nagymama is csinálta, amit mindenki csinál itt a faluban?

- A tőtött káposzta, a régi málékásás tőtött káposzta. Azt a nagyszülők is, szülők s csinálták már, s mind úgy csináljuk, az öröklődik. De van a mártás, s gulyás is. De ez a káposzta elmaradt, azt csináljuk. S pláne, mikor van, disznót vágunk, akkor csináljuk a vérest. A hurka másképp van. A véres, az, ami leesik a véres hús. A nyakánál mindig van a disznónak ilyen véres hús, az összevágjuk apróra, s abba minden teszünk mélákását, (kukoricadarát), hagymát, meg borsot, s csomborot. Aztat betesszük egy olyan vastagbélbe, s megfőzzük, feltesszük a füstre. Vaj, egy-két füstöt neki, s aztat betesszük a fazékban, amikor főzzük a káposztát.  Mikor megfőtt, akkor karikára vágva felszeletelik. Hát ez nagyon finom. De ez is akkor jó, amikor friss a véres, amikor áll, akkor nem jó. Milyen fűszereket használunk? Só, bors, csombor, az kell a véres, májas hurkába. Savanyúságba is, akkor egészbe a borsot. Kapor, csombor, ilyesmi, az megterem a kertbe.

Sütemények? Az ünnepre mindig van kalács, akkor az volt. Aztán vannak a tészták, most már mindenféle van. Most annyifél tészta kell.

- Mit csináltak a sokféle gyümölcsből, ami itt termett?

- Régebb a szilvaízet nagy üstben főztük meg. Ma már csak kevesebbet főzünk nagyobb lábosban. Csináltuk eperből is, barackból is. De régebb almából is csináltuk. Akkor aszaltuk a szilvát, szárítottuk. Behevítettünk a sütőkemencébe, és oda bétettük. Van, aki kimosta, kitörölte a kemence alját, s oda bé, csak úgy az aljára. S akkor az megfonnyadt, kivettük, s újra betettük, többször kellett, amíg az megszáradt. Akkor almát aszaltunk. Felszeleteltük olyan vékonyra, s felfűztük cérnával. Az lógott valahol, s megszáradt. Jó illat volt tőle. Volt valami körte is, azt vackornak mondtuk, azt is aszaltuk. Úgy egyben. De, olyan jó volt, amikor télen megfőztük, aszalt körte. De, most már az sincs. Most megvesszük az aszalt szilvát, aki kívánja. Régebb tettünk el szőlőt is. De, itt nem olyanok voltak, ami megáll. Olyan nóvaféle volt itt, nem az a keményebb héjú. De, felkötöttük a padláson, vagy régebb voltak az olyan házaknak azok a gerendák, akkor levágták a szőlőt, azzal a karikájával együtt, s akkor ott volt jó illat. De, most már ez sincs. Hát, jó volt az a szilvaíz az üstben főzve! Az megállt. Ajjajaj, de meddig! Emlékszek, régebb nem volt otthon ennyi borkány (üveg), hogy eltenni. Voltak olyan a kis ládák, fából. Abba tettünk celofánt, s abba belé, abba lett beleöntve a lekvár. Annyit megállt. Tettük fel a padlásra. S emlékszem, mentünk, s már úgy vágtuk késsel. Az ott szellőzött, olyan volt, mint a sajt, megkeményedett.  Agyagedényekbe is tettük.

- A savanyúságok hogyan készültek? Agyagedényben?

- Tettük a savanyítanivalót is. A hordós káposzta az úgy készül, hogy megpucoljuk jól a káposztát, ameddig tiszta, s akkor azt a torzsájánál kivágni, addig, hogy beléfér egy marék só. És akkor az bé a hordóba, s abba a hordóba kell alulra, kapor, csombor, torma. Van, aki teszen egy-két kukoricacsövet, de én aztat nem szoktam. Attól hamarább erjed. Utána, vaj, egyszer láttam itt a szomszédban, hogy olyan nyúlós volt a leve, aztat én nem szeretem. Mi nem szoktunk belétenni, hanem csak így ezeket. Még egy darabocska piros káposztát, mert annak szép a leve. S akkor aztán így raktuk a káposztát, amíg megtelt a hordó. A fejeket, kivágva a torzsánál, s megtőtve sóval. S akkor két-három nap, míg engedett, s akkor feltőtöttük vízzel. Tetejére van mindig egy nagy kerek dészka csinálva, s az lenyomtatva kővel, hogy ne jöjjenek fel, nehezéknek. Azt a levet kellett forgatni, vagy két-három hétig. Régebb voltak olyan hordók, hogy alul csapja volt, s ki lehetett engedni. Most már olyasmi van, hogy egy slauggal felfújjuk csak. A benne lévő lét levettük, s újra öntöttük. Mind azt, ami benne volt leengedtük, s újra öntöttük, ha kellett még, tettünk hozzá vizet, vagy sót, vagy ilyesmit. Nem kellett se forralni, se semmit, csak a hideg lé, meg a só ment vissza, s négy hét alatt káposzta lett. Most már, én nem szoktam tenni, de tesznek bele még tartósítószert. S meddig áll el? Amíg elfogy! Áll, mondjuk, olyan húsvét után, már el van fogyva. Én úgy október-novemberben szoktam eltenni, s március-április elejéig eláll. De, addig is elfogy. A levet csak az elején kell forgatni, addig, amíg olyan savankás, utána már nem. Ha csináljuk a káposztát, előtte meg kell mosni. De, a káposztát, ha sokáig áll, be kell áztatni vízbe. Mondjuk, holnap használjuk, akkor ma este beáztassuk vízbe, hogy a sok só, vagy a nagyon erős savanyúság kijöjjön belőle.

- Hát, a pálinka?

- Régebb csináltak háznál mindenki pálinkát. Volt sok gyümölcs. De régebb nem volt szabad. Nem volt mindenkinek főzője, mondjuk, volt 2-3 valakinek a faluban, és akkor ment, aki hívta. De voltak olyan nagy üstök, főzőhelyek is a faluba. Nekünk is volt, és annyit főztünk.

- Hova lett az a sok gyümölcsös?

- Annyi volt itt Vicében. Hát, amikor visszaadták az embereknek a földjeket, nem volt kollektív. Volt, aki kivágta, de ha nem permetezték, mint a kollektívbe, már nem is teremtet. Azokat gondozni kell. Pusztultak el a fák. Volt, aki megtartotta. Nekünk nem volt. Nekünk van egy gyümölcsösünk, ott, kinn a határban, de, ott is kellene takarítani a fákat, ott is kellene permetezni. Milyen gyümölcsök voltak? Alma, szilva, cseresznye, meggy. Külön cseresznyés nem volt. Azok csak voltak régebb, mindenkinek a földjibe, vagy a szőlőjibe cseresznyefák, dió. Vannak kinn diófák a határon.

- Az eper honnan volt, az is itt termett?

- A befőzéshez az epret megvettük, az nem termett itt. Tavaly is Árpi elment Besztercére, és vett vagy 50 kilót. No, hát sokan vagyunk a család. Barackot is szoktunk. Most nem volt szilva. Nem volt senkinek az idén szilvája. Volt egyik évben annyi, hogy nem győztük szedni. Na, a kékszilva pálinkának, meg a besztercei. Az is pálinkának, de abból főztük az ízet, meg a kompótot. A besztercei hosszúkásabb és a magjától elválik. Van valamelyik, amit kövér szilvának mondjuk, de az nem válik el a magjától. Azt is betettük az üstbe főni, úgy, maggal együtt. S amikor megfőtt, volt ilyen szűrő, leszűrtük, azt fönn maradt a mag meg a héja, akkor visszatettük s főztük tovább. Abból még jobb íznek. Édesebb és krémesebb is. Sokat csináltuk.

A pálinkával is. Régebb fiatalabbak voltunk, még bírtuk. Ma inkább megvesszük, ha nincsen szilva. Most, ha vannak ez a nagy üst, ahogy mondjuk, a faluba. Akkor mindenki odaviszi és kifő.

Csináltak kukoricából is, sokat csináltunk. Azt be kell keverni, forrázni a kukoricalisztet. Előbb búzát tettünk csirázni. Mikor a búza ki volt jól csírázva, akkor megdaráltuk húsdarálón, s akkor aztat vegyítettük, be abba a forrázott masszába, az segített erjedni. S amikor az már meg volt hűlve, tettünk bele élesztőt is, akkor az erjedett. S amikor már meg volt erjedve, s tisztult, akkor főztük ki. Az élesztő fölnyomja, de mindig volt az edényben helye, ahol tudott főni. Most a fiatalok nem is isszák a pálinkát, s nem is foglalkoznak vele. Régebb megittuk mi, asszonyok is a pálinkát, de most már inkább a gyógyszer kell. Aki, megihatja, igya is meg. Férjem is ivott, de nem mondom, hogy sokat, mert traktorista volt. A traktoristák minden nap ittak egy pohárkával.

A konyhában, ahol beszélgetünk, gyönyörű rakott tűzhely van és a konyhaszekrényen szebbnél szebb míves kancsók sorakoznak.

- Árpi 1973-ban született, ezt a gyönyörű kancsót akkor vettük. Megvettünk egy konyhaszekrényt is. Akkor most, mennyi idős? 43 éves. Kancsó volt több is, de eltört. Ezen a cserépkályha csikótűzhelyen főztünk régebb, de most lenn főzünk. Meg van gáz is. Mind el akarták bontani a kályhát, de én nem engedtem. Most már jól van így nekem.

Vera néni hiába kínálja, Péter nem iszik se egy kicsi bort, se pálinkát. Csak vizet. Úgy kell neki! Én csak megkóstolom Árpi bácsi finom borát!

- Mi szoktunk menni fürdőre minden évben kezelésre. Ott szoktunk összegyűlni sokan egy ilyen hotelfélébe. Mink 17 évig jártunk mind egy helyre, oda Félix mellé. Messze van Várad mellett, és ott hallottuk. A Nyugdíjasdal: ”Elszálltak már, mind az évek felettünk, csendes szívvel nyugdíjasok lettünk. Felneveltünk gyermeket, családot, nyugdíjasként éljük a világot. Nyugdíjasnak nincsen semmi vágya, csak hogy boldog legyen a családja. Szeretetben, békességben éljen, gyermekek és unokák körében. Csak a templom, ahova eljárunk, benne mindig nyugalmat találunk. Legyen minden együtt töltött óra, a szeretet és öröm hordozója. Mi lehet a nyugdíjasdal vége, legyen köztünk, s a világon béke! Adjon Isten még sok boldog évet! Békességet, erőt, egészséget!”

Mivel ezt a dalt még nem ismertük, Vera néni elénekelte nekünk.

- Dávid is sok dalt tudott. Régebb, mikor mi voltunk leányok, s Dávid is legény, sokat tudtunk és jártunk. Még színdarabokat is tanultunk. Amikor már házasok voltunk, mentünk, karácsonyra, húsvétra. Jártunk fellépni. De, most már ilyesmi nincsen, nem foglalkoznak vele. Akkor a tanítók tanították be. De, most már nem tanítják a fiatalságot. S nincsenek is itthon a fiatalok. Egyik iskolába, másik erre-arra. A tanárok is navétáznak (bejárnak). De, régebb, voltunk így fiúk, lányok, mentünk, tanultunk be verset, táncot, egyebet.

- Mik voltak a gyerekkoruk játékai? Miket játszottak akkor?

- Mit játszottunk, amikor gyerekek voltunk? Kövecskéztünk. Csináltunk öt olyan kicsi kerek követ. Aztán volt az első és a második, vettük és engedtük ki a kezünkből, na. Mint a golyók, de ezek inkább ilyen kis laposak, mint a gombok, csak kicsit laposabb. Annyit elsúroltuk a nagyobb köveken, hogy legyen szép sima, kerek. Akkor meg az udvaron vagy az útba, csináltunk, bábáztunk. Húztunk olyan kockákat. Labdáztunk, babáztunk. A babák rongyból készültek. Mindenki magának csinálta. A fiúk faragtak. Az iskolában kézimunkáztunk. Fontunk lábtörlőt, ilyen kukoricalevélből, meg kis kosárkákat. Nekem ilyennyeim vannak, de ezt kaptam én.

Ez gyékényből van. Itt, Tacson, nem messze, egy faluban fonják. Úgy mondják, Tacs. El kell menni Beszterce felé. Vannak ott barátaink és ők hozzák. De, ott csak gyékényből csinálnak. S viszik Magyarországra is eladni, nagyon sok kosarat. Szatyrot is hoztak nekem. Kancsót is ők csinálták. Hatalmas öblös kosarat is, fedele is van, szennyest tartunk benne. Ez kenyereskosár, vagy bármire fel lehet használni. Mind kézi munka. Gyékényt szednek. Messze mennek. A Szamos szélén szedik a gyékényt. Megpucolják, árnyékba teszik, ott megszárad. Itt ezek a tacsiak karácsony előtt meg húsvét előtt is mindig mennek Magyarországra árulni. Ott az egész faluba csinálják. Szép dolgok ezek.

Gyönyörködünk a szatyorban, a kosárkában, az alátétekben, és a gyönyörűséges ruhás kosárban. Mint egy váza, olyan a formája. Leszűkül, öblösödik. Olyan hatalmas, hogy egy kisebb gyerek is belebújhatna. Gyönyörű szépen, szabályosan, szorosan van fonva. Fantasztikus a talp rész fonása is. Látszik, hogy erős, hozzáértő kezek munkája.

- Nagyon nehéz lehet, kifelé is öblösödik, aztán bele is. Tartani kell a kerek formát és jó szorosan kell csinálni. Azt a férfi csinálja, az olyasmiket. A többit meg az asszony. A gyékénynek se eső, se víz nem árt, ha kiszárad. De ha vízben áll, lehet, hogy elrothad.

Gyékényből készült ruháskosár, Tacs.

- Láttam Márton bácsit, ahogy a kosarat fonta fűzvesszőből. Azt mondta, Árpi bácsitól tanulta.

- Igen, a férjem is szokta csinálni. Csak most nincsen fűze. Jaj, sok kosarat csinált. Itt volt egy idős asszony a faluban. Már idős volt, amikor megtanulta, aki a legjobban csinálta a kosarakat.  A falu végén az utolsó házban lakott egy ember, már meghalt, az is fonta. Árpi mindig ment s nézte, hogy csinálja, azt eltanulta. Van egy pár éve már, hogy nem csinált. De aki egyszer megtanulta, az nem felejti el.

A mai lányok nem tudnak se szőni, se fonni, se kötni, se varrni. A lányaim közül, Verus volt az, aki, meg tanult szőni. Mikor kicsi volt, a nagyanyja csinálta, s őt érdekelte. Mellé állt, s nézte.

Veronika néni négy gyereke közül Veronka, – így „i” betű nélkül – vagyis Verus, a legfiatalabb. Verus, mindent tud. Süt, főz, érti a kerti munkát, a gyerekotthonban tíz gyereket nevel, szeretettel, de igen szigorúan. Három férfi veszett el benne. Nincs számára lehetetlen, csak tehetetlen. Dagaszt, kenyeret süt, leveri, lereszeli. Ha kell, szerel, kocsit vezet, semmitől sem riad vissza. Igen nagy szája van, úgy mondanánk: belevaló lány! Verus, mindig jó kedvű, vidám, a véleményét nem rejti véka alá. Ami a szívén, az a száján! 

Veronkának nagyon szép hangja van. Mindenfélét énekel. A modern táncdaloktól kezdve a népdalokon át, az egyházi énekeket is, mindenfélét.  Vasárnaponként a misén „hallatszik”, ha Verus jelen van.

Kóstolgatunk, kóstolgatok én, még egy kicsit Árpi bácsi pálinkájából és istenáldotta finom borából és lassan elbúcsúzunk. Árpi gyerekei már hazajöttek az iskolából. Kezdődhet a délutáni munka a családban.

Egy régi 36-40 évvel ezelőtti fotó, a Kultúrban készült egy asztalozáson. Bálint Veronikáék, a legjobb barátnőjével, Király Marikával és Dáviddal egy baráti társaságban. A háttérben a falakat gyönyörű kézi munkával készült szőttesek díszítik.