Szőllősi Annuska nénihez csendben jövünk be az ajtón, mert halljuk, hogy éppen énekelnek. Csodálkoztunk, hogy talán bemelegítenek? De, aztán megláttuk, hogy a telefonba énekelnek karácsonyi énekeket kedves barátnőjüknek.
Meghallgattuk az énekeket, köszöntéseket, és kértünk mi is egy karácsonyi csokrot. A kapott „csokorral” később fognak találkozni.
Ezen az estén nagyon sok minden szóba került. Eljött a mesék ideje is. Lehet, hogy a téli este, avagy a karácsony ünnepi hangulata tette, de ezen az estén nagyon sok mindent megtudtunk. Annus néniék meséltek nekünk a régi karácsonyokról, betlehemezésről, István járásról. Bálint Annuska néni többek között mesélt a kollektív idején, Déván töltött karácsonyokról. „Előkerültek” a fiatalkori „szeretők” és szokások, elhúzzák, vagy nem húzzák el a leányt a bálba.
Szőllősi Annus néni megmutatta a családi fotókat. Előkerültek az albumok, felidéződtek a régi fonós idők, szokások. Természetesen a muzsikások is, hiszen Annus néni családjában többen is muzsikálnak.
A csángók betelepítése a faluba, a napszámba járás, a tizen valahány kilométeres gyalogutak a hegyeken át, Albert atya, a korábbi vicei plébánosok, mind szóba kerültek.
Ez az este a megnyílás, a mesék ideje volt.
Bálint Annuska néni korábban megígérte, hogy édesapja meséit elmondja nekünk.
- Annuska néni, mikor jöhetünk, hogy elmondja a mesét?
BA: A mesét? Elmondhatom most is!
- Na, halljuk!
Annus néni édesapja nagyon jó mesemondó volt. Nem tudott sok mesét, hármat vagy négyet, de azt olyan ízesen tudta elmesélni, hogy Annus néni, amikor kisgyermek volt, sokszor kérte, hogy mesélje el újra és újra. Így ezek a mesék örökre megmaradtak az emlékezetében. Az első két mesét édesapjától hallotta.
Bálint Annuska néni mesél
BA: Volt egyszer egy család. Az egyik fiú olyan önző volt. Nem szeretet csinálni semmit. Egyszer megszidták és elment hazulról. Ment, ment és beérkezett egy erdőbe. Látott ott egy tüzet. Most nem tudta, hogy merre menjen. Látott ott egy tüzet, s elment oda, s ott tőle valaki megkérdezte: Te, miféle, kiféle vagy?
- Aszonta: Én olyan vagyok, mint tük.
– Hát, aszondja: Mi zsiványok vagyunk.
– Hát, én is az leszek.
Ő kicsi volt, a többiek nagyobb emberek voltak. Nagyon meg voltak éhezve. Egyszer lemennek egy nagy királyi udvarba. S kijön a királyfi szépen felöltözve, nagy sarkantyúval. Ott volt egy olyan tó, s ott fürödtek a rucák. A királyfi még ott hegedült, játszódott. S ő azt mondta, hogy ennek a csávónak, a királyfinak ellopja, leveszi a sarkantyút a lábáról.
– Menj el dógodra! Hát effélét! Ez kizárt dolog, nem lehet.
Aszongya: majd meglássátok És el is ment a fiú. A rucák pedig fürödtek. A másik el volt foglalva hegedűvel. S olyan ügyesen kicsinálta a sarkantyúkat, s elment a sarkantyúkkal.
- Te vagy a jó zsivány! – mondták ezek a többiek. – Te ilyen ésszel, s bátorsággal dolgozol! Nagyon örvendtek, ott volt a sarkantyú, minden. De meg voltak ehezve. Na, nem baj, az is lesz. Elmentek egy királyi udvarba, ott sült a kenyér, olyan jó szagja volt. Azért a királyi várbúl ő kenyeret fog hozni.
– Hol képzelsz annyit, kenyeret fogsz hozni?
Hát a cseléd sütött. A sütőkemence kinn volt az udvaron. Pont akko vette ki a kenyereket, s ment oda. Köszönt: Jó estét! Mit tetszik csinálni, felség?
- Szedem ki a kenyereket.
– A királyfi itthon van?
- Akar véle beszélni? – aszongya. Hát nem tudom, nem is tudom lehet-e ilyen későn.
Na, aszongya: Nem kell segítsek, hogy vigyük be a kenyereket a tekenyőbe?
- Dehogynem, milyen kedves! Pontosan szükségem van reá.
- Na, menjen csak előre, nyissa ki az ajtókat!
S ameddig az asszony ment, hogy kinyissa az ajtókat, ő megfordult a tekenyő kenyérrel s elment.
– Nahát, ilyesmit! Magasztalták. - Ilyen betyár! Ez aztán a zsivány! Ez zsiványnak való! –
Nagyon szerették. Na, jól van. Egy másik helyrül kolbászt is szerzett. Úgyhogy vót mit egyenek a zsiványok.
Na, telt múlt az id. Jó volt. Na, királyfi nem vette észre, hogy nincsenek meg a sarkantyúi. – Na, hun van, hun van. A királyfi ment kirándulni a szeretőjével. Felötöztek, de ha nem kapták a sarkantyút. Azt mondták, most már késő az idő, fel volt nyergelve a ló, minden a királykisasszonynak. Mentek vadászni, kirándulni a királylánnyal az ük erdeibe.
Azt mondta a fiú, ő azon a lovon fog lovagolni.
- Hogy képzelsz ilyesmiket?
Elment a király, a barátnőjével, a szeretőjével, elmentek a lovat megkötötték szépen a fához. Elmentek megnézték, ott volt egy nagy tó, meg őzikék, virágok, gyönyörködtek, s mentek bejebb-bejjebb. Ez a kis zsivány, mit csinált. Felült lóra, felvette a király öltönyét és elhajtott. De a korbácsot ott hagyta. Jönnek vissza. Keresik. Sehol semmi. Egy sarkanytú le volt téve, oda a korbács mellé. Nézzük, hol a ló, hogy meg volt kötve. Megkötette két felül, s hogy kerül ide a sarkantyú, egy, a korbács mellé. S na, most mi lesz, hogy mennek haza? Messze-messze voltak. Na, most mit csinálnak?
Úgy kacagott a fiú, hogy most ő lett a királyfi. Bement egy másik erdőbe és nézze a virágokat, s az őzikéket. Elhajtott, bément egy másik országba és most ő lett a királyfi. Királyfinak mutatkozott be. A zsiványbul királyfi lett. Megtisztelték, megvendégelték, úgy el voltak foglalva. Nem tudom hányadik királyfinak mondta magát. S olyan gyönyörű leányt kapott feleségül, s királyi udvarban lakott. S a másik ott maradott a sarkantyúval és a korbáccsal.
Akko a másik, de ez igaz történet volt, hogy mondjam, mutatták a televízióban, de a románban.
Volt egy család, s abban volt egy legény. Ügyes fiú volt, 18 éves volt. És nem szeretett dolgozni. Az édesapja már öreg volt, nagy bajusszal. Volt az a fújtató, s fújtassa. Volt ott egy csomó kerék, fel kellett húzni azokat a ráfokat. Akkor kellett patkót csinálni a lovaknak. Na, aszongya egyszer a fiú, miko jütt ki és sütett a nap.
-Váj, mámikám, anyukám drága, megvan a reggeli?
-Megvan lelkem, megvan.
Vitte hamar a túrós puliszkát és tette elé, hogy egyék, egyszer, kétszer. Bement eccer, az öreg, de már késő volt, sütett a nap. Azt mondta az öreg nekije:
-Na, üljünk le! Édes fiam, neked kellene munkát keresni!
-Váj, drága apukám, hát hogyan?
Azt mondja az édesanyja, nem engedi ütet, szó se lehet. Azt mondja az anyukája a zacskót, - tudod mi az a zacskó: régebb tartották benne a pénzt, így fel volt fűzve, volt benne madzag. Felakasztotta a fiú nyakába, és bédugta abba a rongyba, a fiú kebelébe. Na, akko azt mondja a fiú:
-Menyek munkát keresni.
Csuda sírt az anyukája, azt mondta az apukája:
- Hadd, hogy menjen, kell munkát keresni. Kell a pénz. Én már üreg vagyok, nem tudok dógozni
Ment a fiú, boldog volt, ott volt a bukszájában a pénze. Elment, ott ült egy nap, két nap.
- Apukám, drága! Megjöttem! – Kiveszi a zacskót a pénzzel.
- Na, lássuk, mit kerestél! - Az öreg fútatta ott. - Na, tedd ide, ni, a kezembe, lássuk! Bétette az öreg, bédobta a tűzbe.
- Na, mért dobtad meg édesapám?
- Hadd, hogy égjen!
Elment másodszor is, mind csak az anyja, adta a tarisznyát. Az öreg látta, s eldugta a pénzt. Nem volt mit tegyen, harmadszor versbe.
Elment másodszor is, megjött, s az öreg akkor is bédobta a pénzt a tűzbe.
Elment a harmadik versen, s nem volt tarisznya a nyakába. Elment, hogy munkát keressen, mert nem volt mit egyék, nem volt mivel hazamenjen, elment, elment. S volt két öreg, kinn ültek a tornácon, régebb voltak, azok a tornácok. Ott ül a két öreg, s a tyúkok kapirgálnak a zöld fűben. Megáll a fiú, s köszön. Na, azt mondták, mi hozott? Ilyen ügyes fiú, pont egy ilyen ügyes fiúra van szükségünk.
- Bemehetek?
- Igen.
- Na, valami munkát?
- Jaj, van itt munka elég!
Nem kellett egyebet csináljon, volt ott egy nagy rakás fa, csak vágja össze szépen, kösse össze és hozza ada a tornác mellé, mert ők öregek, legyen ott közel. Nem is tudta a fejszét fogni. Azt mondta az öreg: na, gyere, csak ide megmutatom, meg én. Meg is mutatta. Sürgette a fiú a kezeit, hogy olyan hólyagosak voltak. Nem tudott vágni fát. De aztán csak felvágta.
Menyen haza szomorúan, most nem kacagott, hogy megjüttem papám. Na, aszongya az apja: - - Megjüttél fiam?
- Megjüttem.
- Kerestél?
- Kerestem.
- Na, add csak ide a pénzt. - S bedobta harmadszor is a tűzbe. S a fiú utánakapott a pénz után. Benyúlt a tűzbe.
-Na, látod fiam, - mondja az apja - eztet te szerezted. De azt a kettőt, te kaptad! Ez, amér te dolgoztál meg, bedugtad a kezedet a tűzbe!
Úgyhogy aztán megtanult a fiú, fújtatni, kovácsolni is. És mondta az ídesapjának, milyen jó, hogy elment szógálni, s megtanulta a munkát.
Úgyhogy ez egy tanulmány. Igaz? Milyen jó?
Úgyhogy akko még egyet mondok, aztán többet nem.
Volt egy özvegyasszony és egy özvegyember. Az özvegyasszonynak is volt egy leánya és az özvegyembernek is. Na, de most már összekerültek ők ketten. A leányok is megegyeznek, ők is jól voltak. Egy darabig egyeztek a leányok. Az asszony és leánya nagyon irigyek voltak az ember leányára, mert nagyon szép volt. Nagyon szép volt, szorgalmas volt, ügyes volt, s nem tűrhették. Elzavarták egy napon, hogy menjen el! Menjen munkát keresni. Menjen el, menjen! Amerre akar, csak menjen el! El is ment szegény, de azért elbúcsúzott tőlük. Nagyon el volt keseredve. Na, menyen, menyen szegény, úgy el volt keseredve. S találkozott egy napon egy sütőkemencével. Att volt egy sütőkemence. Megállott előtte. Azt mondja neki a sütő kemence:
- Hova mész te kislány?
– Hát menyek munkát keresni.
– Aszongya neki a sütőkemence: Nem lennél szíves, egy kicsit fésülnél meg! Nem lenne kedved itt bejül, a kicsi lakásomat egy kicsit rendbe hozni? Mire vissza fogsz jönni, nagyon meghálálom neked!
- De, igen! – aszongya. - Nagyon szívesen!
Megtapasztotta, rendbe tette, s ment tovább. Ment tovább, tanálkozott, ott volt egy kút. Teli volt ágakkal, teli volt szeméttel, att minden félével. Menyen. Annyi száraz ág volt rajta, s körülötte minden. Azt mondta:
- Hova mész te kislány?
– Hát asszongya: - „Menyek munkát keresni, még kaptam, s menyek!
– Asszondja: „Nem lennél szíves ezt a kis kutamat kitakarítsad? Mert olyan zűrzavaros ez a víz itten, teli van szeméttel!”
– „De igen! Hogyne, szívesen!” – Kitakarította ügyesen, s elbúcsúzott, s ment tovább. Ment tovább, s hát ü egy öregasszonyhoz érkezett. Egyedül volt s mikor betekintett a szobájába, s bé ment a szobájába, egyedül volt. Egyedül ült az öregasszony az ágyon. Köszönt:
- Jó napot!
- Jó napot kislány! Mi hozott erre?
- Hát, aszongya: „Eljöttem én is munkát keresni!”
- Na, ídes fiam ide hallgass! Adok is munkát! Nem kell, semmit csináljál, gyere ide szépen, s fésüljél meg! Fésüljék meg! – aszongya, - mert én neked megfizetem, meghálálom! S na, - aszongya – itt fog jönni a víz. Fog jönni a víz, s ahogy folyik a víz, fog jönni egy láda. S te neked az lesz a fizetésed! Kiveszed azt a ládát, de igaz, csak akko bontod ki, amiko haza mész!
- Jól van, köszönöm szépen! – mondta a leány. Meg is fésülte az öregasszonyt. Rendbe tette s elbúcsúzott tőle. Jött is a víz, s a vízen egy nagy láda. Fogta a leány, s vitte. Megtért hazafelé. Mert ott volt az országnak ott volt a vége, a víztül nem mehetett által. A víztül nem mehetett tovább. Att az öregasszonynak a ládáját kivette s megtért.
S amikor jön vissza, tanálozik a kúttal. Gyönyörű szép zöld ágak, a kút mellett árnyék. Gyönyörű szép tiszta víz, olyan volt, mint az arany. Hát, a leány szípen. Azt mondta a fa:
- Álljál meg! Pihenj meg az én kis árnyékomban! Milyen szépen rendbe tetted! S igyál egy kicsit ebből az én aranyos vizemből. - S még haza is hozott a leány egy üveggel ebből az aranyos, vízből, olyan szép volt. Meg hát, meg is pihent a leány, mert hát fáradt volt, nem bírt a bőrönddel.
Na, jön errébb, jön errébb. Kivel találkozik? Ott volt a kemence. Gyönyörű kalács, kenyér, ott egy asztalon. Hogy azt se tudta a leány, melyikből mit vegyen. Na, aszongya.
- Hogy szépen megtapasztottál rendbe tettél, én neked meghálálom! Annyit vegyél, amennyit akarsz! Tegyük be a bőröndbe!
- Azt nem szabad kibontani! – De, azért becsomagolt neki a kemence, hogy vigye haza.
Na, amikor meglátták! Jaj-jaj! Irigyek voltak, hogy már jön haza! Már jön vissza. De azért ez olyan boldogan jött, hogy találkozik az édesapjával, a mostoha testvérével s a mostoha anyjával. Na, bémenyen a házba, bémenyen a szobába.
- Na, lássuk mit szereztél, lássuk mit hoztál, lássuk mire szógáltál?
Megjött az édesapja is. Kiborítják, az a sok ezüst, arany, gyémánt! Az a sok drága ruhanemű! Annyi volt, hogy nem is tudták kirakni. Annyi volt a bőröndbe.
S amiko meglátják: semmi, semmi. A mostoha készítette az ő lányát, az ő saját leányát, hogy menjen és gazdagságot szerezzen ő is. El is ment a leány, de ő olyan volt, olyan gazdag volt, hogy a faluban, mindenkinek, aki olyan volt, mint ő, amerre ment, mindenkinek adott ajándékot. Elment az asszonynak is leánya. Peckes, magának való, büszke, nem ’tom mi, hogy aztán ő is hoz ajándékot egy ilyen bőrönddel. Találkozik a kemencével.
– Na, hova mész?
- Munkát keresni.
- Nem leszel szíves, gyere egy kicsit, vegyél egy kis sárt, és tapasszál be, mert úgy beesik az eső!
- Jaj, én nem mocskolom össze kezem. Én nem, én nem.
- Jó van, nincs semmi baj.
Megy tovább. Ott volt a kút, úgy, mint ahogy vót.
- Gyere légy szíves! Tisztíts meg egy kicsit! – mert nagyon gazos vót.
- Jaj! Én abba a gazba nem bújok be! Én nem! Maradj csak úgy, ahogy vagy, mert én megyek messzibb!
Na, el is ment. Elérkezett az öregasszonyhoz. Az öregasszonyt ült díványon, az ágyon.
- Na, jó napot!
- Jó napot, drága lelkem! Mi hozott ide!
- Munkát keresni jöttem.
- Jaj, drága lelkem, pont jó! Jó, hogy jöttél, mert úgy akarom, hogy fésüljön meg valaki! Olyan régen nem voltam megfésülködve!
- Jó! Na, adja ide a fésűt. – Leült az öregasszony háta mögé és kibontotta az öregasszony haját. Az öregasszony neki is megmondta előre, hogy ni, fog jönni a víz, jön a láda, az lesz a fizetése, várja a ládát. Ez nem hogy fésülte volna, úgy ahogy kell. Hozzáfogott cibárolni az öregasszony haját. Húzta, húzta, cibálta, arra felé se nézett. Várta a ládát. Ő nem hogy az öregasszonyt szépen fésülje. Na, aszonta: - „Elég volt, elég volt!” – Összecibálta az egész haját. Jött a láda.
- Na, drága lelkem! Vedd csak a ládát! Ez a fizetés!
- Jaj! Köszönöm szépen! – Puszilta össze-vissza az öregasszonyt, hogy ő is kapott egy ládát! – Na, nem bírta, olyan nehéz volt a láda. Cibálta, s fáradt volt, lefeküdt volna, oda a kúthoz, mert ő is mind azon az úton jött vissza. Gyönyörű szép tiszta volt, mint az arany. Fáradt volt. Le akart ülni, hogy igyék s pihenjék meg, de úgy összekapdosták, szabdalták a karját, hogy mind összekarmolták az ágak, az arcát is, hogy nem férhetett, hogy igyék vizet. Na! Nem adott neki a zöldből, nem adott neki a kút vizet, mert nem akarta kitakarítni.
S jutott kemencéhez. Olyan gyönyörűk voltak ott is. Kalács, minden. Nem nyúlhatott hozzá, mert égette a kezét. Hozzá se közeledhetett, ez volt a fizetés. Nem baj, menni haza, mert mindjárt hazaérkezik. Jaj! Meglátta az anyukája, futott.
– „Jaj! Drága anyám!
– „Megjöttél?” – Elvette a bőröndöt, bémentek a háza. Na, kikergették a másik leányt, mert az is akarta látni, hogy mit kapott. Behívták az apját, a mostoha apját, na, bontották ki a bőröndöt. Miko felbontották, hatalmas kígyók, békák, ami csak létezett mindenféle csúszó-mászó, ami csak létezett. Úgy futottak ki a házbul, azt se tudták merre rohanjanak. S nem tudta elképzelni az a másik lányzó, hogy mért futnak úgy ki. Azt mondták, muszáj fussanak, mert teli van a ház, mindenféle veszélyes dolgokkal. Hát mi lehet az? Amikor meglátta a leány, hogy jün ki az a hatalmas kígyó, csúszik, egyeik arra, másik arra. Na, azt mondta a leány:
- Lássátok! – Kérdezte az apja: rosszul viselkedett? S a leány. – Te megcsináltad a kemencét?
- Én nem piszkolom be a karom, a kezem!
- S az öregasszony haját megcsináltad? Na, lássad! Ez a fizetség!
Úgyhogy aki milyen segítő, olyant kap vissza! Igaz?!
SZA: „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten is!”
BA: Apukám kedvenc meséje, az a zsiványos volt, a királyfival. Minden este mondott mesét. De, nem jutnak eszembe.
SZA: Édesapám szűcs volt, annak nem volt türelme este meséket mondani.
BA: Ez az én édesapám, hogy mondjam, ő egy nagyon rendes, kedves ember volt. Na, így van! Holnap elhozom én az édesapámat fotón, s hogy lássa, miko tizenéves voltam milyen fodros köntösöm volt. Három fodros.
Szőllősi Annuska néni elővesz egy pár képet. Láthatjuk őket a fonóban, amit a református tiszteletes asszony Erika szervezett jó pár éve. Az iskola adott otthont neki, úgy hallottam sokat segített Rubinka is, a tanító néni. Annus néniéket láthatjuk a fonóban a guzsalyaikkal, a muzsikásokkal. Akkor még Marci bácsi is muzsikált.
BA: Ez volt az első fonó és akkor mentünk be a Kultúrba s énekeltük: „Jaj de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó. Van is benne, van is benne barna kislány eladó. Ha nincs benne barna kislány eladó, dőljön össze-vissza ez a vendégfogadó!…”
BA: Marciko csudás volt. – „Hát mama, csak pont maga kezdtek mámival ott egy éneket!” – Hát, volt ott egy tanító bácsi és pont miko mentünk bé, mondta, hogy kezdjünk ott egy éneket. Zoltán tanító bácsi volt. Nagyon szerették.
Van egy kép, ahol Marci bácsi és Kertész Jánossal látható. Ők ketten együtt jártak, furulyáltak mindenfelé, Annus néniék „meg énekeltünk is. Juhász is itt volt.”
Régebbi képek is előkerülnek, ahol Annus néni, még Annuska, 16 éves leány korában népviseletben, igen szemre való menyecske. „Hogy ne kerültem volna ide a falu közepébe!” Leányként mezőségi viseletben, vagy fiatal leányként, és édesapjával láthatjuk a képeken.
Családi fotókon Annus néni és férje Marci bácsi, a parókia udvarán, Annuska 60 éves. Vagy csak kettesben ülnek egymás mellett. Aztán látunk képeket a gyermekeiről, az unokákról is, sőt esküvőre készülve, népviseletben is látjuk a családot.
Aztán előkerülnek a Hagyaték fesztiválról is a fotók. Külön képet találunk az Árvalányhaj táncegyüttesről, Annus néni lányáról népviseletben, a muzsikásokról, a néptánc csoportokról, Annuskák mezőségi népviseletben. „Fesztiválon nagy lépésekben járjuk a szász táncot, ni, hogy röpül a szoknya!”- mondja Annuska néni.
SZA: Még egyet bé kell tegyek, 7 albumom van. Valamelyiket nem tettem be, amin a férjem van, bé kell tegyem.
BA: 17 éves voltam, amikor férjhez mentem. Keveset leánykodtam, sajnálom. 14-15 éves voltam. S akko, amiko édesapámmal vagyok, van egy képem, három fodros volt a szoknyám.
SZA: Még 30-an is voltunk kezdetben a fonóban. Deme Marika is megmondhassa. Férje volt a hermonikás. Akko volt Bálint Árpi Évivel. De má nagyon sokan meghaltak. Akko az amelyik itt lakik a patron mellett, suster volt. Bátyám volt a feleségivel, ángyom is volt. Zsuzsáék is voltak, Damóné is el volt jőve, úgyhogy sokan voltunk. Zoltánnak az édesanyja is volt. Sokan voltak.
Bálint Annus néni szabódik, hogy ő nem jön. Ő már öreg, a többi mind fiatal, ő a legöregebb, már nem jön.
Szőllősi Annus néni replikázik: „Aki nem jön, az nézni se jöjjön! Nincs ráírva a hátadra, hány éves vagy! Se nem látszik az orcádon! Nem, nem! Hadd el, ne okoskodj annyit! Ne bakkoldd meg magadat! Hát egy órára eljöhetel! Ugyi!”
BA: Most már nem tudom, hogy lesz, én nem ajánlkozom. Én már idős vagyok. A tavalyi fonó nagyon szép volt. A pap bácsi mondta, hogy menjünk le oda a házhoz, legalább a gyerekek is tanulnak régi dalokat. Kérdeztem, hogy lehetnek-e zenészek. Kacagott egyet, -„Hát, hogy ne lehetne!” Minden esetre szép volt, az biztos. Egy szupriza volt.
Zenészekkel megbeszélték, hogy meglepetés legyen
SZA: Ő beszélt az én fiaimmal, én beszéltem Árpival.
B.A: Marci, én, úgy megkérlek, most az egyszer, gyere el zenélni, amennyit kérs,z én annyit fizetek! Aszonta: - „Nincsen annyi pénze magának, hogy kifizessen!” - Te, ne törődj avval a pénzzel! Gyere zenélni! Aszongya a felesége, Veronka: - „Hát persze, hogy elmegy!” Mondtam Ilonkának, mondja Gyurinak, hogy jöjjön bőgőzni! Annus hívta Árpit! Ő is kántorizál, ha kell!
Annus nénik hívták a fiaikat, vejeiket, jöjjenek muzsikálni a fonóba.
SZA. Én hívtam Árpit, a kántort: „Én is helyettesítelek tégedet, gyere te is!”. Mire Árpi: - „Ha nem maga hína, nem is mennék el! De menyek, mert maga hív, s ha nem menyek szorulok magától!”
BA: Ezek ott lenn olyan idegesek voltak, hogy mért nem menyünk. Be is mentek, ki is jöttek.
SZA: Verus se tudta, Marika se. Csak néztek, hogy Árpi mit keres itt lenn. Mind nézték, hányan szállnak ki Árpi autójából!
Mindenféléről beszélgetünk. Korábban felvett anyagokról, cd-kről, vajon kinél lehetnek. Bevalljuk a nálunk lévőket az Albert atya könyvvel együtt.
SZA: Nekem valaki megígérte azt az Albert atya könyvet. Még képet is csináltunk, Gyuri, Ilonka és én. Nekem erőst hiányzott ez a könyv. Valaki megígérte, hogy veszen egyet, de nem vett. S akkor Melinda, Áronkának az édesanyja szeroxozott nekem egyet.
Nagyon jó pap volt. Árpit ü keresztelte. Öt évig volt csak itt. A gyerekek várták lenn Bődbe, s aszonták: „mit akarnak itt evvel a kicsi pappal?” Száz gyermek volt itt Vicében, amikor itt volt Albert atya.
- Mi volt olyan jó benne, hogy mindenki csak dicséri és nagy szeretettel beszél róla?
- SZA: Hát, olyan kedves volt. Az türelmes volt a betegekkel, gyermekkel. Ferences volt. Ne félj még ismerte, hogy: - „ Te nem voltál a templomba máma!” – Miko volt ház szentelni megmondta: - „Nem láttam a templomba, nem voltál áldozni!” A fiatalok most mindentől félnek. Félnek a templomba takarítni, oltárt díszíteni, gyereket is csinálni félnek. Albert atya, hogy prédikálta egyszer pünkösdbe, hogy: „milyen szépen lengtek a pelenkák”. De most hol vannak a pelenkák? Nem is tudják, kinél van gyerek! Nekem hét gyerekem van. Egy pelenka vót, s kellet miko vittük orvoshoz. Másko más vót.
BA: Mük ott voltunk Déván, az ott van Szántó mellett. Ő Hunyadon volt. S képes volt lejönni s meglátogatni minket az istállóban. S kérdezte: - ”Menyünk le a templomba?” – Menyünk ide le, de Hunyadra nem mentünk. De tartotta kapcsolatot a dévaiakkal, a kereszttúriakkal, mindenkivel a szórványban.
SZA: S amikor ő volt itten, akko ment el öt pap: Csányi, Kis Pista, Király Árpi, Vilmos, Dezső. Akko járták ki a nyócat és mentek. Pál Feri is. Annak most meghalt a felesége, ott lakott a Lajiék mellett. Sós Zoltány, Dénes, úgyhogy vagy nyócan mentek le, de nem lettek csak öten papok. És akik még a mai nap is papok, hányan vannak? Csányi Pista? Király Árpi, Vilmos, Dezső, Kis Pista. Kis Pista epilepszia, az benn van Udvarhelyen az öregotthonba. Az olyan jó pap volt, amikor voltam Kolozsváron a kicsi fiammal, hogy agyhártyagyulladást kapott. Állítólag akko volt ott az óvó néni is a Rózsikával, a kisebbel, aki most rendező. Ilyen vékony kis lábujjai voltak a fiamnak, azt mondták akko: - „Te Annus, ebből lesz gyerek?” Mondtam: - „Lesz, ne félj, lesz! Olyan vastag lábujjai lesznek! – Minden vasárnap s csütörtökön felkeresett a kórházban. Meggyóntatott, s megáldott, minden vasárnap és csütörtökön.
- Ki csináltatta Albert atya szobrát?
SZA: Azok a papi fiúk. Csányi Pista és a többiek. Csányi Pista csináltatta a Szent Istvánt, a Rákóczit és a Wass Albertot is. Ő nagyon sokat tett a faluért. Wass Albert ott van a templomnál a bejáratnál. Mind, ahogy mondják, „a víz szalad, a kő marad…”, a kő ott van az iskola iránt a patak szélén, legurították oda. Az új iskolát nem hagyták, hogy annak hívják, mert azt mondták, hogy az bűnöző. Háborús bűnöző.
BA: De, a Mária Rádióban beszélt még a fia is. Nem erőst tud magyarul, de elmondta az életét. A románok haragudtak reá. Hogy mondjam. A követ legurították a patakra. Albert atyára mindenki emlékszik.
- Magik, előre hogy fogadták a csángó betelepítetteket? – kérdi Péter.
SZA: Jaj, nagyon jól! Kinek, amije volt, mindent vittek nekik. Nem nézve, hogy kinek mije volt. Akko jött az a három család, négy család: a Huszárék, a Balázs, a Cimpu, és ott fenn (a Teréz) az Irénék.
Akko kezdetben mentek dolgozni. Voltak, akik fiatalok voltak és szerették az italt, vagy rosszul viselkedtek a családjukkal szemben is. Volt, aki sokat csúfolkodott a feleségével, de a többi nem. De most dogoznak, munkába is járnak. A gyerekek is iskolába járnak.
SZA: Beilleszkedtek. Látták, hogy milyen dógos emberek közé kerültek.
BA: Be- beilleszkedtek. Az az, Irén is ott fenn nagyon szorgalmas asszony.
SZA: Ezek a csángók nagyon értik a veteményest, a melegágyat a palántákkal. Mindegyiknek nagyon gyönyörű van.
BA: Mindegyiknek vittünk, ruhát, ennivalót, mindent. Aztán amelyiknek van az a Sztéli fia, úgy volt, hogy pap lesz. Gyűtöttünk neki, hogy legyen kosztüm, vegyen olyan papi ruhát. De aztán félbe hagyta nem az lett.
SZA: Még vagy kettő akart menni papnak, de az is félbe hagyta. Van akik, mind ott vannak Magyarországon. Kezdetben vitték még az ebédre is őket. A faluban a családok meghívták őket ebédre is, Verusék is, s mindenféle. Úgyhogy, nagyon fogadták őket, ippeg, mint eztet is, az új asszonyt. Ibi is mondja, mennyi mindent vittek az új asszonynak.
BA: Másfelé nem fogadják így őket!
SZA: Másfelé volt, hogy vitte Pista pap, és fel kellett szálljanak az autóra. Nem is engedték, hogy rakja le! Vigyék innen!
BA: Itt olyan emberek vannak, itt nagyon jó emberek vannak.
SZA: Itt nincsenek rossz emberek, csak ők húzzák meg magukat. A lehetőséget megkapják. S mindenki segítette.
BA: Házat, mindent megkapnak. S egy házért, mennyit kell kínlódni. Aki nem bírta, az elment. Köztük is van minden féle. Itt is vagyunk mindenféle, ilyen is, meg olyan is.
- Akkor végül is csalódtak a csángókban? – így Péter.
BA: Nem csalódott senki. Ügyes nép. Itt az az Irén is, ami igaz, igaz, csak most le van paralizálva, de nagyon ügyes, hárnyék szorgalmas asszony volt.
SZA: Az asszonyok mind szorgalmasak. Ügyeltek a családra.
BA: Nem csalódtunk bennük. Lopni nem jártak. Itt, hogy mondjam, hogy elmenjenek a kertekbe, valamit ellopni, itt nem, nem jártak lopni. Ilyesmik nem voltak, legalábbis én nem is tudok ilyet.
- Bástyának örülnek, hogy itt van a sok kis csángó gyerek?
SZA: Hát hogyne örülnének. Nem kell navétázni Nagyfaluba a gyerekeknek. Az enyémek mind busszal jártak. Keltek fel 6 órakor fél 7-kor. Most felkelnek fél nyolckor és mennek. Mennyit cirkuszoltunk a primárral és a miliciával, mind állottunk a templom hídjánál. Nekem járt akkor öt-hat az iskolába. Ez a ’70-es évek. Nem volt akko könnyű. Nem volt könnyű, s most milyen könnyű. Van, aki mondja, hogy „cigányok”. Nem cigányok! Örüljenek, hogy nem kell, hogy a gyermekek menjenek, csak nyóc osztálytul. S aki cigányoztatta, pont az karolja most fel. S amíg nem voltak ezek itt, addig jöttek az ünnepélyre ilyen előadásra a pusztinaiak. Itt ahol van Regina néninek a konyhája, ott ettek- ittak, főztünk, gyűtöttünk nekik. Csányi hozta őket, jöttek dobbal, s gitárral, s nem tudom mivel, csak fellépni. A busz még ide volt behajtva hozzánk. Itt aludt a sofőr is, hogy legyen közel.
BA: Jól tette a Tiszti, hogy hozta őket!
SZA: Há, nem mondom: örüljenek a szülők. S kezdetben vitt, aki vitt. De kezdetben hagyma, krumpli, savanyúság, mindent adtak. Volt, hogy mentek kirándulni Rézkútba, s kérdem: - „Teréz, mit visztek?” - Mondták kenyeret és zsírt visznek. – „Te, - mondom - állj meg!” S megállottak itt, s adtunk egy nagy tábla szalonnát, hogy süssenek.
BA: Rézkútba mentek táborozni, sütteték a szalonnát.
SZA: Panaszképp nem vegye senki, de mük adtunk krumplit, zsák számra. Fuszulykát, kifőtt paradicsomot, savanyúságot. Meg a nyárba, oda le is, hány kantával adtam. Mindent, mit tudtunk, adtunk. Mindenki kellett volna, hogy támogassa! Mindenki támogathatta volna! Mindenki. Ősszel volt a fesztivál, vittük kosár számra a krumplit, hagymát, mondtuk, hogy ami marad, ne hozzák vissza, adják oda a gyerekeknek.
BA: Nem mindenki támogat, nem vagyunk egyformák. Ne féljen, a csomagoknál, elsők voltak! Volt ez az Albert atya, elébb azt mondta, hoz egy üstöt. Az üstbe kell valami. Kicsi szalonna, valami. Vittünk is, amit csak tudtunk.
SZA: Gulyásosnak neveztük el. Volt, miko csináltuk a gulyást, néztük a szalonnát. Elmentünk vettünk kolbászt, s azt a kosztricát. Az egy rend hús is, szalonna is. Úgy meg van füstölve, félig megfőzve. S elmentünk, s vittünk hagymát, vittünk paprikát, vittünk savanyúságot, vittünk minden félét. Az üstbe megfőztük, s aki volt a templomba, mindenkinek meg volt terítve.
S miko volt a Mária Rádió is, eljöttek ide Annáékhoz, hogy lássák a 100 évest. 101 évest, a mamát. Vittünk tojást a tortához, Összegyűlt nem tíz, száztíz tojás. S vittünk pálinkát is, mert mondtuk a torta mellé jár pálinka is.
BA: Akinek van olyan gondolkodása, olyan szándéka, az ad. Adok 10 tojást, egy kis krumplit, akár fuszulyka, akármi, finom, elhasználják. És ha van, mért ne adjál?
SZA: „Inkább adjál, mintsem várják, hogy kapjál!”
- Ezt én is így mondanám! – mondja Péter.
BA: Édesapám, - nyugodjék, ott ahun van, - örökké azt mondta, olyan boldog volt, ha látott egy olyat, azonnal adott. Hostátról hallottál? Mük nagyon sokat mentünk. Mük régebben ada mentünk dogozni, ott kaptuk a pénz. Mentünk kapálni, mentünk gyomlálni, mentünk hagymát ültetni, mentünk málét szedni, meg cukorrépát. Elmentünk, és na, amennyit kaptunk. Nem volt könnyű. Nem a szobában ültünk vagy a pajta tetején.
SZA: Megázva is biz’a. Vizesen.
BA: Nagyon gyengén fizettek. De, nem volt mit honnét szerezzél. Ha eladtál vaj egy tehenet, az adó elvitte, elment erre-arra-amarra. Nagyon sokat mentünk, innen Vicéből átmentünk. Az én édesapám is beállott. Volt egy olyan hely, ahun nem volt csak egy öregasszony és egy öregember volt. Azoknak nagyon nagy gazdaságuk volt. De, olyan fösvények voltak, hogy az valami rémes! Nem szerette, hogy menyünk a napszámos piacra. Úgy mentünk ki a napszámos piacra, mint amikó mennek, hogy árulják el magukat.
SZA: Tizenkettőkor lefeküdtünk, és háromkor köttünk, hogy menyünk ki a piacra, ott Kolozsváron.
BA: Kolozsváron volt egy hely, ahol reggel ültek ki az emberek. S akko jött egy ember, idegeny ember, akit nem is ismertünk, s azt mondja: - „Jön maga s két-három asszony nekem hagymát ültetni?” – „Igen.” – „Na, kit választ maga?” S na, akko voltunk hárman, s összeálltunk.
SZA: Mentünk át a hegyen. Azon nagy hegyen át gyalog, itt, nini, a hegyesre. Gyalog át a hegyen 18 km oda, Szamosújvárig.
BA: Szamosújvárig, s ott kaptuk a vonatra, s onnét mentünk Kolozsvárig. Édesanyám volt gyalog, napszámba Kolozsvárig. Most képzelje el! Ment gyalog. Nem elég egy fél nap Kolozsvárig. Édesapám is ott dolgozott. Olyan volt, mint egy házi, házi ember, nagyon szerették. Volt ott egy fiatal pár, azon az udvaron, mert lakók voltak. Márci néninek híták az asszonyt. Az olyan rossz volt, hogy egy petrezselyem szálat annak a családnak nem adott. Volt két kicsi gyermek és gyenge a fizetés. Nem elég, hogy fizessék neki a kiriát (lakbért). Édesapa szegény, – nyugodjék - amiko volt 5-6-10 tojás, csak gyűtötte össze s adta. Az jól fogott. Ő nem lopott, csak a családot megsegítette. S hogy hálálták nekem azután, jaj, Istenem! És ez az asszony, nem volt gyermeke, már idősek voltak. De, egy petrezselyem szálat nem adott, pedig adhatott volna. Volt egy testvére, Márci néninek, olyan gazdag volt. Csak egyedül volt. Gabonája volt. Annyi búzája volt, hogy. De senkinek egy zsák kicsi lisztet nem adott. Inkább bevitték a Szamosba, a búzát. Beöntötték búzát és a Szamosba, mint sem adjanak a szegényeknek. Akko mit vár?! Ilyen rosszak voltak!
- Ez egy gonosz dolog, hogy inkább beönti a Szamosba!
BA: Az. Édesapám akko már ott dolgozott, s pedig akko már itthon kellett vóna. És nem mondta, hogy: - „János bácsi itt, nini -, köze volt a malomhoz, de nem mondta, hogy: - örelje meg, s vigyen haza egy kicsi lisztet!” -, nem beszélt afféléket. Bejelentették, kellet az autóra felvinni, dobták a lapáttal s bevitték a Szamosba. Még se adott a szegényeknek. Akko mit vár? S olyan rossz volt, és már nem is látott. S mégis olyan rossz volt. Azt mondta, inkább a Szamosba. Az én édesapám, az olyan volt, ha volt 2-3 szem krumpli, inkább odaadta azaknak. Olyan boldogok voltak. S mentünk egyszer, az én uram el voltak menve a sántérral. Tudtam a nevét, de már nem emlékszem. Kolozsváron szálltunk fel a buszra, s mentünk jó pár kilométert. S az autóbusz állomáson laktak ezek a fiatalok, a bémentünk oda, hogy lássuk, hogy vannak. Én még voltam egyszer-kétszer. S a fiatalasszony kérdi: -„János bácsi hogy nem jött?” – S én mondom, hogy: - „Meghalt.” – Jaj, hogy siratta az a fiatalasszony, s mondta: - „Ezt mi nem tudjuk meghálálni, és nem tudtuk meghálálni.” – Hogy adott egy zsák krumplit nekijek, meg ami szükséges volt. Nem volt mit egyenek.
- Annus néni, hogy volt az, hogy 17 évesen férjhez ment?
SZA: Szerették, nagyon sokfelé várták az ő párját! Nagyon szép legény volt. Hegyes legény volt, mint Szabi!
BA: Szép legény volt. Én minden esetre szerettem. Édesapa nem szerette, nem akarta a házasságot. És azt mondta, hogy korai még. Igaza volt. Nagyon igaza volt. Szerettem. Édesapa azt mondta: - „Én nem bánom, ni, ha te szereted! Én nem rontom a kedvedet, de még nem kell, nagyon fiatal vagy!” – S én férjhez mentem. Fiatal voltam. Még nem is voltam leány. Én szerettem s 17 évesen hozzá mentem.
SZA: Hárman várták, hogy menjen leányt kérni!
- Annus néni, hogy van a két hónapos gyerek?
SZA: „Piros szalag a hajában, bőg a buba a hasában!”
- Hallom, hogy itt sok-sok koraszülött volt a faluban. Volt ilyen csoda is, aki két hónapra született!
SZA: Van, van!
BA: A szomszéd asszony csodálkozott, hogy hogyan maradt meg.
SZA: De, szép erős gyerek lett!
- A szülők mit szóltak ilyenkor, vagy nem tudták?
SZA: Jaj! Ki volt kergetve, s azelőtti héten bétörte az ablakot! Az első gyerek volt. De akkor még nem tudták. Volt egy bál, s valaki engem elhúzott táncolni. Volt egy szeretőm, s neki erőst felment az agyára. De, én csak az úton mentem vele, nem hagytam, hogy bejöjjön oda, ahol lakunk, ott a Felszeg. Van egy ikerház s ott, Marikának a nénikója, a bátyja mellett laktunk. S elvett onnan egy nagy küvet, s bétörte az ablakot. S na, amiko jött, hogy kérje meg a kezem: „Ezelőtt két héttel törted be az ablakom, s most jössz, hogy kérjed meg a lányomat!” – Aszonta, úgyis megtudja, hogy miko hoz le Marci engemet, de nem tudta. Nem látott. Aszonta, úgyse hozza úgy le, hogy ű ne tudja meg, mert ők itt ültek. Ez úgy volt, mint két testvér. Én ’64-ben mentem férjhez.
BA: Én örökké itt voltam. Mi úgy voltunk, mint két testvér. Én egyedül voltam, nem szerettem otthon. Még enni se ettem. Ha kaptam valamit, itt megettem. Marcinak – nyugodjék, ahol van – ha csirkét csináltak nekem, mind elhoztam Marcinak, cupákot. Ha tortát csináltak, azt is mind elhoztam, Marci ette meg. Édesanyámék olyan boldogok voltak, hogy én ettem meg. De Marci ette meg, én nem ettem semmit. Nagyon tréfás ember volt.
SZA: Marci vidám ember volt. Olyan politikája volt, mint ennek, Bálint Annusnak. Hát régebben úgy gyüttek hozzá a magyarországiak. Örökké kellett neki, hogy magyarázzon.
- Láttuk a felvételen, hogy semmilyen szomorú nótára nem gyújtott rá. Azt mondta, az: „szomorú” és már fújt is valami vidámat. Milyen szépen furulyált, jól énekelt is.
SZA: Ő tanította meg Marcit muzsikálni, s Gyurit bőgőzni, s Antit kontrázni, már brácsázni, csak úgy mondjuk. D,e furulyálni egyik sem tud. Még Marcikó, a kicsi fiú, mind úgy vette a kezibe, de ő még kicsi volt, amikor a bapója meghalt. Szili még mindig emlékszik rá, - „a fekete füst”. - Tegye be a traktorba, - s megyen a fekete füst.” - Örökké az volt. Aztán Timi, mikor jöttek Besztercérül itt ült a bapója mellett: - „s még egyet!” -, örökké mondta a viccet nekijek. Örökké! Nagyon politikás volt, éppeg, mint ez. Hány fiatal volt, akik jöttek miko meghalt, halott nézni, hogy - „Jaj, mennyi viccet mondott nekünk Marci bá!”
BA: Mindenkinek tudod mindent. Öregeknek öregest, gyermekiknek persze fiatalost: - „Na, mondja csak még egyszer Marci báty!”. – „Má, mondtam Vikinek, nem mondok senkinek semmit!” – ment tovább. Na, hiába! Itt voltunk a szomszédba. Nem hiába voltunk rokonok. Semmi soha be nem volt zárva, jöttünk-mentünk és az öregek is.
- Itt, ha valaki meghal, a háznál felravatalozzák, elsiratják és utána eltemetik?
SZA: Igen, mint az Úrjézust! Ő is álmodta, hogy a Szűzanya, hogy ment ki a templom tornyán, s hátul volt az a palástja. S kiáltotta: „Siess Szűzanyám, én leesek!” Azt is mondtuk, vagy szombaton fog meghalni, vagy szombaton fogják temetni. De szombati nap is temették. Szombat a Szűz Mária napja. S csak elaludt. Édesanyám is mondta:
„Szombaton akká csúnya milyen idő legyen, akká milyen viharos idő legyen még, egy kis időre kisüt a nap. Szombaton akár milyen eső legyen, egy kicsit kisüt a nap, hogy mert a Szűzanya kimossa a Jézuskának az ingit, az száradjon meg!”
Na, mi eddig mindig volt amiko szombatonként énekeltük aztat templomba, miko gyüttünk ki: „Szombat Szűz Mária napja, Boldog ember, ki megtartja! Nem lesz annak semmi baja, vele lesz a Szűz Mária! De, aki azt meg nem tartja, Máriára nincs rá gondja! Nem lesz annak pártfogója, Boldogságos Szűz Mária!” – Ezt szoktuk énekelni. Legelőször mikor énekeltük, ő is megállott az oltárnál.
Szombat Szűz Mária napja, ima
BA: Nálatok mennek karácsonykor a templomba?
Péter: Nálunk 24-én mennek. Amikor még élt a régi, öreg pap bácsink Salamon Antal, aki 35 évig volt plébános Kósteleken, este 9 órakor kezdődött a szentmise 24-én decembernek, de ugye egyik pap nem a másik, a mise a múlt évben 8 órakor kezdődött. Egy igazi meglepetésbe részesültem, mert a Málmási Demeter plébános úr, az új papnak a neve ez. December 24-én, az ünnepi szentmise előtt két betlehem darabot mutatott be, a több mint 20 éves fiatalemberek segítségével. Azután követte az 5. és 8. osztályból való gyermekek betlehemi szerepük. 25-én decemberben, karácsonykor az ötödikes diákok bemutattak egy más szerepet, csakis a Jézusnak a születéséről. Hogy válaszoljak a kérdésére, az 1980-as, ’70-es években a falusi közösség összetartott. Mármint hogy az emberek elfogadták egymást, jó barátok voltak. Akkor igen, mentek az emberek, a házasok. Mármint a fiatal házasok, házaspárok, egymást köszöntötték. 24-én este. Mentek ügyesen, egyik a másikhoz, és nagyon szép karácsonyi énekeket, pontosan ilyeneket, amit magik nagy kedvvel énekelnek. Ez már megváltozott. Ma nem látsz ilyeneket, hogy mennek emberek és a másiknak az ajtaja előtt így énekelnek. Ez a szokás leegyszerűsödött arra, hogy jönnek a gyerekek, az 5-6. és 8-os gyerekek, elénekelnek egy szakaszt ott a szent énekből, ugye bejönnek a házba, és akkor megkínáljuk őket süteménnyel, üdítővel és a szokásos pénzt odanyúcsuk nekik. Mondom, erre egyszerűsödött le. S hogy nem ’tom maguk itt azt mondták, hogy hallották, hogy nincsenek megelégedve ott a faluban, a plébános úr, ahogy prédikál? Hogy most má mondjam meg az igazat: nagyon szépen prédikál! Megmondom magának tisztán. Célszerűen, konkrét dolgokra vetíti a híveinek a figyelmét s megmagyarázza szótól szóig, történelmi szempontból is, hit szempontjából is, úgy, ahogy kéri a liturgia. Itt nincsen kifogás! Ha valaki nem tudja megérteni, s nem úgy fogadja be, az annak az embernek a parasztsága. Mármint annak, aki leértékeli a szentbeszédet! A másik pap bácsi,- most már figyeljenek ide – mindenki a sajátos módján prédikál. Ki, ahogy tudja alkalmazni a tanultakat a teológián. Egyik így prédikál, másik a lélektant veszi elő, vagy mit tudom én mit veszen elő. De, mindegyik azt akarja, hogy a híveit buzdítsa valamire. Hogy ne legyenek lelki betegek, hogy valamire serkentse fel őket, hogy a mindennapi nehézségeket, minden nap találkozunk nehézségekkel, hogy azt tudjuk átküszöbölni. Ennyi. Most már a kérdés az, hogy mennyire fogadó, azok az emberek, akik ott ülnek a padban, s hallgassa a szentbeszédet.
SZA: „Kinek a pap, kinek a papné.” Rossz akarója mindenkinek van. De aztán hiába, mert meg kell őket becsülni, mert nagyon kevesen vannak. Az idősek mind halnak, meg s fiatal kevés van.
BA: Ez a fiú, aki mondta, hogy nem ’tom hatvan valahányan voltak, de nincsenek már csak harmincan. Ebből mire adaérkezünk, öt, ha megmarad. Ülnek, mennek el, ülnek, mennek.
- Ki az, aki szent ünnepen, karácsonykor a pásztor fejéről napközben lelopja a kucsmát?
SZA: Pedig szegény Regina néni este bevitte. Csak nappal vitték el. Tavaly tudja, mit csináltak? Tavaly leverték Szent Józsefet, összetörték. És igazán, mikor tettük a terítőket, s jöttünk ki evvel a Pátricával, s jött ki a kapuban, hogy bétette a harangozó a sapkát, mellyre valót. S nem tette be. Mert én mondtam Emesének, nem Gabinak, hogy bezárom a templomot. De, nem, mert ő bézárja. S aztán biz a mondom Regina néninek, mi eljöttünk, mert volt egy új, tiszta új mellyre való, s volt egy ócskább mellyre való s egy sapka. Mert az az emberemnek volt az ünneplő sapkája. S akko bétettük ada, s akko Regina néni, reggel ő tette fel.
- Azt a két figurát Márton bácsi csinálta.
BA: Ügyesen csinálta, ügyesen meg volt csinálva.
SZA: Le volt dűtve! Le volt dűtve a pásztor, amelyik térden volt. S új volt a sapka, mert láttam, hogy új volt a bélése.
BA: Szépen meg volt rendezve. Nagyon szép volt!
SZA: Nem tudom, hogy hogy nem férnek. Örvendjünk, hogy van pap a faluban. Mert biz’a amikor nem volt, járt Váraljáról is, itt is minden délután kinn volt a mise. Ez az Albert atya is járt Váraljára is, és járt Mátéba is. Biciklivel járt.
BA: Bábosba járt ház szentelni. Hogy mondjam: három kilométerre. Akkor annét mentek annyit, mentek úgy körbe, s megyen keresztül a hegyen a hóban, Papodalára, Kelencésbe, s akko jöttek a kápolnához. Szánkával, lószánkával jártak.
SZA: Ahol most a tehenek itatnak, csepegőnek szokták mondani, ott is voltak házak. Minden házhoz megy év elején a pap ház szentelni.
BA: Kell a papnak segítség.
- Voltunk a református temetőben, ott volt egy csomó Szőllősi sír.
SZA: Az a rokonság, mind az. Édesanyám református volt, s amikor férjhez ment, akkor lett katolikus. A Szőllősi család reformátusok. A temetőben ott van egy kerítés, s ott van apósom, s anyósom, s az unokája. Az 25 éves volt, elütette egy autó, s akko meg is halt Déván. S fejül van egy Szőllősi Dávid, s Szőllői Ilona, azoknak a házában laknak Gyuriék. S fejül van egy Szőllősi, azok is mind rokonok. Szőllősi negyed van ott, ők reformátusok. S akko még ott vannak édeapám s édesanyám, az Andacsok. Az volt régen a közös temető.
BA: A katolikusoknak kicsi keresztjük van, de a reformátusok, követ tettek. S vannak ott románok is temetkőzve, ebben a felében.
- Ha mindenki református, hogy lehet, hogy Annus néni katolikus?
SZA: Édesanyám katolikus volt, s mi leány testvérek katolikusok lettünk. A férjem családja mind reformátusok voltak. De, az anyósom katolikus, s anyósom nem mehetett gyónni s áldozni, s megegyeztek, ha lesz még egy gyermek, katolikusoknak adják. Úgyhogy a férjem katolikus lett. Volt itt egy kicsi átjáró a papi laknak a sarkánál, s volt egy Árpád pap, és az keresztelte meg. S katolikus lett.
BA: Hogy mondjam, nálunk a lányok mind katolikusok voltak. Én egyedül voltam lány, én katolikus vagyok, de ha lett volna fiútestvérem az református. Édesapám, mind református volt. Így voltak megegyezve. Ha leány, akkor ide, ha fiú, akkor oda, attól függ milyen volt a megegyezés.
- A református és a katolikus papok egyeztek itt a faluban?
SZA: Soha. Nem. Az egyik elzáratta a másikat.
- Mit csinált?
SZA: A református pap elzáratta a katolikus papot. A Málnásit, Ábrahámot?
BA: Nemcsak a Málnási volt itt a hibás, hanem az a, volt itt a Gábris is. Azt akarom mondani, hogy régebben, már amikor voltam én olyan leányos. Volt a reformátusoknál egy esküvő. Ezek a katolikusok olyan nagyra tartották magukat, hogy be nem mentek. Azt mondta a pap, hogy tilos bemenni a református templomba. Hát, hogyne menjünk bé, amikor ott van a barátném. De, akkor nem gyóntatott meg a pap. Nem volt szabad bemenni. De, én édesapámmal mindig bementem. Azután már jóban voltak egymással itt ezek a fiatal papok. Azután jött egy rendszer. Kezdődött ez a lelki gyakorlat. Szépen felöltöztek az emberek és a katolikusok mentek fel, a katolikus pap is, akko kezdődött meg ez közbenjárás, tudja? Mentek így fel a katolikusok a hívekkel, s a reformátusok meg jöttek ide. S most már úgy hallszik, hogy arra a székelység felé van 3-4 féle vallás, mint a katolikus, református, unitárius, evangélista s azok mind egyik héten egyiknél vannak, s másik héten másnál. Itt csak a papok voltak az ellenkezők. A híveket akarták megszerezni, hogy ne menjenek el, maradjan meg mindegyik a vallásánál.
SZA: A pap bácsi, Karcsi is nagyon jóban volt Erikával. Tavaly voltak itt Erikáék, Kovászna megyéből, a reformátusok. Volt a gyermekekkel. Egy sógorom is volt pap, elvette a férjem testvérét. Van egy másik Szőllősi, s annak a fia is pap. Annyi pap van, mind papokkal vagyunk körbevéve.
- Ki volt az a pap, aki szerette az itókát a barátnőjével együtt?
SZA/BA: Albert, jaj, Berci! Ha nem ivott, nagyon szépen prédikált! Eljött ide egy karácsony másnapján. A gazdám borotválkozott, amiko úgy volt, ő mindig rendbe tette magát. Egy héten kétszer borotválkozott, vasárnap és csütörtökön. Az én uram, Marci borotválkozott. Jön a pap, béjön. Ott van egy dívány, leül. Aszongya Marci: - „Na, Annus, itt van a pap bácsi, tőccsél egy pohárkával!” – Gondoltam megissza azt a pohár pálinkát s megy dogára. Na, megitta, aszongya: „Kérek még eggyel!”. – „Sok lesz pap bácsi!” Tisztelendő úr sok lesz!” - mondja a férjen. – „Ne féljen, nem lesz sok!” Hát, mondom: „Menyünk a templomba, mindjárt kezdődik a mise!” – „Amíg nem jön a pap, úgyse kezdődik a mise! – aszongya. Az amiko kiment innét, elkezdett hányni. Ment a templomba. Miko mások mentek a templomba, ő már jött ki. Nem tudta elvégezni a misét.
BA: Állj meg! Tudod, hogy volt. Mi má ott voltunk a templomban, s vártuk, hogy kezdődjék meg a mise. És ő jön ki a gyóntatószékből. S mindig-mindig ment a padok közt. Feltűnő volt, nem tudtuk mi van. Bement a sekrestyébe s kezdett öltöződni. S akko az egyik presbiter kijött a padból, akko lett vége a rózsafüzérnek, s megmondta, hogy most menjen szépen haza. S vége volt, ment mindenki szépen haza.
SZA: Az olyan ájulós volt. Mind csak úgy ájult el. Csakúgy jött s elájult el. Egyszer itt volt, egy betyár nő volt véle. Kiáltott, zörgetett: - „Annus néni, Marci bácsi jöjjenek!” - Szedjük fel a papot!
BA: S aztán nem volt bezárva folyosó ajtaja, nem tudom, hogy nem záródott be. – „Gyuri bácsi, nincs egy kis bora? Elfogyott a mise bor, s kell menjek misézzek. Nincs egy kis bora?” – „Pap bácsi drága nincsen, menjen ide túl a szomszédba, mert ott biztos kap.” De ott se volt.
SZA: Mentünk hajnali misére, s öltöztem. Égett lámpa. Miko látta a világosságot, már kiáltott, hogy „Helló, helló!” –Kellett a misebor, egy kis fáradt olaj. Aztán egyszer csak bé. - „Nincsen - mondom, - csak pálinka” – „Az is jó.” – „ De még nem főztük ki.” – „Hát hol tudna kapni?” Aszongya: - „Hozzák a fát, s kell a pálinka!”- Elküldtem Róza nénihez, hátha ott tud kapni. Fáradt olaj kellett nekije, mise bor. De így, amikor nem ivott, nagyon szépen prédikált! Nagyon szépen. Rendes ember lett.
BA: S van két gyereke neki. De, most is prédikál.
SZA: Avval az asszonnyal van, korondi. Kikeresztelkedett.
- Ez a Vice veszélyes hely. Itt vagy megnősülnek, vagy férjhez mennek, itt valami mindig történik.
SZA: Itt sok tanító vót, s tanár. Mind kerültek össze, itt kerültek össze. Itt sokan összekerültek. Hát hogyan mondta itt az a magyarországi, Feri bácsi 21 unokája van. Az diakónus.
- Azért mondom, ez egy veszélyes hely.
BA: Mindenki szeret itt Vicében. Nem rossz emberek vannak. Nem olyan gazdag falu, de olyan jó lelkű falu valahogy.
SZA: De, hogy mondta pap bácsi, miko hozta Bea asszonyt: - „Nagyon kedves asszony! Fogadják olyan szeretettel, mint ahogy fogadják a vendégeket!”
- Nagyon köszönöm!
SZA: Na, ezt mondta a templomban. Nem ’tom Péter voltál, hallottad?
Péter: Persze, hogy voltam. Pontosan így mondta.
BA: Volt egy pap, Lajosnak hítták. Az úgy el volt keseredve, hogy egy ilyen faluba tették. Ő nem bírja, ő eztet nem bírja, neki el kell menni. Székely volt. Na, jól van. Nem tudom mennyi ideig ült, mennyit nem. Nem ült sokat, elment. Na, drága, miko megcsinálta a 25 éves találkozóját, papi ezüst miséjét. Itt Vicében csinálta meg. Nem a szülőfalujában, nem ahol volt pap. Hanem eljött Vicébe. S azt mondta: - „Ha még egyszer Vicébe tudnék elmenni, onnan soha többet el nem költöznék!”
- Hogy volt az a két tanítónő, aki gyorsvonattal akart jönni?
BA: Jaj, hát az olyan csodálatos volt! Klárinak és Babinak hítták. Nálunk laktak. Hát annyit elkacagták azt az utazást. Messziről jöttek, már tudtam, de nem jut eszembe. Talán egy helyen tanultak, de egyszerre helyezték ide üket. De akkor sár volt. Nem úgy volt, mint most, aszfalt. Miko megérkeznek Bethlenbe, mennek be az állomásba, hogy miko megy Vicébe a gyors vonat? Aszongya, nem is hallott Vicérül, a jegykiadó. Még személyvonat se, busz se! Jaj, Babi drága, akko mit csinálnak! Na, akko tanakodtak, mit csinálnak, mit nem? Hogy jutnának ide Vicébe? De én tudom ki vezette ide, de volt ott egy szekeres az állomásba. Viceiek azt szokták sokszor vagy egy csomagot vittek le Bethlenbe az állomásra, vagy mentek a vásárba, vagy utaztak, és minden estre. Hát, képzelje! Mikor megérkeztek, le kellett szálljanak a falu végénél, a lovak nem bírták, olyan sár volt. Hát képzelje el, szandálba!
SZA: Mint ahogy mondta pap bácsi, fatarigakkal, olyan falábakkal jártak. Albert atya idejében, mikor mentek itt a réten le, mentek Nagyfaluba. Minden sáncba volt letéve 2-3 olyan csinált deszka, palló. A réteken jobban lehetett menni, mint az utakon. Avval jobban lehetett menni, mert mind vágták fel az utat a szekerek, s a traktorok. S megint volt itt egy tanítónő, kolozsvári volt. Nagyfalusi származású, de elköltözött Kolozsvárra, s az amiko jött félcipőkkel, Hajni, az a traktorvágásból ki nem vette a lábát. Végig a traktorvágáson a félcipőkkel. Mikó hazaérkezett tiszta sár volt.
BA: Nálunk lakott az a Hajni. Szerelmes volt. Papi leány volt. Testvérei Kolozsváron voltak. Bátyja Kolozsváron, a református teológián tanár volt, édesapja meg itt, nini, Nagyfaluban pap volt. Itt öregedet meg itt, is halt meg. Olyan ügyes édesanyja volt, még a rántást is megcsinálta a levesnek. Olyan jó étvágya volt annak a tanító néninek. Miko csináltuk a puliszkát csirkemártással, mindig örökké feléje dűlt a puliszka. Azt mondta: - „Az Istenit a kalányának, villájának, az Istenit a puliszkának, mind idedől!”. Úgy káromkodott, mind csak felé dőlt. Na, hagy békit! Erősen jó étvágya volt. S mind csak a meleget kereste. Édesapa nagyon szerette őtet. Mind többet- többet szedett. Nálunk volt. Három szobánk volt, a konyhával négy, padlós szobák voltak, s közel volt az iskola. Na, jól volt. Nálunk volt egy tanító bácsi. Igazgató. Hetedikes voltam, s mentem a fonóba. Itt, nini, szemben lévő háznál volt a fonó, olyan kicsi leánykák jártak. Hát, volt egy barátom, nem is szeretőm, beszélgettünk. Ő nagyobb volt. Mint én, nem sokkal, 3-4 évvel. Kísérjen haza. Váj, menjen, nekem nehogy! Sár volt. A tanító bácsi el volt menve a tanító nénihez. Király Péternél itt volt a Lujza. S járt a tanító bácsi hozzája. Én nem tudtam, hogy a tanító bácsi még nincs megérkezve, nem tudtam. S a fiú elkísért engemet, de sár volt, s akko mentünk egy kicsit lejjebb, ott híd volt, s ide jöttünk a ház sarkához. Akko még nem ez a ház volt, a másik. S jön a világító lámpával. Jaj, Istenem menjél el, menjél! Jaj, Istenem! S megijedtem! Mentem be, s nem volt időm, egyik cipőmet levetkeztem s a másikat a lábamon hagytam. Mámival aludtam akko, mámival. Nem volt külön szobám. Akkor nem úgy aludtak a gyermekek. A sáros cipőmmel bébúttam, s betakaróztam. Jön be a tanító bácsi. – „János bácsi alusznak? - Nem alszunk. - Annus, te jöttél haza valakivel? – Először nem akartam szólani. De csak. – „Nem, én biz’a, nem jöttem! – Biztos? János bácsi! Tolvaj jár a ház körül!” - Neki is volt lámpája és a másiknak is. Az a paraszt visszavilágított, s ez meg látta. Nem világított volna vissza, akko nem látta volna tanító bácsi, hogy van valaki. Mámit szorosan megöletem, hogy ne mondjon semmit. De az tudta, de nem mondta volna semmit. Meghasadt volna szívem, mit mondott volna ídesapa, hogy engemet hazakísér egy fiú. Na, ne féljen többet se jött el! Tolvaj jár a ház körül! Olyan sáros volt a lepedő, az ágynemű. Amíg ük kimentek, hogy megkeresik a tolvajt, addig én szépen levettem a sáros cipőmet. Fűzős cipővel voltam. Akko az volt, olyan fűzős.
Úgyhogy sokféle történt régebben. Főztük, a málét. De, kell degeszteni egy kicsit a málét, hogy jobban megpuhuljon. Leszemezett málé, degesztve, pici cukorral, jaj de finom!
Megegyezünk Annuska nénikkel, hogy holnap ismét jövünk. Jön egy „fáintos legény” is. Itt lesz Dávid bácsi, és hármasban énekelnek nekünk.
Ma estére és addig is elbúcsúzunk tőlük.
