Bakó Lajosra, illetve a kertjére Piroska hívta fel a figyelmemet. Piroska azt mondta, ha arra járok, nézzek be Lajos bácsi kertjébe, mert csodaszép virágai vannak. Kora tavasszal a japánbirs bokra, és a hosszú kordonon futtatott lilaakác füzérei csalogatják a kíváncsi tekinteteket a kertjébe. Közben a szőlőtőkéi alatt nárciszok, jácintok, tulipánok borulnak virágba. Időjárástól függően, április-május elején a ház előtt lévő orgonabokrok, - dupla fehér és lila – ontják illatukat. A tavasz beköszöntétől késő őszig Lajos bácsi kertjében biztosan nyílik valami szépség.
Piroska szavára az üzletbe vagy a templomba menet be-benéztem a kertbe és sokszor láttam kék munkásköpenyben a buxus bokrai előtt térdepelni egy férfit. Lajos metszette, formázta a bokrait. Azt mondják, aki virágot szereti, rossz ember nem lehet.
Egy alkalommal a templomba menet a kapujában találkoztunk össze és elegyedtünk szóba, így kezdődött a barátságunk. Az egyik leányával, Rozállal, egy nagyon kedves közös ismerősünk révén megismerkedtem, a Hargita Néptáncegyüttes „Magyaroké” című előadásán. Rozál, az együttes mindenese, szíve-lelke. Szervezi az együttes fellépéseit, bonyolítja, intézi a mindennapos ügyes-bajos dolgokat.
Lajoshoz hideg téli estéken sokszor átjártam beszélgetni és melegedni. A duruzsoló, jó kis vaskályha melletti széken volt a „helyem”. Olyan kellemesen melegítette a hátamat, hogy sokszor nehéz volt eljönni és ott hagyni a kályha melegét.
Nagyon sokat beszélgettünk Lajossal, sok mindenről. A családról, az életéről, a lányairól, most merre járnak, mit csinálnak. De, mindent és mindenkit felülírt Boróka. Boróka az „új szerelem”, nagypapa mindene, szeme fénye. A pici lány szívmelengető, nevetős, mosolygós fotóival, tele van az egész lakás.
Lajos tartásán látszik, beszédén hallani, egész lényén érezni lehet a temperamentumos székely virtust. Először az ember kicsit „megijed” a nagy hangtól, az erős gesztusoktól, a szókimondástól, mert amit gondol, csomagolatlanul odamondja. A mai világban elszoktunk már ettől a nyíltságtól. Ha valakiben van elég kíváncsiság, hogy megismerje ezt a „kemény, morgós medvének” tűnő embert, akkor rájön, hogy a felszín alatt egy csupaszív, góbé humorral megáldott, végtelen érzékeny ember rejtőzik.
Én nagyon sok kellemes, vidám estéket köszönhetek Lajosnak. Pálinkázva, borozgatva, szalonnázva, teázgatva nem akadt olyan téma, amiről ne tudtunk volna beszélgetni.
Külön öröm volt számomra Lajos lobbanékony stílusa, az a fajta vehemencia és kifejezésmód, amiket használ. Azok a bölcsességek, mondások, amiket csak úgy észrevétlenül odabök beszélgetés közben. Az általam nem ismert, nem használt szófordulatok színessége, zene volt fülemnek-lelkemnek hallgatni őket. Sajnos az írás nem adja vissza azt a lendületét, finomságát a beszédnek, a hanghordozásnak, ami nekem oly kedves volt itt, Vicében. De megpróbálom betűről- betűre felidézni és visszaadni az egyik emlékezetes beszélgetésünket.
Most egy kis ízelítőt olvashatnak abból, hogy mennyi minden kerekedik ki egy egyszerű beszélgetésből.
Péterrel egy téli délelőttön átmentünk Bakó Lajoshoz, hogy mesélje el nekünk Vicébe kerülése történetét és meséljen az életéről. Nem jelentkeztünk be előre, csak átmentünk szomszédolni. Amikor beléptünk a kertkapun, Lajos épp az udvarán jött keresztül és nagyon szívélyesen fogadott minket.
- Kerüljetek bejjeb! Épp Dezsőnél voltam a szomszédban. Hosszúnyakú ótyán barátomnál bégyújtani. Holnap jön haza Kolozsvárrról. Mentem, enyhítsem meg az időt kicsit neki. Hideg van, olyan hideg van, bémentem a házába, szinte seggre ültem, ember.
- Miért ótyán a Dezső?
- Tudjátok, mi az az ótyán? Ott fenn Olténiában élnek. Olyan hosszú nyakuk van. S tudjátok, miért van hosszú nyakuk az ótyánoknak? Megnézi őket a Jóisten tetőtől-talpig. De nem azért. Azért, hogy nézzenek bé a Kárpátokon keresztül, bé Erdélybe. Na, ez így volt.
Bementünk a jó meleg lakásba. Én a „szokott” helyemre ültem, a kályha mellé, ami nagyon kellemesen melegítette a hátamat. Péter a kanapén foglalt helyet, Lajos meg az asztalfőn ült volna, ha nem rohangászik még egy kicsit, hogy a tűzifát, és a kínálnivalót behozza nekünk.
- Hozhatok valami innivalót. Há, még böjtbe vagyunk, s van még egy jó másfél hét. Csak egy poharacskával elmegy. Én se iszom, csak egy poharacskával, esetleg kettővel, mert holnap bémegyek a doktorhoz. Kell s menjek, mert elfogytak a gyógyszereim.
- Köszönöm, nem kérek! Én nem iszom.– mondja Péter.
- Hát, s hogy! Köszönd meg akkor, amikor leeresztetted, embér! Na, jó.
- Csak egyet kóstolj meg! - mondom Péternek.
- Nem, nem, köszönöm, én nem iszom egyet sem!
- Na, csak egy nyeléssel hozzak, ha már nekem is jól esik. Menj az istókba, ember! Legalább Bea is eggyel behajítsa, s akkor rendben leszünk. Legalább a kívánságom teljesül embér! – kínál a házigazda.
- Nem, nem, majd még jövök, s akkor iszunk. - válaszol Péter.
- Jó! Nekem akko is jó. Én aká mikor helyben hagyom. De, azt kell tudjam, három nappal legelébb, mert akkor, kell csináljak szünetet. Mert a kettő nem tanál.
- Na, akkor három nappal előtte bejelentem, így ni: Lajos bácsi, akkor én jövök! – így Péter.
- Na így, látod-é, ezt szeretem!
- Ha, holnap orvos van, akkor ma nem iszunk, csak beszélgetünk! – mondom én.
- Hát hova, holnapig az kipárolog! Igen hűvös van! Igaz, egy kicsit puhult az idő. Elnézést, de fel kell, menjek, s hogy sapkát vegyek, akkor aztán fel kell nyomjam a padlásnak az izéjit. Nem kell segíteni. Voltam én részegen is felmenve s le is jöttem. Hajjjaj. Mondtam neked vasárnap, én szeretem a püpüt, s a szép nőköt. De, ezt csak zárójelben mondom.
- Hát, Emma néni leskelődik! (Emma néni mondta előző nap a fonóban Lajosnak, hogy: ”Nem tudtam éjjel aludni. Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy még nálad is világos van.”
- Mit, melyik? Itt a szomszéd?
- Az, hát!
- Nem tudom az Úristennek se meghódítani! Már egyszer! Jár mindig a szája, de mégsem alkalmazkodik!
Lajos egyelőre, csak ugrál körülöttünk, mindent elrendez kint és benn is, ha már így rátörtünk, legyen minden rendben.
- Istókját, olyanképpen kaptam a múltkor, elromlott a záram. Hátrafelé muszáj voltam csináljak egy akasztót hirtelen. Nincs itt az üzletben zár, nem lehet kapni.
Hozott be tűzifát, és megrakta a kályhát. Korábban, mikor itt jártam, olyan jót beszélgettünk, hogy még a tűz is kialudt. Fázott a hátam, mire elindultam hazafelé.
- Vetkézz le embér, mert bémelegedsz s oztán, megizzadsz! – mondja Péternek.
- Azért jöttünk, hogy meséld el Péternek is, hogy hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel, a fényképet, meg mindent. Hadd tanuljon tőled! – kértem Lajost.
- A feleségemet? A fénykép az, mondjuk, ment vagy három hónapig, hogy csak képről néztük egymást. Aztán megközelítettem én személyesen is. Akkor aztán egyezett. Jó értelemben mondom, vigyáz! Akkor a törvények szigorúk voltak.
- Oh, neked vannak testvéreid, Péter? – kérdi Lajos.
- Nekem vannak. – feleli Péter.
- Hála Istennek! Vannak nagyobbak is, s valamerre jártak iskolába? S albumjuk van-e, ilyen fényképekkel?
- Én vagyok a legnagyobb.
- Akkor te kell, példát mutass a kisebbeknek a fényképekkel! Akkor nincs mit nagyon tárgyaljunk, Péter! Nekem, látod, az öcsém hozta be. Na, aztán, hohó, ez hosszú történet, itt ültök reggel. Amikor idejöttem, a gatyám erőst megkötöttem. Én a nadrágom meghúztam, erőst megkötöttem, hé, ember. Itt nem lehetett játszódni!
Ennek hozok egy tányért, s megbontsuk. Kenyér, szalonnám van, én falnivalót adok. Hun van egy tányér, na, itt, ni. Én nem nagyon értem ezeket a kiszógálást, vagy felszolgálást, mint ló az abc-t. Na. De, ezt, hogy tőccsek a pohárba, azt is rakjam tálcára, azt tudom nagyon. Ezt aztán örökőtem, vagy mi az Isten! Ez ez, s mi bejött.
Ne légy szégyenlős, te, Péter! Itt, így ni! Bontakozz ki, embér! Szépfiú vagy, szép dalia. Rendes fickó, s minden, frizurád tetszik, embér.
- Jöttünk eltanulni a mentalítást, a székely virtust. - mondom.
- Hát, én ilyesmikre nem tanítom az embert. Az kell, jöjjön bentrül! Nem fázol ott a kályha mellett? Jó, jó, örvendek! Akkor, béhajítom egy kicsit.
- Na, hát akkor: Erőt, egészséget! Isten éltessen! Neki bátyám ángyónak! Tudod ezt a viccet? Nem is vicc, csak az emberek így mondják, amikor koccintunk, vagy valami afféle van: -„Neki bátyám ángyónak!”
Na, egészség! Miről kell, mondjak? Én másképp nem mondtam volna el, de ez a Bea nénéd, olyan kíváncsi volt, hogy hát Istenem, mér ne? Ezzel kellett volna kezdjem. Látod ezt az albumot? Az öcsémnek egy ennél nagyobb volt. El volt utazva valamerre otthonról. Na, volt egy lányról egy kép, mint itt, ni. Ezek, mind rokonaim, egy se volt a szeretőm. Mind első unokatesvér. Ennek itt, ni, hosszú haja, pont, mint a feleségemnek volt. S akkor kezdtem nézegetni. Alulírta Soós Rózsika, Rozália, de Rózsikának volt írva. Hazajött az öcsém, amerre volt, már nem emlékszem, rég volt nagyon.
Kérdem tőle, az öcsém pap, máskülönben. Bükszádról hallotál-é? Csíkszereda s Szentgyörgy közt van, pont a fele útján. Na, láss! Hazajön. Én nem felejtettem el. Rögtön rákérdeztem. Elővettem az albumját, nem volt dugott helyre téve. Kinyitom, pont ott, már meg is volt jegyezve. „Egy kis magyarázatot nekem, ki is ez a nő, mert látom, benne van az albumba. Benne van az albumodba, erről biztos kell, tudjál!” – Hát hogyne tudnék - azt mondja. Beszterce-Naszód megyei, Vice falui, akkor végzett az óvónőképzőben.
Máté Vilmos papot kell, hogy ismerd, Péter! Máté Vilmos Brassóban pap. Na, az idevalósi születésű, vicei. Csányi (Gergely István) is vicei, Takács Dezső is vicei, ha ismered ezeket. Király Árpi is vicei, s Kis Pista. De itt most Vilmosról van szó. Csinálta úgy az első misét, egy évvel előbb szentelték fel, mint az öcsémet. Különben egyidősek vagyunk Máté Vilmossal, ő is, ’53-asak vagyunk. Az öcsém ’54-es, egyidősek Takács Dezsővel. 10 évig együtt voltak Gyulafehérvárra. Közben még mondok más egyebet is, hadd izguljatok egy kicsit. Na, öcsémet meghívta Vilmos ide az első misére Vicébe. Mutassa be, mert Király Árpi is itt mutatta be. S az öcsém is Vajdahunyadon, mert ott laktunk 18 évet. Ott is mutatott egy szentmisét, s szülőfalumban is. S ott voltam, mi is már a családdal, Hunyadon. S kapott, ott a primic (primicia) alatt Rózsival, a feleségemmel, s a sógornőm is hivatalos, hát ott így megismerkedtek, bemutatkoztak egymásnak. Lehet, hogy a pap is, Vilmos, s Csányi Pista, s ezek ott még mind teológusok voltak. S mind osztán a Vilmos után voltak felszentelve, a következő években. Képet adott a feleségem, ballagási, s kicsengetési kártyát, s kész. Az öcsém kapott egyet, s benne volt az albumban. Ahun van a kicsengetési kártya is, az is képpel jár, de az más húron pendül. S no, akkor onnen ettől aztán, mondom: „Na, ide figyelj, ennyit tudok, hogy hovavalósi. Te, néha én ezen még gondolkozom, de azért meg szeretném közelíteni.” Az a feleségem, ott, ni, a pikóval, a kicsengetési kártyával. Olyan képet is küdött nekem. Ilyen volt bétéve az öcsémnek is az albumjába. Az istókját neki, látod, hova kerekedik ki a helyzet, embér? Höhöj, s na! Akkor én kérődztem a dolgokon, s akko, amikor jó nagyot nyeltem egyet, gondoltam, megpróbírok egy levelet, s aztán ahogy esik, úgy suppan. Ha nagyot esik, nagyot suppan. S elég jól esett a dolog! S na, ez ez, ezen én átmentem. Annyi hazugság nincs benne, ni. Ez megtörtént dolog, ez így kezdődött köztünk a dolog. Írtam egy levelet, nem kellett két hét, s jött a válasz. Ni? Gondoltam, hoppá, itt jó helyen kopogtatok, egyelőre.
Az a bizonyos kép: Soós Rózsika
Még írtam egy jobbágytelki lánynak, benn lakott Vásárhelyen, Bakó, a nevemet hordja, még a leánykori. S a mai nap sincs férjhez menve. Ez egy. Bakó Margitnak hívják. Két évvel kisebb, mint én, kettővel, nem határoz. Fél évig válaszolt a levelemre. Hóó! Hoppá, na, állj meg! Lestem a kucslyukán mindig a postást, miko jön, de a kutya blokkba nem jött be a postás. Voltak azok a kis dobozkák, amibe tette a postát, de nem vót. Na, aztán avval is egyféleképp, én nem is válaszoltam. Én hama tudok választ, nekem nem kell fél nap, s nem hogy hat hónap. De, lementem Vásárhelyre a footbal miatt, mert nagyon szerettem a footbalt, de a mai napig is nagyon szeretem. S felkerestem. Hát ez a nőcike benn dolgozott egy plebánián. Ilyen besegítőnő volt, vagy, hogy mondjam. Már ott is lakott födél alatt. Volt Vásárhelyen annyi templomban. Felkerestem. Jó rendesen, van az atya. Volt ott két pap bácsi, mert ketten voltak, két öreg pap bácsi, az egyiket üsmertem. Nyugodjék csándesen, mert már mind a ketten nyugodjanak. Üsmertem, mert Vajdahunyadon volt egy kicsi ideig pap, aztán még helyezték Marosvásárhelyre. Jó, olyan hely volt az ottan. Látta, hogy mi diskurálunk, meg minden. Aztán miko jöjjek el, Margit kikísért. – „Na, idefigyelj, semmi közöd! Én csak egy barátságot szerettem volna felállítani, de hogy fél évig válaszoltál a levelemre, köszönöm szépen, hogy ennyit is megtettél!” - mondom. „A Jóisten áldjon meg! Miko még találkozunk falubeliek, szervusz, szervusz, kész.” Há tényleg csak egy barátságot szerettem volna felállítani, de hál Istennek máma, nem sikerült, s kész. Így volt.
S másik asszony. Nem dicsekszek, Péter, de legénykort azért meg kell élni kicsikét! Rámenős kell lenni, s ne hagyd magad! Fejed tetejére ne üljenek fel, ha lehet, a nőcikék. De azért tartsad a gyeplőt! Próbálkozz, fiú! Próbálkozni kell. De, ahol jó, gondolod, hopp, itt meg lehet, akkor állj is meg! Ne legyen, látod ilyen litty-lötty holmik vannak benn a dolgokba, akkor menj tovább egy házszámmal, mindig. Na, osztán mondom, ez csak egy kitérés volt, többek között.
Aztán kaptam választ két hét. Én is írtam, ő is írt. Felszólítottam: - „Képet kérek!” Küldött is, én is küldtem vissza, Isten áldja meg! Telt-múlt az idő, én közben megjártam Magyarországot két hétig. Szeptembér 8-án mentem oda, s két hetet lehúztam s hazajöttem. Nyomás, írjá, hoztam onnan ilyen-olyan tájképeket Budapestről s jobbró-balru. A még egy kis ajándék errő-arru. S na, volt az a nagyon kellemes illatú szappan, az Amo. Olyan kellemes illatja volt. S lehet, még mai nap is gyártják. S akkoriban Magyarban sok szép dogot, s többet, mint itt. Hát itt, itt, meg voltunk cseszve, ember! Még jó, hogy volt levegőnk, ember! Magyarban ott is volt kommunista világ, de ott nyíltan, ember! De, ott miko megyek nagybátyámmal, - már nyugodjék! - s Kádár János a feleségével, így ni, sétál a Margit- szigeten, karon fogva, s egy szatyor az öregnek a kezében. Kérdi bátyám: - „Üsmered?” S úgy profilból láttam, mondom: „Ha meglátom az elejit, lehet, hogy igen.” - Valahogy úgy mentünk, azt mondta a bátyám, hadd él, majd meglátod mindjárt, úgy mentünk, jól megnéztem. Hát én valamikor itt, Romániában járt az Előre, magyar újság volt. Hát, ugye, ezek a politikusok, ha vizit volt az ország, akkor mindig, ki volt téve. Mondom: - „Ez nem Kádár, az öreg?” Asszongya: „Ez tetőtől-talpig. Mucsok zsidó!” – mondja a bátyám. Na, jól van, már eltőt, kész.
Hát most már képről ismerjük egymást, jó lenne természetesen is ismerni egymást. Megírtam az időpontot, hogy s miko jövök, s ismerkedjünk meg, s na, ez. Aztán 1978. december 30-án 9 - negyed 10 lehetett, ideérkeztem Vicébe.
Az Úristen mentsen meg, milyen időjárásban jöttem én! Tél vót! Ennél taknyosabb idő vót. Nem vót aszfalt, jó kövesút vót. De az locsós, héj, vájj! Olyan vizes hó hullott, vagy esett. Jaj, dehogy kivel jöttem, azt nem mondtam el. Bethlenben az állomáson egy öreg néni, s a lánya, azok tettek engemet s má hogy, útba igazítottak. Éjjel 1 órakor érkeztem meg Bethlenbe, az állomásba. 1978. december 30. Jó fel vótam öltözve, akko még fiatal voltam. Az istókját, lett volna jó szilvapálinka kellett volna, hogy legyen a zsebemben belöl. Csak nem nagyon ittam volna, mert akkor kellett, vigyázz! A törvényeket, be kellett tartani akko. Mert ha nem, megmondják, hopp! Ki s mi vag,y embér, szereted a püpüt? Amilyen legény vagy, kell huncut lenni. Na, jó! Aztán ez így volt mondva. S akkor az öreg néni hallotta, reggel én járkáltam jobbró s balró, egyik fülemet megütötte a magyar szó. Az öreg néni, Irma néni, - nyugodjék csándesen! – ennek, a patronnak az édesanyja volt, ennek a Vilmosnak. Nem ’tom ismeretes? Gergely Vilmos Déváról, a patron. Még vezeti itt az üzleteket, na. Annak az édesanyja. Odasompordálok, hát mondok, le van sajnálva, meg kell próbálkozni, ember. Ezer idegenybe vagyok. Nem jártam errefelé még soha, míg világ, ember. Bemutatkozok s minden. Akko kérdem: „Merre utaznak?” – Mondja: „Vicébe.” - Na, hát mondom: hopp, mondom, ez pont nekem kellett. – „Hát, na, én is Vicébe mennék!” – „Kihez?” – „Soós Rózáliához.” – Az öregasszony megnézett egy kicsit durvábban, már nem durvábban, hanem úgy mélyebben. – „Sőt, barátok, vagy udvarló?” – „Még egyelőre – mondom, – olyan kázdő. Még csak most ismerkednőnk meg, ha igaz-e.” Na, jó. Asszongya: „Hogyne, holnap reggel nyolckor van busz.” - Aztán úgy is volt.
Aztán milyen utazást lenyomtam én, te Péter! Láttad, többször ni, ott van a feszület, hogy Jézus Krisztus, hogy van megfeszítve? Na, én úgy voltam kifeszítve a busz ajtajába, az első ajtójába. Váj! Valahogy felsegítem, ugyi, hát mindenki jött. Akkor még nem volt ennyi kocsi, volt kutyagumi, még a negyedének, a negyede se volt. S akkor mindenki jött haza szilveszterre, a városiak, s a vidékiek, s ez az. S akko aztán, vájjájjáj, Istenem, atyám! Még jó, hogy nem ettem sokat azon éjjel, nyomtak volna belőlem mindent. Na, aztán így biz’a. Mondom, felsegítettem az öregasszonyt, s a lányát, kicsi leányka volt akkor, s én is valahogy fel aztán. S egy férfi, amelyik ült az első székbe, pont az ajtó mellett, az még ideadta a kezét, s belé kapaszkodtam s aztán behúztam magamat. S valaki alulról így bétette. Istenemre mondom, így meg voltam feszítve, ember! Mondom, nem vettem így a kezem, ez volt egész Nagyfaluig, így ment. Községünk, ahun van fele útja Bethlen s Vice közt. S apadt a helyzet, ahogy szálltak le többen. S miko megnyitott, úgy kicsit leeresztettem a kezem, kilincset meg kellett fogózkodnom, ne menjek le ember, nyomás alatt hé, ne essek orra. Aztán megpuhult erőst a helyzet, s jövünk Bődig. Itt le kellett szálljunk, s gyalog. Jövünk, simán jövünk. Olyan kíváncsi voltam, az Úristókját, azt mondta a főúton lakik, úgyhogy könnyű lesz megkapni. Hűha, na, jó van. Jövünk, jövünk, s azt megmutatnak: „Oda tessék bemenni!” - Aztán oda mentem bé. Akko anyósom szegény - nyugodjék! -, volt otthon csak. Feleségem s a nővére itthon vót, sógornőm, s apósom el voltak menve a templomba, mert ilyen gyászmise volt valakiért. Valakinek a gyászmiséje volt. Na, kíváncsi voltam már, az úristókját. Anyósommal diskurálgtattunk mi má. Aztán, mind ezer idegen, most jövök előszö a házukba, de anyósom olyan bátor. Na, vártam, gyere már az istókját, ha egyszer lássalak rendesen. Na, aztán, jöttek, jöttek, jöttek, a templomból, aztán megismerkedtünk.
Aztán ültem januárig. Szilveszter, s az új év első napját itt voltunk a támplomba s minden. S akko aztán január másodikán mentem vissza, mert harmadikán munkába kellett állnom. Milyen utazást lenyomtam én! Most jön a velős dolog, hé!
Nem egy szobában aludtunk. Nem úgy ment, hogy hopp, hopp, hopp. Bé volt gyújtva, már be volt melegítve, úgyhogy este lehetett diskurálni kettőnknek, hé. Darabig a családdal, míg megvacsoráztunk, aztán persze. Az öregek hagyták a fiatalokat diskurálni. Úgyhogy jó volt. Jó meg volt rendezve a helyzet, jó, jó, jó volt. S aztán vissza kellett menni. Aztán az ilyen havas esőből lett rendes hó. De, aztán olyan pihék, mint így, ni, a fél nagyujjam. Majdnem pogácsának fele, ni, úgyhogy jó, jó majdnem egy olyan 30-40 cm-es hóréteg keletkezett. Apósom azt mondta, hogy, de akkor még nem volt apósom, de, mint úriember azt mondta, vagy háromszor: „Lajos, lekísérlek Bődig.” - Mondtam: „Én, ahogy jöttem, vissza is megyek, maga ne fáradjon! Én visszamegyek, mert én elindulok!” S ha valami esik közbe, hát nem esett, csak a hó. Hát, Vice és Bőd közt egy kocsi sem jött, de Bőd és Bethlen közt négy kocsi jött. Mind a négy olyan úriember volt, megállt, havazni, hoppá azt még nem mondtam, volt kis bajszam, mindjárt kellett töröljem, zúzmarásodott meg, embér. Mondom ez a négy kocsi megállt. – „Jó embér! Nagyon szépen köszönöm! Boldog új évet kívánok!” Inkább rományul ment. Lehet, hogy volt köztük magyar is, nem tudom. Na, de úriemberek voltak, megálltak és „kérem szépen elvihetem-e”, teli volt a kocsi, hát hova üljek bé? Úgyhogy szépen leérkeztem én gya-log! Bethlenbe a CFR állomásba. Mikor beérkeztem, azt mondták, a Jás-temesvári gyors, 120 perc késés, az kettő óra. „Jaj, Dumnyezu (Dumnezeu) maga!” A Dumnyezu az az Isten románul. Jaj, mi lesz itt, embé? Nem kellett éppen két óra, de mondjuk 1 óra, másfél órát aztán szivarozni szivaroztam, úgy, ni, de aztán keserű volt a lelkem is, ember! Szerencsém volt, mert a csók íze még itt volt az arcomon. Az még táplált! Ezek kétfelől! Persze tettek útra is falnivalót, nem erről van szó! Csak mondom, ezek kétfelől, amit kaptam. Figyelj! Ide, nem ide, hopp! Törvény tiltotta, akkor még! Hóó, akkor aztán bejött, váj! Annyian voltak, tele ütközőkön szegény katonák, ugyi innét-onnét mentek vissza. Ütköző teli volt katonák. Alig tudtam felmenni. S aztán akko megállt Désen is, megállt Szamosújváros, s aztán bekerültem a vagonba, melyikbe voltam pont a közepire, de a folyosón, mer. Gyermekek ordibáltak ott, mi volt ott, Isten őrizz meg! Persze Kolozsváron ki kellett volna, szálljak! Menjek neki Kocsárdnak, Rezboje, Tövis, Sziméra, s akko jött volna Hunyad. De, Kolozsváron ki kellett volna szálljak, okvetetlen, ember! S mit, hogy szállni? Ha, ki tudtam volna, az ablakon. Vagy? Kemény erőszak, félre mindenki az utamból, lökdösni! S nem láttam helyesnek. Gondoltam ereszed! Neki Nagyváradnak, onnét le Aradnak, s Aradon szálltam ki. Csak Nagyváradon lazult meg, pont, mit a busz Nagyfaluba. Csak ott lazult meg a nyomás, a tömeg. Ott tudtam egyet szusszanni. Addig kalauz se jött oda, semmi. Akko megjelent, s én már előre mondtam, hogy né, hogy jártam. Nincs semmi baj. Nyomtam egy tízest a zsebibe, akko még elég jó pénz volt 10 lei. Asszongya: - „Jöjjön velem!” - Elvitt az ő, nekik van. Egy hosszú, hosszú szerelvény, akko szerelvények voltak, 16-18 vagon, nem mint most, van három a gyorsnak is. Akko mondom, 16-17-18. Vol egy kupéja, oda szépen bézárt. Asszongya: „Aradon ébresztő lesz!” - Mondom: „Jó!” - Nem sokat tudtam én aludni véle, miko utazok, a mai napig se, ember! Nem stimmel nekem az ilyesmi, na. Akko szót és leszálltam, Aradon még kellet egy jó órát várjak. Ez, ugye, elment Temesvárra ez a vonat.
Még egy évet se egészen udvaroltam. Hát, mondjuk, a levelet, amikor megkezdtem, akkor az év benne van. Miko az első levelet küldtem, ugyi, hát, ’79. július 29-én volt az esküvőnk. S én, most már nem tudom pontosan megmondani, de ’78. június, vagy júliusban kezdtem az első levelet küldeni. Most már nem tudom pontosan megmondani ezt a dátumot.
Állj meg, ha nem tanát volna szó, mint a kolozsvári rádióba, akkor a mai napig se vónék itt! Csak talált a szó, megleltük egymást, megkaptuk. Az azt jelenti, én is jó helyen kopogtattam, s ő is. Aztán nem tudom, mikor egybé kerültünk, évek múltán, milyen véleménnyel lett? Mert én rosszul nem viselkedtem azé! Nem akarok dicsekedni azé, meg kellett áni, ezer idegenybe, meg kellet állni a helyet! Kellett alkalmazkodni! És ez normális dolog. Akárki. Ha, alkalmazkodsz, előnyöd van. Elfogadnak. Ha, elfogad a közösség, ha pedig nem. Nem mehetsz még nagyapád fülibe is, bébúhatsz. Na, hogy így vót aztán, 1979. augusztus 5-étől tőzsgyökeres vicei vagyok! Hát tőzsgyökeres nem éppen, mert nem itt születtem, de annak, aszongya, 36 éve mút tavaly augusztus 5-én.
Vajdahunyadon vót egy 4 és fél évig udvaroltam, Péter! Hoppá, lelé! Pedig az aztán az székely lány volt, nem mezőségi, mert ez Mezőség különben. Az székely lány volt, mégpedig egy fábul kifaragva. Nem oda akarok kikerekedni, hogy az jobb. De, mivel én is székely származású vagyok, nem mindig talál könnyebben a szó. Sokkal jobb egy idegeny helyrül vegyél. Így legalábbis, mondom, én négy és fél évig udvaroltam annak, nem dicsekvés, csak mondom, miken megy keresztül egy-egy ember, nem mindenki. Egy-egy ember, nem mindenki, ahogy sikerül az élet, ahogy csinálod a dógokat. Vagy, ami fel van ide írva, s nem tudsz elolvasni. Hiába nézed magad a tűkörbe, akkor se tudod elolvasni, ember. Az úgy van írva. De van írva! Sok minden! S akkor ott voltam katona, le voltam leszerelve, le voltam szerelve katona, s majdnem veszem el…
- Egyszer csak jön egy fénykép és mégse?
- Nem, nem, nem, nem! Ez, ez, ez, amikor én megkezdtem vele az első levelet, akkor ott még kicsit állt a helyzet túlfelől. Kellett forgatni a dogokat, mint a pénzt, hogy ne penészedjen. Így volt.
- Van neked kedvenc székely nótád?
- „Erdő, erdő, Marosszéki kerek erdő, S madár lakik benne, madár lakik tizenkettő. Cukrot adnék annak a madárnak, dalolja ki…” pénteken este elfogom. Én egyedül nem rontom. Nekem vagy valaki, meg kell kezdje, vagy a hangomat fel kell stimmeljem.
Természetesen Lajos elénekelte nekünk a kedvenc nótáját:
- „Erdő, erdő, erdő, Marosszéki kerek erdő, S madár lakik benne, madár lakik tizenkettő. Cukrot adnék annak a madárnak, dalolja ki nevét a babámnak, Csárdás kis angyalom, érted fáj a szívem nagyon!” Na. Lehet ismételni még. Lehet, hogy van egy-két versszakja, de. Vagy, s nekem aztán én a hallgató nótákat azokat szeretem nagyon. Ilyen rice-ruci, „neked menjek, ne menjek”, nem nagyon szeretem. Én a hallgató nótákat szeretem. A hallgató nóták, ezek a románca, vagy hogy nevezik. Ismeretes ez a szó? Nem ismeretes. Na, például az, hogy „Valamikor fehér rózsa volt az én virágom. S valamikor te voltál az én boldogságom. S amióta a szívemet összetörted, mint egy hervadt rózsát, azóta csak álmaimban járok el tehozzád”... – Amit énekel a Madaras Gábor, igen. Na, ennek még van egy versszakja. Csak ilyenkor, tudod, jutnak eszembe ilyen s olyan dogok, s ugyi, hát, én most… Az ének így folyik, hogy „összetörted”, szegény nem akarta összetörni, de… „s azóta csak álmaimban járok el tehozzád…” Megdöf! Szívnek! Azért szeretem, az ilyen nótákat, tudod. S aztán sok hallgató van, rengeteg. Ezt nevezik hallgatónak, tehát nem az a gyors ritmusos, amikre lehet táncolni. Ezekre nem lehet. Na, ezek nekem a mindenem. Vagy az, hogy „Utcátokban most nyílnak az akácfavirágok, S bánatimban minden este tifelétek járok. Elsírom a bánatimat, az akácok bólingatnak rája, Felejtsd el a csókjaimat, légy másnak a párja!...” Ezek ilyen szívre ható nóták, hogyha esetleg csalódott lettél, vagy mit tudom én. Úgy, ahogy a magyar nóta, a hallgató nóta, s még a csárdások is, sok mindent a magyar nemzetnek megénekelnek. A magyar embernek, úgy nőnek, mint férfinak, sok mindent megénekelnek, nem? S nem mind most ma, hogy milyen nótákat izélnek, s jaj, Istenem!
Jóleső pálinkaivás következett. Házigazdánk kívánságaival: „Használjátok, igyatok! Ezt, amíg bé nem vesszük, nem mennek, egy sé megy! Zárom bé az ajtót! Tökéletes! Na!”
- A férfinek is olyan érzékeny a szíve, még ha kifelé, olyan kemény is?
- Hát, .. én meg tudok puhulni, az biztos. Én nem… Hát érzékeny! Érzékeny! Nem vagyunk fából, nem vagyunk kőből! Vannak azért olyan makrancos, kemény, kemény természetűek. De, én nem tudok. Például, amióta meghalt a feleségem szegény, nyugodjék csándesen! 10 éve. Én most olyan hamar tudok elkötűni. Addig… A férfivirtus keményebben fennállt bennem, hogy jobban megérthetődjen, de azóta, amióta, nincs.
Kétszer több éneket tudott, mint én. Ő szervezett, nem akarom dicsérni, mondom. Aki nem irigy, aki nem volt irigy a faluba rea, az egyebet nem tud, csak jót mondani róla. Egy nemes asszony volt. Én mondtam, nem éppen ilyet érdemeltem volna! A lelkem az övé mellett acél. Elég sokat puhított rajtam. S ez jó dolog volt.
Mivel ő óvónő volt, csinált ő a fiataloknak, többen megmondhassák itten, sok szerepet tanított nekik. Úgy meg tudta választani mindegyiknek, hogy milyen szerepet jáccon, hogy ezen csodákoztam én is. Mint egy ilyen jó színházi rendező, vagy hogy nevezik. Úgy meg tudta, ugye ismerte őket óvodás koruktól, s aztán akkor.
Harmincöten voltak az osztályban Enyeden, már óvónők. Harmincöten. Mindegyiknek tudta: hónap, nap, év. Mindegyiknek tudta kívülről, mikor született. Itt Vicébe, hát mit mondjak, 90%-ra tudta, az öregektől, visszamenőleg, a legkisebbig, az újszülöttektől a legöregebbig.
Itt, ki kellett dolgozzuk az erdőket, mikor visszaadtuk, aztán most már ez se dicsekvés, én nem akarok dicsekedni, csak mondom a valóságot, amiken keresztül mentem. Én elintéztem, kapja vissza erdő, mező, legelő, kapjon vissza mindent ez az elhagyatott, félreszorított kis magyar közösség, ni. Kapja vissza s rendesen a dogokat! Azt kellet intézni a megyénél. Jó, el vót tízezer. Elhoztam, kihoztam a telekkönyveket, törvényesen, ilyen jegyzőn keresztül. Ott nem lehetett akárhogy bemenni egy archivába, ahun vótak s vannak, vagy vótak, mert most már le van hozva Bethlenbe, lehozta. Akko még benn vót a megyeközpontba. Nem lehet, hogy bémenjé. S egy mérnököt szereztém, s egy magyar mérnököt, nekem magamnak. S aztán vele, veled az igazgató csak tíz percet, hagyott nekem. A mérnök bémehetett, ülhetett többet, hogy keresse ki a dógot. Ilyen- olyan problémáink vótak, határokba, s ez a. S mikor letelt a tíz perc, jön be az igazgató, igazgatónő, nő vót, háj, az istókját! – „Uram letelt az idő!” - Semmit! Majdnem hogy megfogja a galléromat, Hohóó! Egy kicsit én is izéltem, hoppá, persze románul kellett izélni. Aztán csak még nem cigánkodtam, kijöttem. A mérnök benn maradt, s mondta nekem: „Lajos, várjál meg engemet!” - S tulajdonképp, aszongya: „Egy, s másfél óra körülbelül. Igyál meg egy kávét, vagy valamit valamerre!” – S ne félj, én majd formáltam, megvárlak!” - Tizenhárom évvel volt idősebb a mérnök úr, de jó barátok voltunk, s vagyunk mai napig is! Na, mit akartam ezzel kihozni. Látod, már több a mész, mint az ész!
Ja, igen! S alakítottam itten egy bizottságot, egy komitét, ahun a legtöbb öregember volt benne. A komité, mit mondjak, a komité 6-7 tagú volt, de mind öregek, öreg emberek. Ugye a telekkönyvben Mária Teréziától errefelé, az 1800-as évektől errefelé, úgy volt magyarul elkönyvelve. A tulajdonlapok, így mondják magyarul, igaz. Olyan írás volt az az úristókját, nem ’tom, hogy nem kopott az a tus, vagy miféle. Na, s akko azt akarom mondani, vót olyan helyzet, hogy az öregek elakadtak. Mondtam: „Semmi baj, jön a következő.” - Mentünk tovább, ahun akadtak el az öregek, tettük félre. Én, mint ezer idegen, ebben a faluban, nem ismertem még jóformán, akkor frissen még, akkor, na. Hát üsmertem a falut, de mit tudtam én, hogy Pityit s Palkónak ki volt az apja, nagyapja, s nagyanyja, mit tudtam én, s nem ’tom kije. Tettük félre, s te, mondom, én szólok a feleségemnek, s eljő. S úgy is vót. Ahun elakadtunk, s adódott ilyen eset. S, na, szakítottunk egy ilyen időt, mert volt innen a központból is ide a községtől technikusunk kijőve, kettő, amék ott dolgozott a községnél még akko, úgyhogy ők csinálták a dokumentet. Az öregek csak kiboncolták, ez ide tartozik, ez oda tartozik, persze adott be kérvényt, például adtam be én, hova, visszamenőleg, két ágrul, nem ’tom, na, ez bonyolult.
S akko, mondom, a feleségem jött, s az úgy tudta az úristókját, mint a Miatyánkot, embér. S nagyon buzgó keresztény asszony volt! Áj, ezt aztán nagyon becsütem benne. Ez egy… Az nem csúfolkodott senkivel se, az nem átkozott senkit. Az átkot, azt én se szerettem, soha életemben! Inkább egyet kárimkodok. Félre, s mind akarja, inkább egyet kárimkodok, inkább akko se. Az átok, az a legmucskabb bűn, a leggonoszabb, a világon ez a legrosszabb. Valakinek a rosszat kívánja. Hát nem tudsz megbocsátani? Akkor mi az Úristenért mész a templomba, embér? Én ezen csodákozom sokat, embér. Hát volt éppen nekem is, mert nem vót olyan fényes. Az irigység, például mikor építettem ezt a házat. Akadnak irigyek! Vagy mikor, tanácsos voltam, harcoltam Vicéért, küszködtem ott még, keményen a rományok közt. A végén csinálok jót, s akko mégis vót két-három ember, aki elküldött ányámba! Ez volt a köszönet akko. Akko ne mérgelődjön föl az ember, kérdem én? S akkor nem kellet volna, átkozzam? NEM! Azt nem szabad! Az a legmocskabb dolog, ember! Ha, aká milyen dógot csinált valaki valakinek, nehézség, s ne átkozz, az nem helyes!
- Mutattam a kicsi unokádat a Péternek. Székelyföldön van az összes lány.
- Igen? Nézd meg! Ahun kicsit látsz, az mind unokám. De, csak egy van, de, sok helyen. Péter, ha meg akarsz nősülni, én besegítek, de, nem leszek ott. Jó lesz, úgy? Az mindenkinek a saját privát ügye. Isten őrizz, hogy belészóljon valaki! Ne is hagyd belészólni senkinek! Ide figyelj Péter! Egy dolog nagyon fontos még a világba! Légy mosolygós férfi, humoros, pöccincs oda, amikor a legkedvesebb, aztán ne törődj, mert minden megy, mint a karikacsapás!
- Nézzük meg a képeket!
- Hát muszáj, hogy itt legyek, mert nem mindenkit ismertek. Állj meg egy kicsit, hogy hozzak egy másik szemüveget! Na, lássuk, milyen képek! Itt én vagyok, taknyos gyerekkoromba, ez itt, édesapám, itt a feleségem, már nyugodjék! Ez, én voltam 18 éves koromba vagy mennyi voltam, ez édesapám, az a húgom, ez édesanyám, ez az öcsém. Ez, édesanyámnak a karján, én voltam, mikor kicsi voltam. Régi fotó, azért nem színes. Ezek mind első unokatestvéreim, ezek mind testvérek. Ez a jobbágytelki népviselet. Ez, az unokaöcsém Pestszentlőrincről, itt mikor nősült. Nem tudtam elmenni a lagzijába, s kurva világ volt, a security nem adta meg a passaport. Háromszó vót béadva. Megkérdezték, mé megyek én Magyarba? Mocsok világ volt, hé. Ez a fickó itt, ni, a barátom, ez itt a katonakollégák, voltunk Szovátán, 1 év s 4 hónap volt a katonaság, s ez az. Ennek a nőnek még sokat csaptam a szelet. Hogy tudjad, hogy kell szelelni, na. Voltam elsőáldozó Vajdahunyadon. Ez az öcsém, mikor volt katona. S akkor jött egy törvény, mikor megkezdték a teológiát, s rögtön bevitték, 9 hónapot csinált. Felét, mint mi.
Na, ez Vajdahunyadon volt. Akko vót ez, hányba is vót? 1972-73. valami olyasmi, nem vagyok teljes biztos. Petőfi Sándor 150. halála (születése: 1923-1973) évfordulója miko vót, a magyarság, Vajdahunyadon csinátunk egy ünnepség. Ez vagyok én itt népviseletbe, a szülőfalumból hoztam, Jobbágytelekrő. Ezek itt a hunyadi magyar emberek viseletei. Az akkori hatóságok nagy nehezen csak megengedték, hogy legyen ünnepség. Mondták Petőfiről, hogy romány, Petrovics. Ó, kutyagumi az orruk alá. Úgyhogy, én Vajdahunyadon is szerepőtem, sok mindenbe, ajjaj, táncegyüttesbe jáctam, sok szerepet tanultam s.
Na, ez itt az egyik az unokanővérem. Miko ment férjhez, én vőfély voltam. Nálunk ilyen vót a vőfélypálca. Nálunk felé jó 24 órát tartott a lakodalom.
Jobbágytelki népviseltben Bakó Lajos is itt van, vőfély voltam megint. Egyszer a lakodalom előtt 1 héttel, vagy kettővel behívtuk a násznépet, a hivatalosokat, a lagziba. S azután a lakodalom alatt ugyi, fel kellett vonulni. Minden vőfélynek volt egy koszorús lánya, s mentünk esküdni, mert nálunk egy nap alatt zajlott le minden, a polgári esküvő és az egyházi esküvő is. Lementünk, miko a szomszéd faluba kellett menni, régebb aztán azt láttad vóna, mikor lovas szekerekkel vitték a mennyasszonyt! Három szekér vót, az elsőn vót a menyasszon, a másodikon a keresztszülők, s a harmadikon a zenészek a vőfélyekkel. Úgy énekeltünk, hogy az ég borult bé, ember. Polgári kellett, nem lehetett, hogy csak az egyházi legyen.
Itt, nézd meg, Péter, miko Bakó Lajos teológus volt, nézd meg! Teológus, milyen pofával, oda illettem-e, vagy nem-e? Mí? Sokan mondták, hogy lehettem vóna pap! Mondom az nem igaz, mer. Egy tájba arra állt az eszem, hé. Hát, az öcsém, ugye, lenn vót Gyulafehérvár. Gyulafehérvár és Vajdahunyad közt hatvan km volt. Busz- s a vonatjárat vót rendesen, s én minden hónapban lementem hozzá kétszer. És valahogy úgy, teológussal összebarátkoztunk, valahogy úgy - de ez nem sokáig tartott, – valahogy úgy, váj, lehetek én pap, aztán nem lettem közbe.
Itt, az öcsém, mikó vót a papszentelés. Az öcsém sír. Ez Gyulafehérváron volt. Itt csak a család vót, má gyászoltunk, mer anyósom meg vót halva. Az öcsém papnak született, arra született, nem bánta meg soha, hogy pap lett. Jobbágytelkin mutatta bé az első miséjét, de ott nem pásztorkodhat, nem lehet, nálunk tiltsa a törvény, szülőfalujában nem lehet.
Na, itt minisztráns voltam. Én le voltam szerelve, és még akkor is a fekete szoknya és a karing rajtam vót. Én, Albert atyát ismerted-é véletlenül? Na, én sokat minisztráltam. Itt még nem vótam leszerelve, alig vótam 18- 19 éves.
Jobbágytelke a világ közepe, utána jön Vice, a szívembe. Édesanyám s testvére, ez jobbágytelki népviseletben. Ilyen volt, itt a feleségem, Soós Rozália. Óvó néni, mikor fiatal lány volt.
Ez is Jobbágytelkin vót, má kinn vót, mer jobb idő vót. Ez mikó kaptuk az áldást, a Bakó família. Itt az öcsém misézik.
Ez mind az esküvő miko volt. Ez még Vicébe. Itt esküdtünk meg a templomba, azután kocsikkal elmentünk a szülőfalumba. A polgárit még megcsináltuk azelőtt egy hónappal. Itt lenn, Nagyfaluban. Akkor így mentek a dolgok. Albert atya akko már nem volt itt Vicébe, ő azelőtt vót itt pap. Hát akkor nem csináltak színes képet. Olyan fehér-feketés úgy is meg van örökítve. 1979, az se ma vót, éjszen nem. Nejszen mind Vicében vót. Akármerre, az vót a szokás, a leányt nem lehetett esketlen kivinni a faluból. Az öcsém esketett. Tudtuk-e, hé? Pálfi János a helybéli pap, nyugodják, mert meghalt aztán - megengedte, hogy megeskessen, de ha nem engedi meg, nem szabad lett vóna. A támplom az eccer úgy tele vót, hogy Istenem, de aztán a lakodalomba nem vót hivatalos az egész. Aztán mindenki meg vót kínálva, itt láccik. Ez az a ház, ahol sógornőm lakik, Marika néni. Megesküdtünk a templomba, s azt bémentünk apósomékhoz. Jó idő volt, s az asztal s akkor lett ebéd adva a vendégeknek. Kellett menni olyan hosszú útra, vagy százhúsz km innőt. Muszáj volt falni.
Jobbágytelkin hogy történt? Megérkeztünk oda, s várt a helybéli pap, hát csinált egy kicsi vecsernyét nekünk. Itt a szentmisén részt vettünk, s a többi már Jobbágytelkin van. A Jobbágytelkin, miko kijöttünk a vecsernyéről, mind vonultunk fel a kultúrházba. Ez a feleségem, s én, mind a húgom s csak az öcsém, a kultúrház mögött van Jobbágytelkin.
Sógorom, nyugodjék, a mennyasszonynak az édesapja, házas embereknek ez volt a népviseletje a szülőfalumban. Édesanyám testvére, a nagybátyám. Hiányzik sok kép. Kiszedegették a lányok a képeket az albumból és elvitték magukkal. Nem szőke hajam volt, hanem inkább világos s ősz. Nekem megkezdődött 15 éves koromba, s mind folytatta azután is.
Újság kivágásokat nézegetünk.
- Itt mind csak szülőfalumról dokumentek. Petres Kálmánról nem hallottál? Ez nagyanyámnak édestestvére, édesanyám nagybátya. Meg van könyve is. Ájj meg, csak egy picinkót! Jobbágytelke, Rományul Szünbriás. (Sambrias)
Látod, Bartók Jobbágytelkin Petres Jóska nagyapámnál. Két hetet lakott náluk.
Gyűjtötte a nótákat Bartók Béla, bíz a.
Na, erről is lehet aztán, nézd, ez valamikori rég-rég. Valamikor így néztek ki a falvak, szalmás födött ház. Nálatok is vótak biztos Gyímesbe ilyesmik. S aztán Hortobágyon, Magyarországon. Valamiko rengeteg ilyen szalmával födött házak voltak Mit ír itt? Jobbágytelki jószág, ahun van a ház, s hely, a kert, s az udvar, ni, azt nevezik nálunk jószágnak.
Ez a szüleim sírhelye, itt még nincs letőtve, de aztán jön olyan, ahon már le lesz.
Itt Vicében még ma is az a szokás, ha valaki otthon hal meg, a háznál ravatalozzák fel 3 napig és utána temetik. A komák, rokonok mennek a sírt kiásni. Viszik a koporsót, a búcsúztatás után ők temetik be a sírt. Kapnak pálinkát, pánkot, a munka közben legyen mit fogyasztani. Régebb a háznál tartották a halotti tort vagy a Kultúrba, ha sokan voltak. Ma inkább a Kultúrba s vagy visznek otthonról vagy hozatnak étteremből ételt.
Volt egy lovam, Szellő, fehér. Fesztivál alkalmával, volt itt fejül egy fiú a dombon, az lovagolta, vagyis felvonultak vele. Már nincs meg. 2012-ben már nincs semmi állat. Nem megy már, az egészségem nem engedi. Nagyon szerettem a lovakat.
Hát, ennyi!
- Köszönjük!
- Szívesen!
- Szakmát könnyű volt a te időben tanulni? Az általános iskolából nyugodtan lehetett tovább menni akkor?
- Persze. Én szakmát választottam, egyszér az az első, s azután lehetett. Fejleszthettem vóna magam, csak elhanyagótam, elcsesztem egyet s más dolgokat. Á, ne is kérdezd! Megkezdtem, nem egyszer, többszö, miután leszereltem. Én vótam híva a középiskolába, nem egyszer, többször. A tanárok cseszegettek. Én tanúni annyit nem szerettem, soha életembe! Ha hiszitek jó, s ha nem úgy is, soha, soha! Mit kaptam én, s, jaj, Istenem-atyám! Mondták a tanárok is, mikó a nyocat béfejeztem. Vajdahunyadon is, sok osztálytársam s társnőm is, ők lementek Dévára. Magyar liceum nem volt Vajdahunyadon, magyar nyelven, s menjek le én is Dévára. 18 km távol, s kellett volna, hogy ingázzak. Én így döntöttem magamban. Inkább megtanulok egy szakmát, egyszé, s aután az estibe még lehet csináni, akko még vót esti. Esti líceum, s akkó aztán lehet tanúni, folytatni, s így is vót. Három évig szakiskolát végeztem, s aztán kikerültem onnét. S nem sokára bé kellett rukkolni, vittek katonának, s leszereltem. Hát, gondoltam, az istókját, csak megcsinálom, azt az esti líceumot. S akko volt egy igazgató, Kovácsból lett Kovácsiu. Egy nagy magyarellenes, ellenség, magyarellenes muki vót. Ha meghat, nyugodjék csándesen, mert nem haragszok réá, de akkor haragudtam! Meg is kezdetem az esti líceumot, s érte hagytam ott. Hát, annyit cseszegetett, hogy megmondjam, jó parasztosan, magyarul! Hogy az osztályban voltunk úgy harminc, vagy valamennyi, azt házasok is voltak, ugye az esti líceumba. Kínozott engem! Majdnem óráról órára feleltetett, esti líceum. Tehát én dógoztam, s akko este mentem líceumba, vagyis munkaidő után. Nem volt gyermekjáték. Román nyelven. S ez pedig cseszegetett. Én Vajdahunyadon tanultam meg románul. Mikor kimentek a szüleim Vajdahunyadra, mennyi voltam, én az első osztályt Jobbágytelkin végeztem, annyit nem tudtam románul, hogy állj tovább! Így volt. A kollektivizálás miatt mentek tovább a szüleim, De, osztán a szülőfalumban nem lett. De, hogy nem lett, ott vagy 35-40 embert úgy megnadrágoltak akko ezek a jómadár, mert erőszakkal csinálták meg a kommunizmust, kollektivizálást. Erőszak vót, s ez nem vót helyes! Nem kellett vóna senkit erőszakóni! S még egy dógot megmondok: ezeken a hegyes-dombos vidékeken hagyott volna félbe a kollektivizálásnak. Itt olyan szépen bé volt indulva az állattenyészet minden faluba, még ebbe a nyomorult faluba is. Hogy le a kalappa! S akko, jön égy elmebeteg, s ott ni, a Leninnek az izéjit folytassa, embér! S akko ugy az ember össze vót szakadva. Legtöbb helyen erőszakkal csinálták a dógokat. Há itt is. Na, áll meg egy picit! A falumba, s akko persze, hogy erőszakka, 40 embert úgy megvertek, hogy vót amelyik el is pusztult nem sok időre. Valamelyik húzta éveken keresztül, mert nem írtak alá. Ezek nem vótak olyan gyermekjátékok. S akko így, pont, mint bármék faluból, ugyi, a népet kicsalta. Sokan mentek. Nem hogy kicsalta, vótak olyan dógok. Hát, itt Vicében is sok minden történt. Kellett menni, pedig nem vót mese, pedig jó nagy gazdaemberek. S nálunk se akkoriban, na hogy lehetett. De háború után, ’44-ben sok minden elromlott. Mondom, azokat vitték el, akik ellenkeztek, nem írtak alá. Volt módos, közép módos, szimpla, gyengébb, szegény ember, nem akart aláírni, ezeket vitték. Ezeket Jobbágytelkiben má csak egyet tudok, nem tudom, én nem ismertem. Má úgy mondom, nekem is csak mesélték. Égy kerüt börtönbe, nem tudom valamelyiket úgy megcsapta, hogy négyet gurult előtte, s azt hiszem aztán ki is múlt a világból. Odaeresztett vagy így, vagy úgy. S akko , mondom, ahogy hallottam vagy mesélték: 35 vagy 40 személyt hurcoltak bé Vásárhélyre, ki Jobbágytelke, bé Vásárhelyré. Szászrégenbe is vitték, mert ugyi, Szászrégen még közelebb van szülőfalumhoz, mint Vásárhely, s hurcolták. Hurcolták, s ahányszor bévitték, annyi rend kosztümöt kapott, nadrágot. Nem vót gyermekjáték, ember! S aztán ott agyba-főbe ütötték az embert. S mondom, akkor sokan el-elmentek, s így kerültünk mi Vajdahunyadra. Én, nem bánom egyféleképpen. Hál Istennek minden jól sikerült!
A líceum. Nem is jártam ki majd a kilencet, ember. Ott hagytam. Hát ölt meg idegileg ez a cseszett róka, embér! Jaaajj! Kínozott állandóan, hogy visszamenőleg állandóan kérdezett, s egy olyan algebrát hozott, tiszta betű volt. S én aztán hánytam tőle, embér. Akkor jött be frissen, s hozták be jobban-jobban-jobban tiszta betűkkel. S miko jártam a nyóc osztályt még nem vót olyan. Akko bé vót jőve már a betű, de az egész algebra könyvtár „z” betű, „x” betű, „y”. Négyzeten s a köbön, s így tovább, plusz, mínusz, törjed! Na, ne félj! Úgyse voltam életemben soha jó matematikus! Úgyse faragott belőlem Kovácsiu matematikust! De, annyit kínozott! S érte hagytam ott. Én megmondom őszintén, ha nem, meg lenne az esti iskolám. Jó lenne. Utánam jött az osztályfőnök, mert osztályfőnöknő vót, ott a liceum, mert én orosz nyelvet tanultam 5-8-ig, s így folytattam tovább, mert az vót a könnyebb. Nos, s akko a román tanárnő, melyik román nyelvet tanított, jöttek bé, háromszor voltak benn a munkahelyre, győzzenek meg, hogy menjek vissza. Mondtam: „Ha, a tanár elmegy, akko én is megyek!” – „Hát, azt nem lehet!” – „Akkor így se lehet, velem se lehet!” - Felkeresett az osztályfőnök otthon a lakásomon, ápámmal, s ányámmal beszélt, személyesen. Menjek vissza! Pedig nem vót ott diákhiány! Esti líceumba még tízet is tanítottak, de voltunk vagy 30-32-en, valami olyasmi. Na, jót akart a tanár. Aztán, nem vót türelmem. Engem akkor tudod, mi érdekelt? Legyen egy líceum, és kész. Három év szakipari után, legyen egy líceum. Hogy minek facsarodtam volna ki, nem tudom! Lehet, ha meglett vóna a líceumom, nem feljébb, az má nekem igen magas lett vóna! Hanem esetleg, mondjuk mikó én ide kerültem, lehet, hogy tudtam vóna helyettesíteni, a tanügyben dógozni. De, én nem vágytam ilyenre, soha életembe. S itt is az eredmény.
Nekem egy öreg bácsi, a szomszédunk ott, Vajdahunyadon, ebbe a szakmába vót. S egyszer elvitt, nem ott ahol én dógoztam, benn a kombinátba, nagy előkelő helyen dogoztam, má jó. S akkor elvitt. Egy karbantartó műhelyben dolgozott az egyik garázsnál, ilyen buszgarázs vót, s mi. S más kocsikat is javítottak, s oda elvitt. S akko láttam, voltam kétszer-háromszor az öreggel bémenve oda, s akko láttam, s nekem úgy megtetszett. Szerettem volna villanyszerelőt is, de az kicsit veszélyesebb volt. Jó, most is megcsinálok én, nem éppen olyan komplikált dógot, s én vezetek villant, ha kell. Nem erről van szó. Hanem így-így lehettem volna hegesztő is, vagy lehettem volna gépszerelő, mechanikus. Lehettem volna sófőr, azt má anyám tiltotta aztat, hogy az nem neked való. Nincs is jogosítványom. Ott volt a fenekem alatt, hogy ezer is jó az arcomról a bőrt lehúzzam, így ni! Ott volt Vajdahunyad a fenekem alatt, hogy megcsinálhattam volna még akkoriban, idejébe, ocsó pénzért, ember! Ha megvóna, most hányszor mehettem vóna a Fiattal. Hova mentem vóna? A góbékhoz, a Székelységbe! Avval mentem vóna, biz a. De nincs meg, nincs meg.
Góbévicc: a góbé utazik Brassóba, s seggbe rúgják vagy háromszor. S megérkeznek Brassóba, akkor is kap egyet seggbe. Aszongya: – Így is, úgy is le akartam szállni Brassóba.
Van sok, de feléjtek, annyit felejtettem. Mondtam: több a mész, mint az ész.
- Idd ki, Péter, légy szíves! Hova mész? Ha kell pisikálni mehetsz ide bé, vagy menj oda ki a wc mellé.
- Mennünk kell, megyünk mi is.
- Püpü, ki van még, egy-kettőre!
-Köszönöm, már elég lesz!
- Mér félsz, nem tudod a kanyart bévenni? Két férfival vagy itt, itt, eligazítunk!
- Bevettem én a múltkor is!
- Bé, biz a! Le a kalappal, nem is látszott rajtad, itten ember! Rajtam jobban látszott!
- Úgy vigyorogtam, mire megérkeztem. Megnéztem a Marikának az esküvői Dvd-jét, lefürödtem és elmentem aludni. Igaz, 9 óra volt addigra.
- Emlékszel, mit kérdezett ez az asszony? Mért üttem addig fenn? Emma innét, ni, most a fonóba.
- A lámpát. De ez, az ez a lámpa volt? Na, ne! Én délután 5 órakor mentem el.
- Ez a lámpa volt, ez égett. 12 órakor (éjfél) feküdtem le, embér!
- Na, de miért? Mit csináltál addig?
- Hát, szeszeltem. Hívta másik a másik után. Kellett menjen le még kicsi. Daloltam, oda leültem, ni, s tüzeltem, s énekeltem.
- Miért nem szóltál! Visszajöttünk volna, itt hallgattuk volna, és felvettük volna.
- Jaj, de jó tették volna! Ha, még beleesek egy ilyen hullámba, szólok.
- Ha tudtam volna, hogy itt ilyen danolás van, hagytunk volna csapot-papot és jöttünk volna.
- Né, itt egyedül, el kellett, fújjak egy pár nótát, addig nem jött bé az álom a szemembe, ember. Keservemből nincs.
- Micsoda veszteség ért minket!
- Hát, most már aztán mit csináljak!
- Pénteken fonó! Szóltunk az öreg Zolti bácsinak is. Azt mondta: kicsit messze van, de jönni fog.
- Jó teszi! Én jobban belé pendítenék ott a nótákba. Ha valaki sokat beszél, szólunk, hogy állítsd le a rádiódat! – Fogjuk a Marosvásárhelyi rádiót! – A hápogót lehúzzuk! Ne kariscsájjon, mint egy rossz tyúk!– Zenés üzenetek! Zenés üzenetek a marosvásárhelyi rádióból!
Miért nem várnak! Egy órakor kezdődik, hej Dumnye, Dumnye, miket húznak akkor, a sezlony megmozdul!
Én mondtam, hogy a munkát is, munkásember voltam valamikor, de a nótát, a mulatságot is szeretem! Kell is az embernek! Amélyik azt nem szereti, menjen, s bújjon bé az egérlyukba, ember!
- A jó munkásember az szereti a jó zenét és a jó nőket! – mondja Péter!
- Helybe hagyom! Te beszélsz-e? Vigyázz, mit beszélsz ember? Menj, keress! Menj! De ne nagyítóval? A két kézzel s az ésszel! Dumnye, az istókba má! Tényleg, miko eljössz a lagziba?
Hogy jártam egycé, mert vannak nekem aztán negatív pontjaim. Feketék, nem is negatív. Amit nem szabad eltitkolni! Megtörtént dolog, kérlek szépen. Beléestem a kátyúba, azt se tudtam, hun vagyok. Van nekem egy első unoka, má a feleségem, nyugodjék, de sógorok vagyunk. Sógor, mi így nevezzük egymást, első unokabátya, most jött haza vagy 5 éve Déváról. Temető felé, Vilmos, a temető utcáján lakik. Hát, amíg fiatalabbak voltunk, ezelőtt 5 évvel nyalogattuk jól, s szerettük a püpüt. Na, s aztán én megjártam náluk, s úgy bérúgtam, te Úristen, alig tudtam hazajönni. Fényes nap vót, hé. Annyit tudtam magamról, mikor elérkeztem a támplom elé, akik láttak, azok mondják, mert én nem tudtam hány óra, de azt észrevettem, hogy templom, csak megálltam, s ”Istenem, mért hagytál el!”, azt mondják háromszor mondtam. S aztán eljöttem haza, magamba, s aludtam.
Múlattam adventbe, nem most, kicsit régebb volt. Advent. Igaz, nagyböjtbe má nem csinálunk ilyet, de adventbe má. Úgy elkapott a gépszíj, te Atyaúristen! Négyen voltunk, eresztettük a bodegába úgy, hogy szakadt a hely, embér. Ott volt az öreg is, nótás kedvű bátyám, mert én így nevezem az öreget. Zolti bácsi, Salak Zsolt.
- Mi volt a hídi futás, meg vissza?
- Jaj, miko jöttünk lagziból, s a feleségem, azt mondta, bé vagyok piálva. – „Állj meg, majd megmutatom én, hogy állok!” – Jövünk, Zsuzsa, s Teréz, a két nagyobbik voltak. Nagyobbakkal voltunk a lagziba, négyen. Vigyázz, mert itt is vannak ilyen-olyan megoldások, taktika. S ilyen női taktika, s ilyen férfi taktika is van. Már amit le kell, s meg kell csinálni. Ülünk az asztalnál múlatni, mint egy lakodalmas. Ugye, függ ott milyen a helyzet, milyen a baráti kör, s hogy alakul ki, béhevül egy kicsit a helyzet, s akko sűrűbben járnak a poharak. Na, tőcsé, s így meg úgy, vagy tőtök. S na, igya meg, zsu! Egyszer csak mind csinál így a feleségem, mert oldat ültünk, hogy senki ne lássa meg. Én már tudtam hány óra, gátá. Kellett húzni a féket lassan, húztam is én előtte, elég jól. Hej, de mikor aztán megbomlott az asztal. Béadtuk az ajándékot, megbomlott az asztal, s jöttek akkor a táncok, s mulatság volt körbe, a muzsikás be középre, s aztán „húzzad, amíg nem látsz igazat!” S ilyen-olyan dogok. S olyanko az ember, amikor iszik, ki-kigázolódik. Izé, ha s táncol, s ha énekel, kipárolog. Aztán a fenn forgók jöttek, s zsu! Nemhogy széjjelnézzek! Hát, ha meglát, meglát! No, ilyen a törvényem nekem. De ő látta azér, így né. Általában bármelyik nő a férjét megfigyeli, vagy leány a legényt, s így tovább. S jövünk haza, s mondja:
- Kicsit több volt a kelletnél!
- Nem hinném! Bizonyítsak?
- Mivel tudod bizonyítani?
Há, mind ahogy jöttünk lefelé a Kultúrtól, mondom:
- „Idefigyelj! Itt vannak Zsuzsa, s Teréz is. Innőt a hídjátó én megindulok, futva megyek, egész idáig jövök szaladva, s vissza!” - Úgy is csináltam. – „Ha véletlenül leesek, akko jogos a megítélés, de ha nem, én rákérdezek, hogy van-e igazad, vagy nincs?”
S így is vót, ember. Futottam, de jó-jó sebesen, s vissza. Körülbelül Sanyi bácsiék le voltak jőve, s mire visszamentem:
- „Na, na, na hogy állunk?”
Semmi, már nem volt hangja. Így kell leállítani. Én mindegyik asszonnyal jól egyezek, jó értelembe mondva. Nekem senkivel semmi közöm, jó órában mondom ezt is. Az ember, ha eppen úgy akarná, sok mindent be lehetne hozni. Dehát én, nem is próbálkozunk, s kész! Nem is foglalkozunk ilyesmikkel. Itt sok figurákat lehetne csinálni. Én nem nagyon. Tudjátok, én elkerültem városra, s aztán nem vót ez a fonóság. Én vótam vagy háromszor itt Vicébe, múlt évekbe keveset. Akko múlt évekbe, akko mikor idejöttem, akkor minden utcába volt. S akko komolyan vót, dolgoztak is, kézimunkáztak.
Farsangi mulatságon 2015-ben
Milyen aranyosak voltak a gyerekek, hogy énekeltek. Nagyon szépen, szeretem ezt, hogy bé kapcsolódtak. Anna olyan két nótát mondott, hogy csak csodálkoztam, hogy az istókba tudod, embér. Azt hiszem, megkérdeztem, s mondta az iskolában s tanulta. Jó a hangja is!
- Piroska is sokat tanít nekik folyamatosan. – mondta Péter.
Elköszöntünk Bakó Lajostól, mennünk kellet.
- Szívesen látlak akká miko benneteket! Télnek idejében ez megengedő, nyáron, mondjuk, kicsit foglaltabb az ember.
Bakó Lakos özvegyember, egyedül él a házában. Székelységből, Jobbágytelekről származik. S hogy a vér ne váljon vízzé, három felnőtt lánya mára a Székelységben él. Ő maradt itt, Vicében, immár 37 éve.
